Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-16 / 12. szám, szombat

PUBLICISZTIKA «ÚJ SZÓM 1993. JANUÁR 16. Ml LETT A NEVEDBŐL, LEKENYE? Az Enciklopédia Slovenska (Szlovák enciklopédia) egyik vaskos kötetét lapozgatom. Bohúň nevűeket keresek benne. 1945 után ugyanis Bohuňovónak keresztelték el a tisztán magyar népességű Lekenyét, amelynek 327 lakosából, a hozzá csatolt Sajótibával együtt, ma is csak 17 a szlovák, s közülük csupán egy asszony nem beszél magyarul. A Rimaszombati járás északi részén fekvő Klenócról jött ide nemrégen feleségnek. A magyar község, úgy látszik, Peter M. Bohuň szlovák festőművészről kapta a nevét, aki 1899-ben született az Alsókubíni járáshoz tartozó Veličná

ban. Szülőfaluját azonban - egészen érthetetlenül - máig sem tisztelték meg a nevével, pedig ott kellene elsősorban tudni, mit jelentett művészete a szlovákságnak. Lekenyén teljes homály fedi a kilétét. Állítólag azzal kötődik az itteni tájhoz, hogy Gömörben járt gimnáziumba. Hogy miért Lekenyét szemelte ki a cudar idő az erőszakos helységnév-változtatás áldozatának, arra nincs elfogadható magyarázat. Talán csak a már földben porladó - s feltehetően a gyötrelmei miatt békésen nyugodni nem tudó - Daniel Okáli szolgálhatna felvilágosítással, hiszen rossz emlékű bizottságával a magyar falvak egész sorának talált ki szlovák nevet. Az a hír járja, hogy az Okáli vezette bizottság ötven koronát vágott zsebre egy-egy kitalált, ránk kényszerített, a történetiséget mellőző, s az évszázados hagyományt megcsúfoló szlovák helységnevekért, mint amilyen Bohuňovo is Pelsőc közelében, a környék magyar etnikumába „illesztve". Képzelje csak el a kedves olvasó, hogy amikor önkényesen leszúrták a falu két szélére a Bohuňovo helységnévtáblát, a szegény, szerencsétlen, deportálással és kitelepítéssel már megfélemlített lekenyei magyarokkal bármilyen furcsaság megeshetett azután, talán még az is, hogy akinek szeretett falujától messzebb kellet utaznia, tegyük fel Losoncra vagy Zólyomba, visszafelé egyre kétségbeesettebben találgathatta a vasútállomáson, hová is kérje a menetjegyet, hogyan is hívják az ő faluját? Nincs kedvem fokozni az arcpirítóan megalázó helyzetet, képzeletem csupán azért mozdult ebbe az irányba, mert én már az ötvenes évek elején hallottam, hogy a Bohuňovo tábla felállítása után egy odavalósi asszony a csehországi Bohumínba kért menetjegyet a pelsőci vasútállomás jegypénztárosától, s mikor az megkérte tőle az ijesztően nagy összeget, az asszony kínos jajveszékelésbe kezdett, s kézzel-lábbal magyarázta, hogy ő csak ide utazik a közelbe, Tornaija felé a második faluba. A jegypénztáros rájött aztán, hogy Istennek ez az ártatlan teremtménye még nem tudja kimondani falujának az új nevét, és kiadta neki a megszokott fillérekért a menetjegyet. xxx Ennyit hallottam erről huszonévesen, és a szívbe markoló történetet azóta sem felejtettem el. Azért tartózkodom most Lekenyén, hogy e régi értesülésem valóságáról meggyőződjem a dombok lejtőjéhez szelídült, takaros kis Sajó-parti faluban. A gyorsan ránk szakadó sötétséget megelőzve azonban kísérőimmel leghamarább a temetőbe sietek. Mert, ahogy megtudtam, a Bohumínt mondó asszonyt, Mari nénit (Koto Istvánnét) már csak a temetőben kereshetem. De sírját nem találtam meg. Csalódottan tértem vissza a faluba, s többen is beültünk a községháza egyik földszinti helyiségébe, a könyvtárterembe, ahová a nyolcvanéves, fehér hajú, szemüveges Koto Jánosnét, a Mari néni menyét is meghívtuk magunk közé. A megilletődött asszony mintha a hajdani tanítója előtt mondta volna fel a „leckét". - Az anyósom 1964-ben halt meg. Hetvenhét éves korában, ahogyan egy jósasszony megjövendölte neki. Sokat ment, szeretett utazni, Budapesten is járt, Hatvanban is megfordult, éppen amikor a vasútállomást bombázták, és még Šumperkbe is volt mersze elmenni. A katona unokáját látogatta meg. Az apósom a földet művelte, az