Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-08 / 5. szám, péntek

MOZAIK cies^a^'P^c^aBRSfiaBsasKSBamK Aligha tudhatná valaki, hogy legtöbb megállapításunk valamihez való viszonyítás. Semmiről sem mondhatom mindentől függetlenül, hogy jó, rossz, kellemes vagy kellemetlen. Mindezeket valamihez, mégpedig rendszerint önmagához viszonyítva mondja ki az ember. Az a felismerés, hogy az ember egész életében önmagához viszonyítja a különböző jelenségeket, dolgokat, amelyek neki kedvesek vagy taszítók, amelyeket szeret vagy utál, egyértelműen kidomborítja az ember önismeretének, önmagához való viszonyánák a fontosságát. Elméleti vizsgálatok egybehangzóan igazolják számos gyakorló anyuka tapasztalati megfigyelését, miszerint a növekvő gyermek még a tükörben is csak hosszú folyamat eremdényeként ismeri fel önmagát. Sokáig egy másik „babát" vél látni, mennyi ismétlésre van szükség, míg felfedezi a fizikai tükröződés tényét. Ez persze egyúttal kíváncsiságát is felkelti, egyre gyakrabban néz a tükörbe, egyre tudatosabban (s ugyanakkor ezt egyre inkább leplezi igyekezve) nézegeti önmagát. Nemcsak önmagát óhajtja látni, hanem önmagából is minél többet. A közvetlen környezet szinte naponta megfogalmazza a gyermeknek, hogy milyen. Az egyik értékeit felnagyítja, személyét állandóan a központba állítja, minden megnyilatkozását elismeri. A másik viszont soha semmit nem ismer el, örökké szidja, lekicsinyli, szakadatlanul más gyermeket állít példaként eléje: miért nem vagy olyan..., miért nem tanulsz te is úgy... Ez bizony nem a fejlődő személyiség autonomitásának szabad kibontakozásához vezet, sokkal inkább a dacos szembeszegüléshez, vagy ami még roszszabb: a csüggedtséghez, az önmagába vetett hit elsatnyulásához. Sajnos, az iskola pedagógiai programjában ma sem kap mindenütt megfelelő heIÚJSZÓM 1993. JANUAR 8. lyet az önmagunkhoz való viszony, az önismeret és az önértékelés fejlesztése, amely feltételezné a folyamatos önvizsgálatot, a belső szükségből fakadó önkritikát. Igaz, az önismeret igénye nem egyforma intenzitással jelentkezik a gyermekekben, de a serdülőkorban még akkor is megjelenik, ha lelki fejlődéséhez kívülről igen kevés indíttatást kap, s ellenőrzése és minősítése felszínes. A szülőknek oly ritkán jut idejük ilyesmire, az osztályfőnöki óra rendszerint különféle szervezési kérdésekkel telik el, de különben sem mindig alkalmas arra, hogy a legkínzóbb egyéni problémák, önelemezgetések szóba kerüljenek. A bizonyítvány mai formájában elsősorban az intellektuális teljesítmény tükre. Pedig a közvetlen (mikro-) környezetnek döntő szerep jut abban, hogy az ifjú ember viszonya önmagához hogyan alakul. Az ugyanis, hogy valaki milyennek tartja, vallja és látja önmagát (divatos kifejezéssel: milyen az „én-képe"), nem független attól, hogy családjában, baráti körében, iskolatársai között milyennek látják, értékelik őt mások, szakkifejezéssel élve: milyen heteroképet alkotnak róla. Ismert, hogy rossz szokásaink csíráikban a gyermekkorban alapozódnak meg. Azok a gyermekek, aki környezetükből mindig csak negatív jelzéseket kaptak, kénytelenek elhinni, hogy Ők valóban reménytelenek, rosszak, ostobák. Különféle büntetések, verések tudatják velük, hogy ha értéktelenségükbe nem akarnak belenyugodni, olyan társaságot (bandát) kell keresniük, amelyik értékeli őket is. Mások megint az élet felszínén evezgetnek: még ki sem mondták vágyukat, környezetük máris teljesíti. Nekik „jogaik", járandóságaik vannak, kötelességük viszont csak önmagukkal szemben létezik. Hát előfordulhat, hogy nem az önzés lesz legfőbb tulajdonságuk? Az