Új Szó, 1993. február (46. évfolyam, 25-48. szám)

1993-02-20 / 42. szám, szombat

1993. FEBRUÁR 20. ÚJ szói HAZAI KÖRKÉP 4 ...AHOL A PART SZAKAD Zötyögünk, zötykölődünk. Mini­mum nyolcas van az ország kereké­ben. Ki kéne venni belőle, de ott a kormánynál senki nem mutat haj­landóságot rá, vagy nem ért hozzá, de az is lehet, hogy nem lehet küllő­húzót kapni. így aztán velünk együtt minden is zötyög, zötykölődik, illetve mindennel együtt mi is. Ilyenképpen, ha netán érkezik mégis jó hír, abban sincs köszönet. Olvasom, hogy kis országunkban (nem mintha eddig valami nagy lett volna, de minden­esetre nagyobb) csökkent a környe­zetszennyezés mértéke. Nocsak?! Már kezdenék örvendezni, iám azért csodák is történnek nálunk, ám a folytatás lelohaszt: csökkent, de csak azért, mert csökkent a terme­lés. Ha netán növekedett volna, a környezetszennyezés is nagyobb lett volna. Ott vagyunk, ahol a part szakad. Nemcsak Bősnél. Egyébiránt Bős meg a többi ha­szontalanság, a menetrend szerint érkező közéleti balhék, politikai szemfényvesztések sora mintha tel­jesen elterelné az illetékes és közfi­gyelmet az átfogó környezet- és ter­mészetvédelemről, illetve -szennye­zésről. Pedig, tisztelt zötykölődök, de főként zötyögtetők, a saját törvé­nyei szerint élő, egyszersmind alko­tó bioszféra továbbra sem fogja el­nézni, még kevésbé tolerálni a mi dolgainkat, szülessenek, alakulja­nak azok bármilyen értékrend sze­rint. „Ha például kitennénk a Mona Lisát az amazonasi őserdőbe, akkor az erdő ebből csak az elbontható szerves anyagok mennyiségét érte­né" - mondja Sebeök János. Bár felbecsülhetetlen kár érné az embe­riséget, az élet szempontjából ez még a jobbik eset. A rosszabbik: ha bárhol a földön kiöntünk, mondjuk, két liter fáradtolajat, annak a tevét mi isszuk meg. Apropó. Sebeök János! Nem tu­dom, figyelik-e a fiús arcú, törékeny alkatú fiatal magyarországi író, ter­mészetvédő munkásságát. Igen, ő az, aki egyszer beült a budapesti állatkert egyik ketrecébe. ,,Szá­momra nemcsak az erdélyi magyar­ságról vagy más etnikumokról van szó, amikor »emberi jogokról« gon­dolkodom - nyilatkozta a közelmúlt­ban -, hanem, hogy így fejezzem ki magam a nem emberi népcsopor­tok, a genetikai formációk természe­tesen szervezett életközösségének autonómiájáról is." Hogy ez mit je­lent? ,,A bioszféra jogi személyként birtokolhasson például erdőt, garan­táljuk a bioszféra mint kisebbségi etnikum területi és nem területi auto­nómiához való jogát, továbbá ismer­jük el a géngenocídium tömeggyil­kosság voltát, hiszen a számitások szerint évente ötvenezer faj pusztul ki." Ha elfogadjuk Sebeök János globális jogrendre épülő, a bioszféra deklarált jogait tartalmazó termé­szetvédelmi alapelvét, mely szerint a tudatos emberi társadalom és a nem tudatos természeti társadalom egyenértékű, mi több, már holnaptól eszerint akarnánk élni és cseleked­ni, vagyis figyelembe véve és betart­va a természet jogait, na akkor lenne itt nagy felfordulás. Merthogy nem­csak bocsánatot kellene kérnünk a természettől (lenne hozzá erkölcsi erőnk?), nemcsak kárpótolnunk kel­lene ót (miből?), nemcsak a