anyósom meg utazott, batyuzott, árult, ismert kofaasszony volt a környéken. Úgy megzavarta szegényt, nyugodjon békében, az a Bohumín, ahová a menetjegyet kérte, hogy aztán a személyvonat helyett gyorsvonatra szállt fel. Gömörhorkán már látta, hogy baj van, mert nem állt meg a vonat. Mit tehetett? A lekenyei éles kanyarban leugrott. Nem törött csontja, még csak a bokája se ficamodott ki, a Bohuňovo kimondásába akart minduntalan kitörni a nyelve! Én mindig Lekenyébe kérem a menetjegyet, és ugyanannyit fizetek, mint aki Bohuňovóba kéri - mondja bölcsen mosolyogva az idős asszony. Senki sem jött üres kézzel a könyvtárterembe. Mindenki hozott magával valamilyen hivatalos iratot, azzal ülték körbe az asztalt. Közösen akarták kideríteni, mikor kapta falujuk a fülüknek ma is idegenül hangzó, megszokhatatlan Bohuňovo nevet. A hatvannyolc esztendős Halász János irata például egy ujjlenyomatos igazolvány, amelyet orosz fogságból hazatérte után, 1945. október 12-én állítottak ki számára. Akkor már az ilyen ujjlenyomatos igazolvány a hontalanná nyilvánított, háborús bűnösnek hazudott magyarok személyi okmánya lett volna? A szlovák szövegű iraton a helységnév még Lekeňa. Tóth Irén könyvtáros és szövetkezeti könyvelő, a rimaszombati Közgazdasági Középiskola hajdani érettségizettje, hosszan sorolja szülőfaluja neveit a községek alapító királyi népek idejétől mostanáig. Lokuna, Lekune, Leklene, Lekene, Le kenil, Lekkene, Legenya, Leukene, Lekeneya, Lekenye. - Ezek után következett a Bohuňovo név!- jegyzi meg enyhe gúnynyal Jánosdeák Béla, a 888 hektáros szövetkezet agronómus alelnöke. A könyvtárterem villanyfényében határozottan állítja: - Semmit nem tudunk a névadóról. Mondták már nekünk, hogy járt Lekenyén, megfestette a huszita eredetű református templomot, ennek bizonyítékát azonban még soha nem láttuk. Az egymást kiegészítő, izzó szavakból, mondatokból nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a lekenyeiek közönnyel fogadták falujuk új nevét. Amikor a házából űzték el az embert, s a reszlovakizációval magyarságának a megtagadására kényszerítették, kit érdekelt, milyen név kerül a faluszéli táblára és a személyi igazolványba. A Bohuňovóhoz Jozefek, Pavelok, Jánok illettek... Képviselő-testületi ülésen volt már szó róla, maga Kozsárné, a polgármester hozta elő, hogy visszakérik a falu régi, történelmi nevét, de valaki azzal odázta el a határozathozó döntést, hogy vannak fontosabb tennivalók is. A földtulajdon rendezése és egyéb. Meg az újbóli névváltoztatás sok pénzbe kerülne. - Pedig az lenne igazságos - szólal meg Halász János -, ha a kormány rendelet meghozatalával adná vissza az erőszakkal elkeresztelt magyar községek történelmi nevét. Ahogy ránk kényszerítették Bohuňovót, úgy nyilvánítsák is semmissé. Jánosdeák Dénes, nyugdíjas őslakos, régebben bírója a falunak, szintén elém rak egy 1948-as keltezésű közjegyzői végzést, amelyben a helységnév még Lekeňa, ahogy a szlovákok az eredetiséget megtartva az első köztársaságban nevezték a községet. - Amikor Bohuňovót csináltak a falunkból, Emil Pacelt volt a bíró - mondja, s tekintete a múltba révül. - Ha jól emlékszem, három nyelven beszélt. Ó tudna sokat mesélni a névváltoztatás előzményeiről. Sajnos, már nem él. Sírba vitte a titkot. A könyvtárteremben egy 1945 utáni, csak szlovákul beszélő tanítónő neve is szóba kerül. Az Okáliováél Háromgyermekes, elvált asszonyként érkezett a faluba. A református tanítói lakásban rendezkedett be. A tájékozottabb lekenyeiek az egykori kitelepítési biztos, Daniel Okáli feleségét gyanították benne. Turócszentmártonból helyezték Lekenyére, az pedig az Alsókubíni járás szomszédságában van, ahol Peter M. Bohúň született. Okáliné lett volna a Bohuňovo név sugalmazója? Ó segédkezett volna kitalálásában? Az ő ajánlatát elfogadva rendelkezett volna úgy a Szlovák Belügyi Megbízotti Hivatal 1948. június 11-én, hogy Lekenye község