önző ember a tárgyakat is aszerint értékeli, amennyivel birtoklásukkal emelik önértékelését. Olyan dolgokat mondhat magáénak, amelyek másoknak nincsenek meg. A személyeket többnyire tárgyiasítja, tehát bennük is csak a használati, élvezeti értéket keresi. Mivel az emberek nem ilyen irányultsággal születnek, ezek később alakulnak ki, a hivatásos nevelőknek idejében fel kellene ismerniük a gyermekben korán jelentkező fejlődési irányokat. Nagyon nehéz áttörni a többszáz éves szemlélet korlátait, amely még mindig azokat a gyermekeket tekinti jónak, akik már a jó szokások kialakult rendszerét hozzák magukkal otthoni környezetükből. Amint azok lesznek a jó tanulók, akik maguktól is tudják a leckét. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy egy iskola, egy tanító munkájának minőségét az határozza meg: hány tudatlant tett tudóvá, hány rossz viselekdést jobbá! Ma gyakoribb, hogy az iskola egyszerűen átveszi a tanulóról kialakított heteroképet, holott megváltoztatnia kellene. Minden nevelést a tanuló önmagával kialakított viszonyának kialakításával vagy megváltoztatásával kell kezdenünk. Önmagunk megismerése egy életre szóló feladat. Tükör kell hozzá. A másik ember a tükör, amelyben megláthatjuk önmagunkat. De az is igaz, hogy az emberek hamar rájönnek, hogy a tükörre különféleképpen lehet reagálni, főképp akkor, ha nem tetszik a visszatükrözött kép. Akad erre több lehetőség: - nem a kép rossz, a tükörben van a hiba, ezért a tükröt (jelképesen a másik embert, akinek rossz a véleménye rólunk) össze is lehet zúzni; - Hófehérke mostohája óta divatba jött a lehetőség, hogy akiket a tükör nálunk szebbnek, jobbnak, ügyesebbnek stb. minősít, azt a vadásszal el lehet pusztíttatni; - megkímélheti magát valaki minden kellemetlenségtől úgy is, hogy egyszerűen nem néz a tükörbe. A humán-pedagógia általában sürgeti, hogy a nevelő fordítson nagyobb gondot arra, hogy a gyermeket önellenőrzésre, lelkiismeret-vizsgálatra szoktassa. Olyan nevelési csodaszer természetesen nem létezik, amelynek birtokában az iskola meggátolhatná, hogy a jövőben torz önkapcsolatokra tegyenek szert az emberek, de kellő szakértelemmel és figyelemmel csökkenteni lehet a torzulások számát ós helyesebb irányba terelhetjük a jövő nemzedék pszichés higiéniáját. A modem korban a régebbi időkkel szemben nehezebb feladatot jelent az iskolának a gyermekek önismeretre nevelése, mert a sokgyermekes családi közösségek helyett a legtöbb gyermek olyan otthonból érkezik, amelyben az egy-két gyermek a központ. Ez elsősorban a családi kényelem légkörét jelenti: a/ a szülők mindent helyeselnek, amit csinálnak; b/ emellett minden anyagi kívánságukat teljesítik; c/ és eszményként az érvénysülést állítják eléjük, mégpedig olyan ideálként, amelyért egyrészről áldozatokat is lehet hozni (különórák, korrepetitorok), másrészről mások legázolásától sem szükséges visszariadni. Ugyanakkor velük szemben a kevésbé harciasan nevelt többség áll a maga közönyével és egyetlen önértékelési mércéjével: a pénzzel és a pénz útján elérhető anyagi javakkal. Csoda-e, ha mindezt látva a legjobb akaratú pedagógusok is megtorpannak? SZEBERÉNYI Z. JUDIT MŰLTFAGGATÓ Pozsonyba 1919. január elsején puskalövés nélkül vonultak be a csehszlovák hadsereg alakulatai. A Károlyi-kormánytól sorsára hagyott, hidegtől, éhezéstől, halált osztó spanyolnáthától meggyötört város a vörös gárda garázdálkodásaitól erkölcsileg is megroppanva képtelenné vált a védekezésre. Félelem bénította, s a felélelem nem mindig bölcs tanácsadó. De lássuk az események valódi kiteljesedését, hiszen a történtek csakis így