mocs­kainkat, hulladékainkat, vegyszere­inket kellene visszahoznunk (hová tennénk?) lágy öléből, ha van még neki olyan, hanem gépestül, robba­nóanyagostul ki kellene vonulnunk a földekről, földek alól, az erdőkből, - bizonyos határok közé. Hagyd abba a hülyeségeidet, ez­zel a Sebeőkkel vagy kivel együtt, mondhatja némely olvasóm. Épp jó­kor. Ugyan szerettem volna még Jacques Cousteau-t, a világhírű francia oceanológust is idézni, aki, mint olvasom, javasolja az ENSZ­nek: mondja ki, hogy a jövő generá­cióinak joguk van szennyeződések­től mentes világban élni, egyben minden nemzedéknek kötelessége is megőrizni az elődöktől örökölt ter­mészeti környezetet - de fölösleges hegyibeszéd itt egyelőre minden szó. Megszakítva e jegyzet írását, kimentem újságot venni, és amikor jövök haza, hát látom, hogy iskola­táskás legényke éppen kitörte há­zunk előtt az egyik tavaly ültetett facsemetét. Zötyögünk, zötykölődünk. Hová, merre? BODNÁR GYULA SÄRDÓZÁS ZOBORALJI FARSANGI SZOKÁS A falusi élet legvidámabb idősza­ka a farsangi időszak. Vízkereszt­kor, azaz január 6-án kezdődik és hamvazószerdán fejeződik be. Az utolsó hét végén, amit farsang farká­nak is neveznek, Zoboralján, de ál­talában országszerte a falu fiatalsá­ga, legénysége, élükön a legénybi­róval csoportba tömörültek, bandát alakítottak és így járták végig a falut zenekar kíséretével, régebben duda kísérettel és egy jó adag hangosko­dással. így fassangoltak, illetve „sárdóztak". Volt olyan falu, ahol már szombaton megkezdődött a vi­galom, de általában vasárnap és hétfőn reggel és egész nap járták a falut. Kast vittek meg fakardot, ták a lányok, mindig oda siettek, ahol hallották a zeneszót, hogy mi­nél többet táncolhassanak. Este a mulatságon illett mindenki­nek részt venni, és a legények ré­széről illett minden lányt egy kicsit táncba vinni. A fiatalok mellett ott mulattak a fiatal és vig kedélyű nős emberek és asszonyok is. Kedden táncolás közben nagyokat kellett ug­rani az asszonyoknak, hogy nagyra nőjjön a kender, magos legyen a kander. Kedden volt a „tőketánc" is. A teremben kijelöltek egy helyet a tőkének - székre ült egy ember, vagy csak a kezében tartott egy tőkét (fatönköt), ez volt a bank, a kassza. Ezen a táncon szedték botokat, nyársat, a bakterok „hala­pardeját", a legénybíró pedig a fel­díszített cifra botját, a ,,villő"-t, a le­génybíró jelképet. A legények han­gos, vidám énekszóval járják a falut, az udvarokba be-bekiáltanak: „Van fassang?" Az igenlő válaszra és a kedves biztatásra eléneklik az ez alkalom­hoz kötődő éneket, rigmust. A vidám hangulatkeltés mellett a sárdónak varázsigézö, télúző, tavaszváró je­lentése is van. A rigmusban termés­varázsló szöveg is rejlik. Ez az első falujárás az egész falunak szólt. Minden gazda várta őket, mert bíz­tak, reménykedtek a bő termésben. A sárdózók énekeltek is, s utána megkapták a járadékot, kitől mi tel­lett, tojást, kolbászt, szalonnát. A gazdák borral kinálták a legénye­ket. Amikor bejárták a falut, a kocs­mában vagy egy lányos háznál va­csorát készítettek a sárdózóknak az összegyűjtött adományból. Ez volt a vacsora a