Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-20 / 15. szám, szerda

1993. JANUÁR 20. ÚJ szól KULTÚRA 6 A KÜLÖNBÖZÉS EGYSÉGE A NYELVMŰVELÉSBEN MEGKÉSETT KÖSZÖNTŐ ZÁDOR ANDRÁS NYOLCVAN ÉVES Zádor András tavaly decemberben ünnepelte nyolcvanadik születésnapját Prágában. Mi azonban nem ünnepeltünk vele, nem köszöntöttük föl, ahogyan illett volna. A magyar szellemi élet sohasem bánt elegánsan a műfordítókkal. Műfordítás-kritika gyakorlatilag ma sem létezik. Még annak is örülhet a közvetítő, ha egyáltalán megemlítik a nevét. Ugyanakkor tudjuk, hogy a magyar irodalom fejlődésében a műfordításnak milyen óriási szerepe volt és van. Egyszer azt kérdezték Babitstól, melyik a legszebb magyar vers, mire ő, félig-meddig tréfásan, azt válaszolta: Shelley: Óda a Nyugati szélhez - Tóth Árpád fordításában. Ez az évelődés is bizonyít, ámbár nem segített az érdemek elismerésében. Zádor András ahhoz a magyar műfordító-generációhoz tartozik, amely tudatosan törekedett arra, hogy a szomszédos népek irodalmát anyanyelvén szólaltassa meg. Ha ma elmondhatjuk, hogy alig akad a klasszikus és a jelenkori cseh ós szlovák irodalomnak olyan jelesebb alkotója, aki magyarul ne lenne olvasható - ez Zádor András és felesége, Zádor Margit érdeme is. A klasszikusok közül Karel Čapek, Vladislav Vančura, Ivan Olbracht több könyvét ültette át, s ő volt az első, aki egy terjedelmes antológiában (Senki sem fog nevetni) először mutatta be nekünk Bohumil Hrabalt és Vladimír Páralt is. Karel Čapekot fiatalemberként ismerte meg, személyesen is. Hosszú évtizedek után pompás monográfiát írt róla. Ugyancsak megemlítendő Ivan Olbrachtról szóló könyvecskéje is. A cseh költészet évszázadaiból két antológiát is összeállított, illetve részben fordított. Cseresznyevirágok balladája címmel pedig a szlovák poézis kincsestárát szerkesztette. Munkásságának teljességét lehetetlen felsorolni. Hiszen nem említettem még ifjúkori publikációit, amelyek Dénes Endre néven láttak napvilágot, nem szóltam arról, hogy 1951-ben ő alapította meg Budapesten a Csehszlovák Kultúrát, amelyet tíz esztendeig oly sikeresen irányított, hogy a magyar főváros egyik szellemi központja lehetett, ahová Illyés Gyulától Veres Péterig szívesen látogattak el azok, akik a cseh, a szlovák, illetve az itteni magyar kultúra iránt vonzódtak. Ne érezze magát mellőzve Zádor András e véletlen mulasztás miatt. Nem is érezheti igazán elfelejtettnek magát, hiszen könyveinek tucatjai ott állnak könyvespolcainkon és örök útitársaink maradnak, még ha olykor nem nézzük is meg a műfordító nevét, s nem jegyezzük meg születése dátumát. BROGYÁNYI JUDIT Megszólíttattam az Új Szó hasábjain Jakab István tanár úr által, s kérem a lap tisztelt olvasóit, ajándékozzanak meg figyelmükkel, hogy innen, Budapestről válaszolhassak. A magyar nyelvművelés ügyéről több éve folyik vita határokon belül és túl is. Szerencsére a párbeszéd lehetősége immár valamennyiőnk számára megadatott. A vita elvi okokból indult ki, s emiatt folyik ma is, jóllehet az alapvető célban mindenki egyetért: minél több szépen beszélő magyar embert szeretnénk a tizenöt millió között tudni. Ám a kérdés azonnal föltehető: ki beszél szépen, mi a szép beszéd, (a „szép" nem nyelvi, hanem esztétikai kategória), s ki mondja meg, ki beszél szépen. A vita azonban nem ebből az egyébként nagyon fontos kérdésből indult ki, hanem abból a szemléletváltásból, mely csak a nyolcvanas évek közepén érte el a magyarországi nyelvészetet (annak egy részét), a társadalmi változásoknak éppen időszerűen. A szociolingvisztikai kutatások ugyanis egyértelművé tették, hogy nyelvi normáról, nyelvi helyességről és szépségről, nyelvi hagyományokról kisebb közösségek (család, falu, baráti kör, társadalmi réteg, szakma, munkahely, nemzedék stb.) esetében lehet elsősorban beszélni, s az itt dokumentálható nyelvváltozatok összegződnek