Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-31 / 31. szám
D erest. E kis település nevét ma már kevesen ismerik Gömör határain túl. Pedig egykor országszerte jó hangzású név volt az itt készített fazekasmunkák révén. A község lakói hosszú évszázadokon át ősi foglalkozásként űzték a fazekas- és cserépgyártó ipart. Mivel a föld különösen gazdag volt agyagban, így a földművelés mellett ez biztosított számukra megélhetést. Még a század elején is negyven fazekas dolgozott a faluban. Munkáikat szekéren hordták szerte az országba, az Alföldre, a Dunántúlra, a keleti országrészbe. Akinek küldeni- valója volt akkoriban, csak a fazekasok fuvarosaihoz fordult. A gyönyörű edényeknek mindenhol nagy keletjük volt. Ma már csupán egyetlen fazekas folytatja Deresken a régi mesterséget. A hetvennégy éves Bajusz János bácsi. — Gyerekkoromtól csinálom - emlékszik vissza a kezdetekre az idős mester. - A nagybátyámtól tanultam, de másképp a nagyapám is fazekas volt. Valamikor sok fazekas volt a faluban. Csaknem minden kert végében állt egy égetőkemence, mert aki nem edényt készített, az tetőfedő cserepet gyártott. Szükség volt rá, mert itt a mezőgazdaságból nemigen lehetett megélni. A föld túl agyagos, nehezen művelhető, szűkén termő. Hiába dolgozott az ember végtelensé„Szerettem ezt a munkát..• Nem kell a cserépedény • Bajusz János végleg abbahagyja a korongozást • Nem fizetődik ki • Az ősi mesterségnek nincsenek követői? gig, csak tengődött. Ha egy kis mellékesre akart szert tenni, kénytelen volt fazekaskodni. No, ebből sem lehetett meggazdagodni, de a semminél mégiscsak többet hozott a házhoz. Én tizenöt éves voltam, mikor elkezdtem korongozni. A mester mellett be volt állítva a korong, de kezdetben bizony csak ta- paszkodtam, meg sem tudtam vele mozdulni. Valamelyik mester irányított, valamelyik meg hagyta, hadd kínlódjon az inas. Úgy kellett a mesterség minden csínját-bínját ellesni. A tanulóidő változó volt, de legalább'öt év kellett hozzá, hogy tisztességesen meg lehessen tanulni. Az alatt az öt év alatt azonban pénzt nem kapott. Ingyen dolgozott. Mégis tanultunk, mert ez biztosíthatott némi megélhetést. Voltunk abban az időben többen, de rendesen csak ketten tanultunk ki. A többieknek nem volt hozzá türelmük, inkább elmentek fát vágni. Tudja, ez kicsit unalmas is, no meg pontos munkát igényel. De híresek is voltak a dereski fazekasok munkái az egész országban. Szeke- freken hordták az árut mindeníe- jlé. Én nem jártam ugyan vásározni, de 1947-ben egyszer mégis elmentem. Akkor volt az a nagy szárazság, s a föld nem termett semmit. Az egyik barátommal összefogtunk, s elmentünk felébe Nagykapos felé. Terményért adtuk a fazekakat: kétszer, háromszor töltve búzával, árpával, kukoricával. így nekünk nagyon kifizetődő volt. A háború után többen is faze- kaskodtak a faluban, de idővel mindenkinek akadt munkája, és abbahagyták. Bajusz bácsi azonban munka mellett is folytatta, persze adózott érte. De mint mondja, akkor még így is megérte. Hivatalosan Eubeníkon dolgozott szerelőként, emellett készítette a fazekakat a pozsonyi ÚEUV-nak és a rozsnyói megrendelőnek. A turisták is gyakran felkeresték, még külföldiek is jöttek hozzá vásárolni. Elkeltek az árui, mert szépek voltak és olcsón adta. — A dereski edényeket azért vásárolták, mert tűzállóak voltak. Az itteni agyagban ugyanis kvarc van, s a fazék nem pattan szét a hőtől. Az ilyen agyagból lehetett csak igazi főzőedényeket készíteni. Még húsz-, harmincliteres fazekakat is csináltunk, lakodalmakkor csak abban főzték a káposztát meg a húslevest. De más is volt annak az íze! Mi a tejet is mindig agyagedényben tartottuk. Ma persze már senki nem használ ilyen fazekakat, ha megveszik — csak dísztárgynak. A fazekasok munkája nagyon sokrétű volt. Az agyagásással kezdődött, folytatódott az előkészítéssel, a szűréssel, magával a korongozással. A festés után következett az égetés és a máz felvitele. Minden egyes műveletnek megvolt a maga fortélya.