zenészek vagy a dudás részére is. Este a kocsmában, tánc­teremben folytatódott a mulatság. Másnap a legények ismét csopor­tosan, zenekísérettel végigjárták a falut, de csak a lányos házakhoz mentek; a lányokat az udvaron meg­táncoltatták, amiért pénzt kaptak, s az egyúttal belépő is volt a mulat­ságra. Ezt az alkalmat nagyon vár­a pénzt a menyecskéktől. Egy meg­bízott legény a görbebot kampójával elkapta a menyecske lábát és a „tö­kéhez" vonszolta, húzta, ahol fizet­nie kellett. Aztán hangos szóval tud­tul adták a közönségnek, hogy mennyi pénzt fizetett. Volt, ahol lánccal vagy más módon „kénysze­rítették" fizetésre, a menyecskét be­ültették a „tőke" ölébe, és addig nem engedték el, mig nem váltotta ki magát vagy valaki nem fizetett he­lyette. A keddi mulatozásnak, táncnak 10-11 óra tájban a falu szokásai szerint a bíró, esetleg a pap vetett véget. Némely helyen harangszó fi­gyelmeztetett arra, hogy befejező­dött a farsangi vigadalom, és kezdő­dik a böjt. Azt tartották, hogy aki a 40 • napos böjti időben mulatozik, táncol, énekel, annak lehull a fáiról a szilva, nem terem gyümölcs, a kertjében. A Zoboralján a sárdózás szokása a második világháború után kezdett elmaradni. Értelmét és jelentőségét végleg a szövetkezetesítéssel ve­szítette el. De a játékosság, a jó­kedvcsinálás néhány mókás formája a mai napig is él például Zsérén, ahol a szokások éltetésének közös­ségformáló ereje is van. Általuk is összetartóbbak, ellenállóbbak, ma­gabiztosabbak, kitartóbbak az em­berek. JÓKAI MÁRIA KIT DICSÉR A FOBIZTOS? Nem éppen a legszerencsésebb beállításban számolt be az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) nemzetiségi ügyekben illetékes főbiztosa szlovákiai látogatásáról. Úgy tűnt, mintha a szlovákiai nemzetiségi kérdést csak a szlovák-magyar együttélés problémájaként értelmezné, esetleg amúgy mellékesen - még a roma problémával is számolni kell. Más nemzetiségek problémáival nem foglalkozott, pedig a rutének helyzete sem rózsás. Egyes képviselőik kifejezetten népirtásként minősítik azt a tényt, hogy az elmúlt negyvenvalahány év alatt mintegy negyvenezerrel csökkent a népszámlálás szerinti lélekszámuk. A szlovák kormányzat nagy eredményként könyvelheti el Max van der Stoel főbiztos sajtóértekezletét, hiszen szlovákiai tapasztalatairól nyilatkozni ugyan nem akart, de azt mégiscsak elmondta, hogy Milan Kňažko szlovák külügyminiszter meghívására érkezett, Jozef Markušsal, a Matica slovenská elnökével, a szlovák kormány több tagjával, sőt magával Vladimír Meéiarral is találkozott, és mindenki biztosította öt; a Szlovák Köztársaság felkészült a nemzetközi kötelezettségeinek, így például a koppenhágai záródokumen­tum ajánlásainak teljesítésére. Arról, hogy a magyar kisebbség képviselői mii mondtak, egyetlen szót sem ejtett. Rendkívül hálás volt viszont a szlovák külügyminisztériumnak a neki nyújtott segítségért, no meg azért is, hogy „a szlovák kormány egyes tagjai nyíltan szóltak a magyar kisebbséggel kapcsolatos kérdésekről". Hogy ez a „nyíltság" mit jelent, arról a parlament felszólalások alapján képet alkothatunk magunknak. Mert