a nagy beszélő közösség, a teljes magyarság nyelvében, a magyar nyelvben. Ebből emelkedik ki a köznyelv, a sztenderd, mely az egész magyar beszélő közösséget átfogja normatív úton, de - ahogy Lőrincze Lajos megfogalmazta a Nyelvművelő kézikönyvben - kissé elvontan, eszményítve. A kutatások tehát a kis nyelvi közösségeket helyezik előtérbe, mert a mindennapi életnek ezek a színterei, tehát a napi nyelvi gyakorlat itt érhető tetten. Ezért bátorkodtam fölvetni a RePár éwel ezelőtt gyakran előfordult, hogy a lakótelepen megállított egy-egy szülő és mellemnek szögezte a kérdést, mondanám meg, magyar vagy szlovák iskolába írassa-e be gyermekét. Tudvalevő, akkor nekünk, pedagógusoknak szigorúan tiltotta a törvény, hogy bárkit is befolyásoljunk, mondván, a szülő joga eldönteni, milyen tanítási nyelvet választ a gyermekének. Azért persze nem hallgattunk A fölötteseinknek, még a legmagasabb beosztásúaknak is szemébe mertük mondani alkalomadtán, hogy amit tiltanak nekünk, embertelenség. Ha azt mondják, népnevelők vagyunk, akkor miért vonják meg tőlünk a jogot, hogy az egyszerű, e téren képzetlen szülőnek megmagyarázzuk, mi a helyesebb döntés és miért. A válasz nemegyszer fenyegetéssé fajult, sőt még nacionalizmussal is megvádoltak bennünket. Mondhatnánk, kár feszegetni a múltat, letűnt, vége már. Igaz. Ám egyvalami mégsem múlt el, s ez a hatalom örökös turpissága. Mintha hiába bizonyítanánk munkánkkal, s annak eredményével, hogy a magyar iskolában is megtanulhat a gyermek szlovákul, ha képes rá. S miért ne lenne az? Ám ö, az állami fensőbbség, anyanyelvi szintet vár el Marhaság! - már bocsánatot kérek az indulatért. Kétségtelen, hogy vannak kivételes tehetségek, de a többség erre képtelen, s ez nem holmi politikai okokra vezethető vissza, hanem sokkal komolyabb tényekre, melyek mesterségesen nem változtathatók meg. Ezeket pedig a pszichológusok és az agykutatók hivatottak bebizonyítani, és nem a politikusok, akik érvekként tücsköt-bogarat összehordanak, akárcsak az ideológiai titkárok meg a járási osztályvezetők annakidején. Az érvényesülésre vonatkozó adatokat, melyekre szívesen hivatkoznak ma is, soha senki hitelt érdemlően nem gio 1991/3. számában (és másutt is) azt a gondolatot, hogy az egyetemes magyar nyelvmüvelés általános nemzeti céljai mellett, azzal teljes mértékben összhangban figyelembe kellene venni a valóságosan létező kisebb belső közösségek létét, nyelvi gyakorlatát, eltérő helyzetüket és hagyományaikat. Ennek megfelelően ma Magyarországon egy korábban a vágyakban egységesülő társadalom helyett erős széttagozódó folyamat tapasztalható, természetes válaszként az egyformásító törekvésekkel szemben. A kulturális és nyelvi következmények már tapasztalhatók, tehát a magyarországi nyelvmüvelés már nem szólhat egységesen ugyanazon a hangon a tízmillió anyaországi magyarhoz, mint azelőtt. De még kevésbé szólhat ugyanúgy a határon túliakhoz, hiszen azok a szintén jelentkező társadalmi széttagolódás mellett a kétnyelvűség alapvetően más helyzetében élnek, nem kevés nyelvpolitikai nyomásnak kitéve. Oly sokat vitatott írásomban arra hívtam fel a figyelmet, - s ezt teszem most is hogy a kisebb közösségek azonosságtudatának része a nyelvi tudat, de nemcsak általában a magyar nyelv tudataként, hanem azokra a helyben élő változatokra is vonatkoztatva, melyek évszázadok változásai során alakultak ki a nyelvjárások ötvöződéseiből s később az egyetemes magyar köznyelvből, és amelyek ma is változnak. Ezek a regionális változatok különleges helyzetbe kerültek 1920 után, hiszen a kétnyelvűség mind uralkodóbbá válik e területeken, ugyanakkor államhatár van köztük s az anyaország között. Ebben a helyzetben egyedül helyes nyelvváltozatnak a Magyarországon meghatározott elvont köznyelvet kinyilvánítani kockázatos tett, hiszen a határon túli magyarság nyelvi mérte fel. Cégérként