nevét Bohuňovóra változtatja? Ahogy Emil Pacelt, Okáliné is sírba vitte a titkot... A helységnév-változtatás okának keresésébe beleunva, sokáig elbeszélgetek a kedves lekenyei emberekkel a községről. Régmúltjában benne van a pásztorkodás, szénégetés, favágás és fuvarozás. A megrakott szekerek Ózdig és Diósgyőrig is eljutottak. Közelmúltjában viszont már a földművelés, az állattenyésztés és a zöldségtermesztés a meghatározó. Híres volt a vízimalma és kendertörője is. xxx A könyvtárteremből való távozás után kiadósat sétálok még a faluban. Az I—IV. osztályos magyar általános iskola ablakai világosak, fényt szűrnek a sötétségbe. Az evangélikus és a református templomtorony egymást vigyázzák. Ha ritkán is, még hallom az élet jeleit. ízes magyar szavak hullnak bele a késő este csendességébe. Miközben az út „porát" rovom, már az 1977-es kiadású Szlovák enciklopédián jár az eszem. A kicsiny faluról mindössze ennyit közöl: „Bohuňovo. Obec v okrese Rožňava. 452 obyvateľov (1970)". Magyarul: Község a Rozsnyói járásban. 452 lakossal." A vaskos enciklopédia-kötetből senki nem olvashatja ki, mely településhelyeken él a Vladimír Mečiar miniszterelnök által a Szlovák Rádió magyar adásának egyik műsorában kimondott 630 ezer magyar. Ti se találgassátok, jóravaló lekenyeiek, mikor kaptátok a lelketek mélyén soha el nem fogadott Bohuňovo nevet. Azt kell tudnotok, hogy a deportálás és a kitelepítés gyűlöletből összetákolt hajója hamar megfeneklett. A magyar falvak tömeges elkeresztelésével kellett megteremteni a nemzetállam hamis illúzióját... MÁCS JÓZSEF AZ EV CSEHSZLOVÁKIÁI MAGYARJAI Duray Miklós megszenvedte az igazát, s vállalta, amit százezrek nem mertek: a behúzott nyakúak közt kihúzta magát, hogy legyen magyar iskola, hogy legyen hitele a kisebbségnek. Meg is kapta érte a jutalmát: az igazság palotájának még igazságosabb hátsó traktusában. Mikor kiszabadult, ismerősei átmentek az utca túloldalára. Gálán Géza merész vállalkozó lett; a felfutás ideje nála sem ma kezdődött. Míg a többiek aludtak, sumákoltak és nyavalyogtak, használta az eszét. S neki lett igaza. Csáky Pálnak is derogált a rendszerek legjobbika, s személyében az egyik legfelkészültebb reálpolitikusunk kezd egyre inkább megtestesülni. Ráadásul írt egy regényt is, melyben gyökereink néhol jobban tapinthatóak, mint „nagy" tollforgatóink egyik-másik irományában. Dehogyis akarom kisebbíteni őket. Csak úgy elmélázok, s pergetem lelki szemeim előtt az elmúlt három év arénáját, orraeséseinkkel, apró és nagyobb botlásainkkal, soványka sikereinkkel. A rendszer, mint az összenyomott rúgó, kipattant, s kezdi visszanyerni régi alakját. Azt mondják, nehéz idők jönnek, ismét csak ki kell bírni egy darabig. Mint az öreg katonák mondják leszerelés előtt: akár bajonettel a hátsónkban, féllábon állva is. A három év mégiscsak jó volt valamire. Sok-sok gerinc úgy egyenesedett ki, akár a fönt említett rúgó, s ezeket többé nem lehet meghajlítani. Túl erős volt a zamata a bezúduló friss levegőnek. Ha kiszippantják megint, abba csak belefulladni lehet. De még csak nem is hősökre és mártírokra gondolok. Az iskolaalapítóra, aki megálmodta és megcsinálta az ország egyik első magániskoláját. A község polgármestere, aki nem hagyta elragadni a magyar falutáblát, sőt, megírta a belügyminiszternek, ha kell, rendészekkel fogja őriztetni, mert az a falué. A kórházigazgatóra, aki az árral szemben is rendet mert teremteni, mert volt hozzá bátorsága és hitele. A színházigazgatóra, aki a tespedt társulattal szemben vállalta a bukás veszélyét. Az egyetemi oktatóra, akinek mániája az alapítványosdi, mert tudja, az önerejű építkezés tartósabb, mint az állambácsi kalapja. A nem magyar vállalkozóra, ki pozsonyi boltjára, középeurópai tartással, több más nyelv mellett magyarul is kibigygyeszti a bolt nevét. A magyar vállalkozóra, akinek mindegy, milyen nyelvű gyereket gyógyítanak az adományából. A