ugye, a szlovák parlamentben egészen „nyíltan" vádolnak minket a szlovákok elmagyarosí­tásával és elnyomásával, törvények megsértésével, fasiszta, horthysta, nyilas múlttal, a szlovák nyelv ignorálásával... Az EBEÉ kisebbségi főbiztosa persze másról sem igen kívánt nyilatkozni, főként pedig arról nem, hogy összehasonlítható-e a szlovákiai magyar kisebbség helyzete a nyugat-európai kisebbségek helyzetével. Olyan kitérő választ adott az említett kérdésre, amelynek értelmében még örülhetünk is, hogy nem vagyunk kifejezetten üldözve, s képviselőink nincsenek bebörtö­nözve. Mit mondjak? Kis öröm, de azért most már ennek is őrülünk. Végezetül pedig el kell mondani, hogy Milan Kňažko személyes befolyá­solása, lobbyzása egyelőre ugyancsak eredményesnek mutatkozik. Vladimír Mečiar állítólag ezért sem igen hajlott arra, hogy a főbiztost személyesen fogadja, mert ezzel ugye rácáfolt volna - mint ahogy rá is cáfoll - arra a nemrégi kijelentésére, miszerint a szlovák külügyminisztérium a kormány leggyengébb láncszeme. Ami viszont azt illeti, ennek a „leggyen­gébb láncszemnek" nem ez volt az első látványos külpolitikai sikere. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom két vezető személyisége között esetleg éppen ezért keletkezett nemrég konfliktus, talán csak arról van szó, hogy Vladimír Mečiar attól tart, Milan Kňažko szalonképesebb lesz Európá­ban, mint a szlovák kormányfő. FEKETE MARIAN MEGGYŐZTE KUČERA URAT? Matúš Kučera oktatási miniszter állta szavát, és ér­demben nem válaszolt Fóthy János kereszténydemokrata képviselő interpellációjára a szlovák parlamentben. Hogy ebben milyen szerepet játszott az, hogy a képviselő nemzeti kisebbségről be­szélt, azt csak ő tudja. Min­denesetre a miniszter ebbe a - megítélése szerint - nem hivatalos megnevezésbe kö­tött bele, mondván: mivel nemzeti kisebbség nincs, ne­ki nem kell reagánia az el­hangzottakra. Fóthy János nem fogadta el a miniszter okfejtését. A nemzeti kisebbség fogal­mát kétségbe vonó kijelenté­sével kapcsolatban idézte Odylo Štampachot, a Ká­roly Egyetem ismert teológu­sát: „Keresztény filozófiai szempontból a világon min­den nemzet azonos értékű. Nemzetiségi kisebbségek nem léteznek. Csak nemze­tek s tehát nemzeti kisebbsé­gek vannak (kivételes eset­ben nemzetiségi kisebbség­nek nevezhető az az etnikai csoport, amelynek nincs anyaállama). A sztálini kom­munizmus szüleménye az az elmélet, hogy a nemzetiség kevesebb, mint a nemzet. Ez az elmélet a gyengébb feletti uralmat szolgálta. Meggyő­ződésem, hogy az SZK terü­letén kívül élő szlovákok kul­turális és nyelvi vonatkozás­ban a szlovák nemzethez tartoznak. Tehát nemzeti és nem nemzetiségi kisebbsé­get alkotnak." Ennyi az idézet. Vajon si­került meggyőzni a miniszter urat? ~ -r­TAKARÉKRA ÁLLÍTVA (Folytatás az 1. oldalról) hetö osztályok számát. Ahol kevés a gyermek, ott osztályok megszűné­sével kell számolni. Természetesen, a gyermekek átkerülnek más óvo­dákba, amelyekben ezáltal feltöltő­dik a létszám. Az óvónők közül vi­szont lesznek, akik állás nélkül ma­radnak, hacsak nem egyeznek meg egymás között, hogy egyenlő