azt a pár tucat embert szokták felhasználni, aki magyar létére szlovák alapiskolából elindulva jutott egyetemi diplomához, lám, mennyivel könnyebben mint azok, akik nyelvi problémákkal küszködtek. Persze, többről már nem szól a fáma, ugyanis a nagy szürke egyenlösdiben már a kutyát sem érdekelte, kiből milyen szakember lett. Egyik bizonyítvány annyit ért, mint a másik, s bizonygatta mindenki a saját igazát, leginkább azok, akik lelkük mélyén némi bűntudatot mégiscsak éreztek, amikor látták, hogy népük, nemzetük kultúrájából fikarcnyit sem ismernek, a másiké pedig örök idegen maradt számukra. Mert mozoghat az ember szabadon bármely tudomány részterületein, csak a kommunikációs zsargont kell jól megtanulnia, amire minden épelméjű ember képes. Szoktam mondani - amit ma is csak megismételhetek -, hogy az anyanyelv nemcsak kommunikációs, hanem elsősorban személyiségformáló eszköz Nem az ujjamból szoptam ki, szakirodalom állítja, neves tudósok megfigyelései alapján. Többek között az egyik amerikai úr, Edward T. Hall írja a Rejtett dimenziók című könyvében: az ember oly módon érzékeli az öt körülvevő világot, ahogy azt anyanyelve már eleve beprogramozta számára". Sehol sem utal rá a tudós, hogy ismerne bennünket, Közép-Európa vergődő nemzeti kisebbségeit, s az érdekünkben tárta volna fel e kétségbevonhatatlan valóságot Azt sem tagadja, hogy aki jól megtanulta anyanyelvét, nemcsak más nyelveket, hanem a más népek kultúráját is könnyebben megérti, sőt még bele is illeszkedhet némelyikbe - ha akar. Bizony kedves anyukák, apukák, nem akkor kell morfondírozni rajta, hogy milyen tanítási nyelvet válaszszanak gyermeküknek, amikor betölti a hatodik életévét, akkor sem, amikor óvodai közösségbe adják, önbizalmát csökkentheti, mert háttérbe szoríthatja a helyi, hagyománnyal rendelkező változatokat. Ám - s ezt különösen hangsúlyozom - a regionális nyelvváltozatok értékelése nem jelenti a köznyelv elvetését. Bárki ellenőrizheti, nem kívánom pl. a szlovákiai magyarságot „nyelvi önállóságra ítélni". Csupán helyes és egészséges arányokat szeretnék felállítani az egyetemes magyar köznyelv (mint modell) és a regionális nyelvváltozatok élő gyakorlata között. A gyakorlattól túl messze kerülő nyelvművelés soha nem lehet eredményes. Igazodjanak tehát a határon túli magyarok a magyarországi normákhoz, de csak annyira, amennyire lehetséges. Ha a debreceni egyetemen diftongizálhatnak, akkor a pozsonyin ne legyen feltétlenül hiba a palóc á-zás. Legyen az egy lehetséges nyelvváltozat, melynek a régióban nagy hagyománya s kultúrája van, a magyartanárok pedig emellett tanulják meg a magyar köznyelvi kiejtést is. Minderről azonban nem Budapesten kellene dönteni, hanem helyben, illetve folyamatos párbeszédben. A kisebbségeknek már megvan a maguk regionális köznyelve, s ez természetes. Tehát nem mi, fiatalabb nyelvészek akarjuk azt a határon túliakra erőltetni. Kívánatos, és ma már lehetséges is, hogy e régiók napi érintkezésben legyenek a magyarországi köznyelvi változattal. Ennek az érintkezésnek néhány év múlva tapasztalható lesz a jótékony hatása, de ezzel együtt a visszás hatás is, melyet pl. a köznyelvi sajtó, rádió, televízió közvetít az idegen divatszavakkal, a hadaró, laza beszéddel stb. Újabban néhány nyelvművelő szerint az argotikus ifjúsági nyelv vagy a kevésbé művelt városi népnyelv is része a köznyelvnek. Csak sajnálhatom, hogy olyan kiváló nyelvészek, mint Jakab István, elszakító szándékot olvasnak bele hanem akkor kellett volna, amikor először szóltak hozzá. Amikor szívük minden melegét rálehelték, ugye eszükbe sem jutott, hogy más nyelven gügyögjenek, mint amelyen önöket is először babusgatta az édesanyjuk? S az a kis élő szerkentyű mindent befogadott, ami csak hatni tudott rá Nem felelötlenség-e később beletáplálni „delete" vagy „reset", ami a számítógépek kezelőinek tolvajnyelvén