vállhatnak számunkra érthetővé, hihetővé. A csehszlovák hadmozdulatokról érkező hlrok december eleje óta naponta fokozták az emberek félelmét, rettegését. December 10-én a Híradó arról írt, hogy Brünnben „a csehszlovák katonák, miután egy vendéglőben előzőleg mulattak, a Judengasseba vonultak, ahol az összes üzlethelyiséget ós ruharaktárat teljesen kifosztották. Az őrséget rövid kézitusa után lefegyverezték, Grünbaum zsidó kereskedőt, aki kevéssel előbb, mint rokkant tért vissza a harctérről, két bajonettszúrással és haslövéssel megölték. Grätzner Hugó likőrgyárost agyonlőtték. A fosztogatás egész éjjel tartott." December 20-án több hasonló hír után a lap már arról tudósít, hogy Nagyszombatra másfél millió korona hadisarcot vetettek ki az odaérkezett cseh seregek. A hadisarcot le is fizették. Hasonlóan sarcolták meg Modort ós Bazint is, Szencről viszont az ott levő magyar katonák elzavarták őket. Hogy ezek után milyen lehetett a pozsonyiak valódi hangulata ezekben a napokban, arról Hamvas József december 29-én Jönnek a csehek című glosszája tudósít a Híradóban: „Négy esztendeig gyötörték egymást az emberek azzal a kérdéssel: mikor lesz vége a háborúnak? Most meg második hónapja Igy köszönnek egymásnak a pozsonyiak: mikor jönnek be a csehek? Nsm használ semmiféle hivatalos közlés, hivatalos férfiak megállapodása, a közvélemény nyugtalan, és kinn az utcán semmi más nem érdekli az embereket, csak az, hogy mikor jönnek be a csehek... A lelkes idealisták persze megint másról beszélnek. Hogy nem jönnek be a csehek, mert nem tudnak annyi embert összehozni, amennyi Pozsony elfoglalásához szükséges... Csakhogy a cseh-tót államnak olyan szüksége van Porendkfvüli állapotot, és kijárási tilalmat rendelt el. így köszöntött Pozsonyra szilveszter éjszakája. A január elsején lezajlott eseményekről, a város átadásáról a Híradó január másodikán megjelent különkiadása számolt be teljes részletességgel. E szerint az antantcsapatok kisebb cirkáló őrjáAmíg a város parlamentereit le ós föl járatták, a csehszlovák csapatok megszállták a pozsonyi főpályaudvart, ahol végül is az állomásfőnök szobájában a Lamacsról viszszatérő parlamenterekkel megkezdődhettek a tanácskozások. Ezen „megjelent Riccardo Barecca, a 33. csehszlovák gyalogezred ezredese, igazolta magát mint a megszálló seregek parancsnoka, és bejelentette küldötteinknek, hogy ő az an„JÖNNEK A CSEHEK" zsonyra, hogy azt minden áldozat árán meg kell neki szereznie, ha azt nem akarja, hogy egész tervezet! államalakulata alapjában lehetetlen legyen." A reguláris csehszlovák haderők ilyen előzmények után december 31-én Lamacs felől érték el Pozsony határát. Miközben a város vezetői még mindig a fosztogató vörös gárda megrendszabályozásával voltak elfoglalva, a 300 fős csehszlovák alakulat a patrongyárig vonult előre, s viszonylag könnyen szállták meg a Vörös-hidat és a Kühmayer-gyárat. Ezzel Pozsony ós Bécs között megszakadt a vasúti összeköttetés. Jankó Zoltán kormánybiztos nyomban parlamentereket menesztett a csehszlovák alakulatokhoz „azzal a figyelmeztetéssel, hogy 300 embernek Pozsonyt nem fogják feladni". Amíg a parlamenterek Lamacson jártak, Pozsony felett repülőgép jelent meg „ós német meg szláv nyelven nyomtatott cédulákat hajítottak le nagy mennyiségben. A cédulák a zsidókhoz voltak címezve, és azt a felhívást tartalmazták, hogy pártoljon el a zsidóság a magyarság vesztett ügyétől, bízzék a cseh állam liberalizmusában, mely minden jogot meg fog nekik adni". Időközben a városházán is fontos események történtek. Lemondott Kumlik Tódor polgármester, és a város vezetését