Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-24 / 30. szám
> ötvözni is tudom mindezt, akkor az már jókorát lendíthet rajtam.- A Bolero videokazettája nem segíthetett volna?- Magammal vittem, persze hogy ott volt nálam. Huszonnégy országban táncoltam, hetvennyolc helyen, és mindenütt személyes sikerem volt vele, olyan nincs, hogy Amerika nem fog ráharapni, gondoltam. A világ egyik legjobb táncművészeti folyóirata, a Dance magazin főszerkesztőjének is megmutattam New Yorkban. Remek, igazán remek, amit csinálok, mondta, de spiccelni tud-e, kérdezte. És úgy nézett rám, hogy a legszívesebben azonnal elköszöntem volna. Torontóban, a Kanadai Nemzeti Balett igazgatójának a Győrből vitt Mechanikus kertből táncoltam szólót. Végignézett és elsápadt. Neki is tütüben kellett volna beállnom, és akkor azt mondja, hogy oké. Hat hónap telt el azzal, hogy ha megkérdezték tőlem, milyen táncos vagyok, azt feleltem, hogy modem. Modem? Akkor menjen el ide, oda, meg amoda. Montrealban be is kerültem egy jó nevű együttesbe, de megnéztem egy előadásukat és azt mondtam, köszönöm, ebből én nem kérek. Olyasmit, amihez egy fikarcnyi érzelmi közöm sincs, én nem tudok csinálni. Még akkor sem, ha közben éhen halok. Egy másik társulatnál azért álltam fel a tizenharmadik perc után, mert ültek a földön, és számomra teljesen ismeretlen technikával tréningeztek. Marasztaltak, mondták ők, hogy egy hónap alatt minden lényegeset megtanulok, de akkor még arra sem volt pénzem, hogy egy hónapon át mindennap elmehessek közéjük. Már a huszadik együttesnél járhattam, amikor azt. mondta valaki, hogy ide figyelj, amit te csinálsz, az nem is modem. Hát akkor mi? - kérdeztem. Az csak jelenkori. Vagy ha úgy tetszik: neoklasszikus. Igen? Akkor rátanulok. Két és fél évet töltöttem Amerikában, és nagyon boldog vagyok, hogy végigcsináltam, s bár a Montreali Balett szólótáncosa lehettem, és a kanadai munkavállalási engedélyem továbbra is érvényes, most Helsinkiben érzem jól magam.- Kettőt előre, egyet hátra?-Hol?- A pályán.- Nem, egyáltalán. Régi történet ... Szófiában vendégszerepeit 1982-ben a Győri Balett, s ott, a szálloda bárjában figyeltem fel egy pasira a pultnál. Másfél órán át a kávéját kevergette. Olyan volt az arca, mint a Klaus Kinskié. Figyeltem öt. Észrevette. Akkor már táncolni akartam vele. Fel is kért egy idő után, de hiába mondta a nevét, fogalmam sem volt, ki lehet. Másnap aztán, vagy hatszáz prospektusból kinyomoztam, hogy Jorma Uotinen finn koreográfussal táncoltam. Találtam is egy kicsi kis képet róla, amelyet aztán itthon plakátméretűre na- gyíttattam, és kitettem a szobám falára vagy négyszáz Markó-kép mellé. Azt mondtam, nekem ezzel az emberrel egyszer dolgoznom kell. Snitt. Múlnak az évek. Előbb Velencében, aztán Bécsben mentünk el egymás mellett; Bécsben már táncolni is látott a Mandarinban. 1984-ben Kuopióban vendégszerepeit a Győri Balett. Ott is megnézett. Három évvel később ő lép fel Budapesten, a Kalevalával. Akkor már Torontóban laktam, de hazajöttem, hogy lássam, hogyan táncol. Az előadás után odaadtam neki a címemet, és azt mondtam: ha szüksége lesz rám, bármikor hívhat. Két és fél év telhetett el, és csöng a telefon Torontóban, hogy most! Ez csütörtökön volt, szombaton már ott álltam előtte Helsinkiben. Eddig tizenegy főszerepet táncoltam nála, a Csipkerózsikátó! Edith Piaiig csupa gyönyörű őrületet. Abban a darabban például, amellyel most Izlandra megyünk, meghal a balerina. Kék ruhában, elképesztő megvilágításban, rengeteg élő virág között fekszik a színpadon; olyan látvány, hogy egy életre megjegyzi az ember.