legépületesebb példa mégis egy kis faluban ért utol: harmadik nekifutásra, tavaly, végre megnyithatták a tizenkét éve bezárt kisiskolát. Két csupasz terem az egész, kiselejtezett padokkal, melyeket az isten tudja, honnan kotortak elő, egy szem táblával. Könyvek nélkül, hét kis papucscsal a polcon az osztály előtt. Mutatják a számológépüket: két tucatnyi, veresgyűrű-vesszőből vágott pálcika, gumival összefogva. Az IBM, az Olivetti, a Macintosh korában; a huszonegyedik század küszöbén. Mintha a semmiből, a történelem legmélyebb bugyraiból, valami rettenetes szívóssággal. Akár a letaposott fűszál, amely ismét kiegyenesedik. Ilyen egyszerű, ilyen póri az igazság. A nagyok mellett a kicsik, az ismertek mellett a névtelenek, ismeretlenek. Akik, reméljük, többé nem mondanak le a szabad levegőről. (kövesdi) VILLÁMINTERJÚ Idén még bizonytalan HOL TANULNAK A FEKETE SERIFFEK? Több olvasónk érdeklődött afelől, milyen körülmények között lehet továbbtanulni a Rendőrakadémián, milyen feltételek alapján vesznek föl valakit ebbe a felsőoktatási intézménybe, hol székel és mi a címe. Megérdeklődtük tehát a pozsonyi főiskola tanulmányi osztályán a részleteket. - A Rendőrakadémia az egy éve megszüntetett dévényújfalui szövetségi rendőrképző megszűnése után alakult meg, úgyhogy pillanatnyilag csak első évfolyamunk van. Hallgatóink zöme kollégiumban lakik, teljes napi ellátást kap és hároméves tanulmány után bakkalaureátus oklevelet kap, ami tudvalevően nem azonos a főiskolai diplomával. - Kiket vesznek föl, milyen szakra, és miből kell felvételi vizsgát tenni? - A felvételhez teljes középiskola végzettség szükséges, tehát érettségizett fiatalokat képezünk tovább. A felvételi vizsgán történelemből és irodalomból adunk kérdéseket, azonkívül fölmérjük a jelentkezők általános politikai tájékozottságát. Nyelvi tesztelést is végzünk, lehet németből, angolból, franciából felvételizni, és ugyanúgy elfogadjuk az orosz nyelvtudást is, természetesen középiskolai szinten. Magától értetődik, hogy akik hozzánk jelentkeznek, pszichológiai teszten is átesnek, hiszen kíváncsiak vagyunk a jelentkezők jellembeli adottságaira. A fizikai erőnlét sem mellékes, a felvételi folyamán nálunk futásból, ugrásból és úszásból kell megfelelniük a jelentkezőknek. - Rendőr lesz abból, aki elvégzi a hároméves Rendőrakadémiát? - Hallgatóink ún. biztonsági szolgálat szakon tanulhatnak (bezpečnostná služba). De ha végeztek, nem rendőrök lesznek, hanem civil biztonsági szakemberek, tehát közülük kerülnek ki a fekete seriffek, a személy- és vagyonvédő biztonsági emberek. - És akkor kikből lehet rendőr? - Aki rendőr szeretne lenni, az ugyancsak érettségi után jelentkezhet a helyi vagy járási rendőrparancsnokság személyzeti osztályán. Ott megfelelő tesztelés után fölveszik állományba, bizonyos szolgálati idő letelte után pedig, ha megfelelt, a belügyminisztérium által szervezett tizenegy hónapos kiképzésen vesz részt. Ezután visszakerül az alakulatához, majd parancsnokának javaslatára jelentkezhet hozzánk, az Akadémiára. Ebben az esetben már állománybeli fiatalról, tehát tényleges rendőrről van szó. Itt szeretném megjegyezni, hogy hozzánk többségében rendőröket veszünk föl, az arány körülbelül így fest: 120 rendőr, 25 civil. A kollégiumi elhelyezésnél előnyben részesülnek az állománybeliek, de a napi étkeztetést mindenkinek egyformán juttatjuk. - Idén tehát mikor és hol kell jelentkezni? - Az idei felvételik sajnos kétségesek. Az oktatásügyi minisztérium egyelőre válasz nélkül hagyta költségvetési beterjesztésünket, úgyhogy egyelőre bizonytalan, tudunk-e egyáltalán indítani új évfolyamot. Megítélésünk szerint február 15-e előtt nem is fogjuk tudni a végleges választ. Aki érdeklődik a Rendörakadémía iránt, az tehát február közepétől részletes tájékoztatást kaphat a 07/28-58-05-ös telefonszámon. Címünk pedig: Akadémia policajného zboru, Sklabinská 1, 814 00 Bratislava. (bit)