a szociáldemokrata munkástanács vette át Wittich Pál népbiztossal az élén. A munkástanács nyomban kihirdette a tiww: twa *. V Csehszlovák legionáriusok és francia tisztek egy csoportja 191S-ben ratai már kedden, december 31-én a pozsonyi hegyi ligetig nyomultak előre, és megszállták a Kahlenberget. Ugyanakkor a szervezett munkásság alakulataiból több irányba mentek ki őrjáratok az antantcsapatok állásainak felderítésére. Egy ilyen járőr a Kahlenbergen találkozott a megszálló csapatok járőreivel. Ezek parancsnoka kijelentette, hogy csak olyan egyénekkel tanácskozhatnak, akik meghatalmazásukast hitelesen be tudják bizonyítani. Erről a fontos eseményről haladéktalanul értesítették Jankó Zoltán kormánybiztost, aki a város vezetőivel megállapodva, kijelölte a tárgyaló parlamentereket. A parlamenterek azonnal elindultak a Kahlenbergre, innen a csehszlovákok a patrongyárhoz, majd Lamacsra küldték őket. tant parancsából Pozsony megszállására érkezett. Erre Kánya Rikárd polgármester-helyettes kijelentette, hogy tiltakozik a megszállás ellen, ós csak az erőszaknak enged. Ugyanakkor arra kérte a parancsnokot, hogy ha mégis megszállásra kerül a dolog, oltalmazza meg a várost ós lakosságát az erőszakoskodástól. Wittich Pál csatlakozott a polgármester-helyettes tiltakozásához, és a maga részéről azt a kívánságot csatolta hozzá, hogy a jelenleg fennálló polgári jogok a jövőben is csorbítatlanul megmaradjanak. Riccardo Barecca ezredes kijelentette, hogy minden tekintetben teljesíteni fogja az eléje terjesztett kívánságokat, mert ez, véleménye szerint, természetes is, ós mert ő azért jött, hogy a város kisebbségeinek érdekeit megoltalmazza. Kiemelte, hogy a csapatai rendes katonaság, a csehszlovák hadsereg 33. gyalogezred©, melynek kifogástalan viselkedéséért a lakosággal és a tulajdonnal szemben teljes felelősséget vállal. A tárgyalások további menetében a megszállás részletkérdéseit állapították meg. E szerint a fent említett csapatok az est ós az éj folyamán érkeznek Pozsonyba, és a vár-, vízi- és az utászkaszárnyákban nyernek elhelyezést. A megszálló parancsnokság a megyeházán Issz, ahol Jankó Zoltán főispán hivatala van. A közbiztonság ós közrend érdekében megállapodtak, hogy ennek fenntartását a megszálló csapatokra, a rendőrségre ós a munkásőrségre bízzák, minden más katonaságot lefegyvereznek... Pozsony város kormányzatának eddigi menetét a katonai megszállás nem érinti. A többi hivatal is zavartalanul tovább működik. A tisztviselők személybiztonsága nemzeti különbség nélkül garantáltatik, de a parancsnok megköveteli, hogy a megszállás folytán beállott helyzet is tekintetbe vétessék, mert ellenkező esetben megtorláshoz kellene nyúlniuk". Miközben ez a történelmi jelentőségű tárgyalás este fél hattól fél kilencig az állomásfőnök hivatalos szobájában lezajlott, az egyes alakulatok megkezdték bevonulásukat a Stefánia úton, és elhelyezkedtek a számukra kijelölt szálláshelyen. Pozsony város lakossága másnap, január másodikán arra ébredt, hogy a csehszlovák csapatok az egész várost uralják. A vörös gárda katonái még előző nap átvonultak a Duna túlsó oldalára, s miután az ittmaradt fosztogatók közül „néhányat a tett színhelyén azonnal lepuffantottak", a rend teljesen helyreállt. Az emberek félve bár, de fellélegeztek. Az üzletek sorra kinyitottak, a hivatalok folytatták munkájukat, ós a hivatalnokok a helyükön maradtak. Az idegen katonák szemlátomást nem avatkoztak a civilélet dolgaiba, és az emberek megnyugodtak. Nem sejthették, hogy a város igazi birtokba vétele még hátra van. SZŐKE JÓZSEF KAPCSOLATUNK ÖNMAGUNKHOZ