- A West Side Story koreográfiáját is meg fogja jegyezni?- Remélem, igen. Ez az első ilyen jellegű munkám, és elmondhatom: nagyon élvezem. Októberben lesz a bemutató a Vígszínházban. Esze- nyi Enikő rendezi a darabot. O hívott fel másfél évvel ezelőtt, hogy szüksége lenne rám. Három főszerepről kellett lemondanom, de jöttem, alig vártam, hogy jöhessek. Húsz színésszel és harminc táncossal dolgozom, már az álmaimban is őket látom. Ez jó jel. Enikő még a táncpróbákon is jelen van. Amikor elterjedt a híre a szakmában, hogy együtt fogunk dolgozni, nagyon sokan elcsodálkoztak. Ez a két nő együtt? Meddig? Két percig vagy háromig? Most megint csodálkoznak, mert imádjuk egymást.- Ha Győrbe hívnák, oda is boldogan menne?-Táncolni semmiképp.- És koreográfusként?- Úgy sem. Inkább ajánlanék nekik valakit. Az könnyebb lenne számomra. Szabó G. László Jorma Uotinen partnereként Helsinkiben Snittek Ladányi Andrea életéből Jó kiállású, tehetséges táncost keresett kanadai balettegyüttesébe a magyar származású igazgató. Fiú kellene a karba, telefonálta Budapestre, az Interkoncert irodába. — Én lány vagyok és szólista - hívta Calgaryt Ladányi Andrea de azonnal indulni tudnék. Ezzel a fordulattal, s főleg ekkora elszántsággal senki sem számolt a vonal túlsó végén. Egy lány, aki azonnal indulna... akkor jöjjön! 1986-ban történt mindez, nem sokkal azután, hogy Ladányi Andrea, aki A csodálatos mandarinban a Lányt, az Izzó planétákban a Hold istennőjét, majd a Boleróbán a Vágyat táncolta, kilépett a Győri Balettből. Akkoriban kapott Liszt-díjat, 1985-ben pedig ő volt az év táncosa. Káprázatos dolgokat művelt. A Boleróbán például olyan magasságokig jutott el, hogy az már maga volt a tökély, a teljesség, a felülmúlhatatlanság. Aztán egy nagy ugrás Győrből, Markó Iván világjáró együtteséből Kanadába. Előbb Calgarybe, onnan Montrealba majd Torontóba. Később Los Angelest és New Yorkot is megjárta, 1989-től pedig a Helsinki Városi Színház szólótáncosa. „Győrben, akárhogy táncoltam is, mást se hallottam, csak azt, hogy te sosem vagy jó és nem is leszel az, hiába igyekszel. Győrben a koreográfia lehetett csak jó, én még véletlenül sem. Ez persze hajtott is keményen. Egyfolytában arra ösztökélt, hogy mindig, minden helyzetben a legjobbat adjam, a legtöbbet mutathassam magamból. Helsinkiben máshogy működik a dolog. Ott mindenki boldog, ha jó vagy és mindenért hálásak, amit jól csinálsz. Szóval ebben is, abban is van valami. Előbbre tud vinni az is, ha örülnek a tudásodnak, és hajt az is, ha sorozatban megaláznak.“ mentem Kanadába és másfél esztendeig csak azt tanultam, hogy milyen az az ország. Más helyzetben vagy, ha beajánlanak valahová, és megint másban, ha csak mész és keresed a helyedet. Akkor el kell adni magadat, és ez a nehezebb. Ha oda születtem volna, Amerikába, akkor ott csinálom meg ugyanazt, amit Győrben vagy Helsinkiben, ebben biztos vagyok. De nem oda születtem, és hiába kaptam én kiváló alapokat klasszikus balettből, az ott kevés. Iszonyúan kevés. Ha viszont ugyanúgy tudom a dzsesszt, az afro-táncot, és a szteppet is, mint a klasszikust, és- Megkérdezhetem, hány kiló?- Negyvenhét, negyvennyolc.- Mennyi ebből az akarat?-Tiszta súlyban?- A legtisztábban.- Kétszáz. Na jó, abban már a szeretet is benne van. A szakma iránt érzett szeretet. Én annyira, de annyira imádom, amit csinálok...- Aki látta a Boleróbán, annak ezt nem kell bizonygatnia.