- Az agyaglelőhely úrbéri terület volt, de lehetett ásni az állami erdőben is, mert ezt engedélyezték, hiszen az egész falu ebből élt. A legjobb agyag azonban azon a kis háromhektáros területen volt. Valamikor mindig november elején ástuk az agyagot. Azért, mert olykor tíz méter mélyre is le kellett menni, s olyan mélységben nyáron nincs elég oxigén. Valamikor kézzel ástunk, ma már baggerrel szedetem le, nem bírom már erővel. Az agyagot behoztuk, beáztattuk, aztán jött a szűrés. Úgy kellett szűrni, nehogy mészka- vics maradjon benne, mert az égetéskor kipattan. Először őrlőt használtam, de az nem szűrt elég jól, később 0,2 milliméteres agyagszűrőt vettem. Azon már nem ment át a mész- kavics. — Korongozni jobbára télen szoktunk, mert nyáron volt épp elég munka a földdel. Persze, akinek nagyobb családja volt, az nyáron is korongozhatott. Maga a korongozás nem különösebben nehéz, bár kétliteresnél nagyobb fazekakat már nem könnyű húzni. De ezt a munkát csak úgy lehetett végezni, ha az ember egész lényével erre figyelt. Ha például megivott előtte egy kupicával, már inkább le se ült a korong mellé, mert ezt a munkát csak józanul lehet csinálni. Én leginkább este, éjszaka dolgoztam. Néha tizenhat órát is egyhuzamban. Sok gond van vele. A kész edényeket aztán le kell tisztogatni, mert a formálásnál összefogdossa az ember. A festés csak ezután jöhet. Deresken hagyományos motívumot festettünk, hagyományos színekkel. A festéket is magunk készítettük agyagból, így a fehéret, a feketét, a sárgát, a zöldet. A kéket viszont már hozatni kellett. Az égetésnél az egész család segédkezett. Különösen az első égetésnél kellett nagyon vigyázni, hogy csak lassan melegedjen, mert különben szétpattant az edény. Ez négy-öt órát is megtartott. Az első égetés után felraktuk a mázat, a glazúrt, aztán még egyszer kiégettük. Ehhez már elég volt másfél óra is, hogy a kellő 960 fokot megkapja. Valamikor még fa tüzelésű kemencéink voltak, de olyan ma már egy sincs a faluban. 1980 óta én is villanykemencét használok. Bajusz bácsi munkáit éveken át a pozsonyi ÚEUV vette át, legtöbbjét egyenesen külföldre szállították, de azért a hazai népművészeti boltokban is lehetett látni egy-egy eredeti dereski fazekat. Az utóbbi időben ezen a téren is sok minden változott. Az új piaci rend, az új feltételek és körülmények arra kényszerítik az utolsó dereski fazekast is, hogy fontolóra vegye, érdemes-e még törnie magát. Egyre inkább az a meggyőződése, hogy nem.- Szerettem ezt a munkát, de most már elment tőle a kedvem. Sajnos, nekem már nem éri meg. Ha felszámolom a villanyáram- fogyasztást, az anyagot, az adó levonása után nem marad több, mint 10-15 százalék. Azért meg nem érdemes kínlódni. Most is itt van még vagy háromezer darab a raktáron, amit megrendeltek és nem vittek el. Én már öreg vagyok arra, hogy árulni vigyem, meg a benzin miatt sem érné meg. Érdeklődtek ugyan magánvállalkozók, még Olaszországból is, de azóta sem jelentkeztek. Meg aztán nekem nem lehetne külföldre dolgozni, mert elveszíteném a nyugdíjamat. Mégiscsak az a biztos. Mert lehet, hogy ma bírok, de kitudja, mi lesz holnap? Hetvennégy éves vagyok. S ha elveszik a nyugdíjamat, miből élek? Nem olyan egyszerű ez. Szeretném én csinálni, de hiába, ha a körülmények nem engedik. Azt hiszem, végleg abbahagyom. Eladom a homokszűrőt is, ha lesz kinek. Sajnálom, de nincs más választásom. Bezárom a műhelyt... Bajusz bácsi egyike az utolsó gömöri fazekasoknak. Követőik