mér­tékben csökkentik a kötelező óra­számot. - Ezzel az átcsoportosítással a bérekre szeretnénk megspórolni némi összeget - kapcsolódik bele a beszélgetésbe Pluhár igazgató úr. - Van azonban egy másik probléma is: az üzemeltetési költségek előte­remtése. Ezen a téren sem tudunk mást tenni, mint hogy a nem kihasz­nált épületeket egyelőre leállítjuk. Tíz-tizenegy óvodáról lenne szó a járás területén, olyan óvodákról, melyeket annyira kevés gyerek láto­gat, hogy ráfizetéses a működteté­sük. Az esetek többségében van a közelben másik óvoda, ahova át lehet helyezni a gyerekeket. Viszont a fölöslegessé váló takarítónők, sza­kácsnők, óvónők további sorsa a fel­mondás lesz. Tudatában vagyunk e probléma komolyságának, de mi arra törekszünk, hogy az intézkedé­sek ne sújtsák a gyermekeket. Le­het, hogy a szülőknek tíz méter helyett egy kilométerre kell hordani­uk a csemetéjüket, de lesz hová. Egyelőre azoknak az intézmények­nek az esetében folyamodunk ilyen megoldáshoz, amelyek nem kötele­zőek: tehát az óvodák, a művészeti alapiskolák esetében. Az iskolákat a tervezett takarékossági intézkedé­sek egyelőre nem érintik, éppen csak a napközi otthonokat annyiban, hogy ott, ahol azt az alacsony lét­szám indokolja, csökkentjük a neve­lők kötelező óraszámát. Senkitől sem várunk el olyan munkát, amit nem tudunk megfizetni, viszont csak azt a munkát tudjuk megfizetni, amelyet valóban elvégeztek. A fentiekből is kitűnik; a Komáro­mi járásban március elsejétől való­ban várható néhány óvoda megszű­nése, pedagógusok és más alkal­mazottak elbocsátása. A tanügyi igazgatóság kényszerhelyzetre hi­vatkozik, nem is alaptalanul. De va­jon mit szólnak mindehhez maguk az érintettek, a komáromi pedagó­gusok? - Ha őket hallgatjuk, hogy mennyi gyermek jut néha egy óvónőre, hogy milyen fölösleges munkaerőket fi­zetnek, akkor belátjuk: valóban tenni kell valamit. Ahol lehet, ott takaré­koskodjunk. De az nagyon kellemet­len lesz, ha embereket kell elbocsá­tani. Az iskolákat, amennyire tudom, ezek a változások nem érintik. Vi­szont jó lenne tudni, hogy valóban ez a megoldás-e a legjobb, s hogy elégségesek lesznek-e ezek az in­tézkedések? - teszi föl a kérdést sokadmagával Vörös Mária, a Béke utcai alapiskola igazgatónője. És ez az, amire a tanügyi igazga­tóság sem tud válaszolni. Maguk is attól tartanak, a tervezett takarékos­kodási intézkedések nem sokat fog­nak javítani a helyzetükön. Akkor pedig várhatóan újabb lépések kö­vetkeznek. Úgy tűnik, a Kučera miniszter által meghirdetett takarékossági prog­ramnak köszönhetően oktatási rendszerünk a jövőben korántsem lesz olyan „nagyvonalú" a tanulóif­júsággal szemben, mint azt ez idáig „Valóban ez a legjobb ma dás?" - kérdezi Vörös Mária (Méry Gábor felvételei) megszoktuk. Bár az ésszerű takaré­koskodásnak az iskolaügy háza tá­ján is van, lehet létjogosultsága, am azonban ügyelni kell, hogy a spóro­lás semmi esetre se érintse hátrá­nyosan a gyermekeket, a peda gusokat, sem pedig az oktatás szín­vonalát. Ezt pedig nem lesz könnyi elérni. S. FORGON SZILVIA Zsérei sárdózás (A szerző felvétele]

Next

/
Oldalképek
Tartalom