- A Boleróval én már nem foglalkozom. Gondolni sem akarok rá, mert akkor a Győri Balettre is gondolnom kellene, az pedig fájdalmas történet. Az fáj, ahogy vége lett, ahogy eljöttem onnan, ahogy rá kellett döbbennem, hogy vége. Addig halálosan benne voltam. A munkában, a szeretetben, az odafigyelésben, mindenben. Aztán kész, egyszer csak megérzed, hogy nincs tovább, s akkor menned kell. Ha okosabb lettem volna, egy évvel korábban lépek ki az együttesből, és akkor biztos, hogy többre jutok. — Egy év nem számíthat ilyen sokat.- Dehogyisnem! Rengeteget. Ki*■ „INDIANA JONES“ ÚJ ARCA A sztár véletlenül születik. Példa erre Hamson Ford. George Lucas benne találta meg a vallomásos road-movie, az American Graffiti egyik főhősét. Ezzel a filmmel Lucas kiégette magából saját gyerekkorát, kínzó emlékeit — s mellesleg eljutott a világsikerig. Ugyanakkor azt szerette volna, ha ez a film örök darabbá válik, amelyből mindenki elfelejti a színészeket, rendezőt, operatőrt, és csak a kép, a mese marad. Ezért megfogadta, hogy a Graffiti szereplőivel soha többé nem dolgozik. így Harrison Ford a siker és dicsőség percei után visszavonult szülővárosába, ahol ácsmesterként dolgozott. Hogy hol itt a véletlen? Lucas egy évig keresett színészt űrmeséjének, A csillagok háborújának Han Solo szerepére, s amikor végképp csődöt mondott, jobb híján Fordra bízta a szerepet. S ki emlékszik ma már akár A csillagok háborúja, akár a Graffiti más színészeire?! Ford viszont sorozatban játszotta a kemény fiúkat: Indiana Jones-trilógia, „csillagháborús“ trilógia, A tanú, Frantic, Blade Runner. Aztán eljött az ideje - s ez olyankor szokott bekövetkezni, ha egy sztár homlokban kezd magasodni, arca „karakteresebbé“ válik, szóval, amikor öregedni kezd —, hogy végre egyszerű embereket játsszon. Erre pedig kiváló alkalom a Csak egy lövés... Hétköznapian egyszerű történet — legalábbis Amerikában. A jól menő, megfontolt, jeges lelkű (szóval átlagos) ügyvédet, alias Turnert, pisztollyal jól fejbe verik, s ez a nietzschei „szőke tigris“ egyszer csak egy rehabilitációs intézetben találja magát, alig értelmesebb állapotban, mint egy sárgarépa. Fensősége, jegessége, manipulációs képessége a múlté: sérült kisgyerek kukucskál ki a leikéből, nyújtja kezét a világ felé, hogy újra megismerkedjen mindazzal, amit ismert, ám hirtelen elfelejtett. Az amerikai mozi híres az ilyen „egyszerű emberről“ szóló lélektől lélekig filmekről. Voltaképpen „szocreál- nak“ mondhatnánk, ha nem volnának annyira igazak, szívbe markolóak, székhez ragasztóak. Mike Nichols - aki színházi rendezőként nagyon ismert, ám filmesként is komoly életművel büszkélkedhet (Nem félünk a farkastól, Diploma előtt, A 22-es csapdája, A delfin napja) — mostanában teljes mellszélességgel az ilyen „egyszerű emberes“ filmek felé fordult. A dolgozó lány, a Biloxid Blues, a Képeslapok a szakadékból után eddigi legjobb ilyen alkotását állította elő. Természetesen Giuseppe Rotumno operatőrrel és John Saladino látványtervezővel együtt, akiknek nagy részük van abban a félelmetes hatásban, amit a film látványként kelt. A Turner-lakás először jeges, hideg, kifejezi a Harrison Ford alakította ügyvéd lelkivilágát. A szerencsétlenség után pedig lassan - csak a látvány, a képek útján - színesedni, világosodni kezd, s kitágul, ahogy Turner látószöge, tudata tágulni kezd. S ez csak a látvány. A többit Harrison Ford adja hozzá, aki — ez is jó hollywoodi szokás — még mindig csak jelölt az Oscar-díjra. 12 1992. VII. 24. * ilasúrnap