pedig, úgy tűnik, nincsenek. Ha ők elmennek, végeszakad az ősi mesterségnek. Nem kár érte? S. Forgon Szilvia Gyökeres György felvételei Cserepeink Tévézés közben azt mondja minap a feleségem: észrevetted, hogy a tévéből hogyan veszett ki a magyar nóta, s vette át a helyét az igazi, hamisítatlan népzene? Tényleg, villant belém. Hál istennek, tettem hozzá. S milyen hirtelen, hisz pár éve még a Jó ebédhez szól a nóta csöpögött a képernyőről, ez a szirupos, hol cigányzenének, hol magyar nótának titulált műdal és műzene, amit sokan kedveltek ugyan, ám aminek vajmi kevés köze volt az igazi népzenéhez, cigányzenéhez. Szinte észrevétlenül zajlott a dolog: megjelentek az első fecskék, az első táncházak, cikkek a sajtóban s céljához ért végre a bartóki, kodályi örökség. Az ízlésrombolás után újra megtaláltunk valamit, amiről már- már azt hittük, elveszett. Vajha minden értékünk, múltunk valamennyi hozadéka, éltető gyökereinknek valamennyi hajszálerecskéje ily könnyen megmentődne, gondolja az ember. Csakhát, teszi hozzá. Csak- hát, ki cipeli le a padlásról nagyanyáink szövőszékét, rokkáját, ki porolja le a fazekaskorongokat, ki veszi kézbe a régi szerszámokat? A mai gyerekek jószerivel egy bicskát sem vesznek a kezükbe, s ha vennének is, mi, felnőttek jajveszékelni kezdenénk. Sokan és sokszor leírták, rossz nevelést kapnak a gyerekeink, miközben mi vagyunk azok, s apáink voltak azok, akik kicsavartuk-csavarjuk kezükből a készséget. Az okok, persze, ismertek: a rendszerek legjobbika elűzte a falukultúrát, elbotoz- ta az embert a földtől, az ipari proletariátus és lumpenség kalo- dojába zárta, kényszerítette, s a szemétdombra került a népi mesterségek legtöbbike. Egy ideje azon töprengek, vajon a rendszerváltás után, amikor valószínűleg elindul majd egy új migráció, vissza a falvakba, visszatalálunk-e a gyökerekhez is? Vajon a butikolás, déli- gyümölcs-árulás és egyebek után, a szabadkeresdelem letisztultával és kifulladásával akad-e ember, aki eljátszadozik a gondolattal, elő kellene venni a régi szerszámokat? Persze, tudom, őrültség azt hinni, hogy a kapitalizmus visszaállításával negyvenötven évet vissza kell mennünk az időben. Balgaság abban bízni, hogy visszazökken minden a régi kerékvágásba, a maga természetes rendjébe. Azt a természetes rendet senki sem kívánja vissza. De ezért szomorú végiggondolni, hogy amikor Európáról beszélünk, miközben a nyugati civilizációról álmodozunk, elfeledjük, hogy a nagy tülekedésben szellemi öngyilkosságot követünk el, s feláldozzuk többszáz éves értékeinket egy csalóka ábrándért. Mert modelleket követünk, politikai értelemben és kulturális téren is. Belgiumban, Franciaországban már felismerték az amerikai kultúrterror veszélyeit, s bár szélmalomharcnak tűnik, a filmezésben, televíziózásban érezni egy önvédelmi törekvést. Azt hiszem, nekünk is el kellene gondolkoznunk azon, mit kínálunk fel, hogyan határozzuk meg magunkat, mivel jelentkezünk a kontinens fejletteb- bik felén, hogyan találjuk meg a helyünket úgy, hogy értékeinket nem kisöpörve, de összeszedve egyenesedünk ki. Talánaz utolsó erőfeszítésekre lesz szükség, talán az utolsó cserepeket kell összerakosgatnunk. Persze, meglehetősen bizarr elképzelés, hogy nyugati kocsikon megyünk amerikai zenére táncolni a diszkóba, s a fejünkre köcsögöt teszünk, népviseletbe rittyentjük magunkat. A fonók világát sem igen lehet visszaállítani, s a népi mesélők helyett gyerekeink is a Dallast figyelik kiguvadt szemekkel. Mi a megoldás? Talán az iskolában kéne kezdeni: a megboldogult civilvédelem és egyéb hordalékok helyett esztétikát kellene tanítani, amelyben helyet kapna a népi kultúra is. —kövesdi— Bajusz János munka közben Az utolsó égetés a villanykemencében?