törlést, illetve újrakezdést jelent. Persze, ha a gyermekük agya csak egyszerű számítógép lenne, ugyan mit árthatna neki az ilyen manipuláció? Csakhogy nem az, hanem... Döntsék el önök, akiknek egyedüli joga, hogy tulajdonképpen mi is. Persze, előbb nem ártana, ha másokat is megkérdeznének, no nem a szomszédokat, jóbarátot vagy ismerősöket, akik ugye mindig készen állnak a jótanácsokkal. A szlovák iskola pedagógusait sem, hiszen ók eleve jót akarnak, ezért továbbra is az érvényesüléssel, miegymással rukkolnak elő. Dehogy akarom én őket megsérteni, hiszen az érdekük ezt kívánja meg és éppen olyan becsületesen dolgoznak, mint a magyar iskolák pedagógusai. Csak éppen a programjuk más, mint amire az önök gyermekének a „memóriarendszere" be van szabályozva. Nem tehetnek mást, ez a feladatuk. Nekünk pedig kötelességünk, hogy ne csak puszta jószándékból szóljunk önökhöz, hanem a tudomány által feltárt tényekre is felhívjuk a figyelmüket. Ha nem restellik a fáradságot, nézzenek utána, igaz-e! Megéri Leginkább a szociálpszichológusok munkáit ajánlhatom szíves figyelmükbe, akár a nyugatiakét is. Ók talán még a szellemi piacgazdasághoz is konyítanak egy keveset. Mert bizony nemcsak tanulni kell valamit, hanem alaposan megtanulni, és a tudást el is kell majd adni. nem akárhol - a világpiacon CSICSAY ALAJOS nézeteimbe. Szó sincs erről. Ám egy kassai vagy nyitrai magyartól kissé visszás azt kívánni, hogy úgy beszéljen, mint a pestiek. A magyar nyelv sok évszázados története a görög-latin kultúrájú Európában lehetővé teszi számunkra, hogy többféleképpen beszéljünk szépen, tisztán, művelten magyarul. S ez megnyugtató érzés. Ettől még nem lesz több magyar nyelv, ettől még nem hal ki anyanyelvünk. Mindehhez azonban a nemzet fogalmát kellene a nyelv s a nyelvművelés szempontjából újrafogalmazni. Azonban talán nem úgy, ahogy Grétsy László tette a budapesti nyelvművelő konferencián, ahol először Deme László nyomán csak az anyaországi társadalmat tekintette a magyar nemzetnek, s a határon túliakat a „nép" részének, majd később, az előbbiből nem szorosan következve, a herderiánus kultürnemzet fogalmát vetette föl. Mindkét felfogás a peremre szorítja a kisebbségi magyarságot a nemzetkoncepcióban, akaratlanul is, s ezt jómagam (épp, akit a kirekesztéssel vádolnak) nem fogadhatom el. E kérdésre a választ még hoszszabb kutatómunka fogja megelőzni, valamint remélhetőleg sok vita, ám ezzel a munkával nem késlekedhetünk. Most csak kiindulópontként ajánlhatom Kazinczy axiomatikus megfogalmazását, aki az Ortológus és neológus című nagyhírű írásában az egység egységével szemben a különbözés egységét állítja, heves érzelmekkel lobogván a magyar nemzet iránt. így maradhatunk természetes módon együtt, a nemzet nagy közösségében, egyéniségünket, hagyományainkat megőrizve, egy kicsit különbözve, de mégis azonosulva a nagy családdal, belső erkölcsi parancsra, ahogy Kosztolányi megfogalmazta. Hogy mindenki megtalálhassa önmagát, saját helyét, s azt örömmel vállalhassa. TOLCSVAI NAGY GÁBOR MADACH-BIBUOTEKA Nagy Jenő: EMBEREK ÉS ÉLMÉNYEK A nemrég elhunyt, ismert hazai rádióriporter élete, munkája során számos neves, érdekes emberrel, izgalmas egyéniséggel találkozott, beszélgetett. Ezeket az emlékezetes találkozásokat - amelyeket sokáig csak a magnószalag (vagy az sem) őrzött -, ezek meghitt, baráti hangulatát idézi meg a szerző Emberek és élmények című könyvében A beszélgetések nagy része rádióriportnak készült, s ez helyenként meghatározza a könyv stílusát is. A beszélgetőtársak, riportalanyok között találjuk Kodály Zoltánt, Dobossy Lászlót, Győry Dezsőt, Janko Alexyt, Ján Smreket, a szerző felidézi Tamási Áronhoz, Selye Jánoshoz. Lesznai Annához stb. fűződő emlékeit. A beszélgetések, visszaemlékezések során az emberi tisztaság, a humánum kerül előtérbe, -dzsNagy László felvétele MIÉRT ANYANYELVEN?