Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-24 / 30. szám
■■■■ Gömörországból a Harvardra Polgári László riportja a 7. oldalon \ lig feledtük Szöult (lehet feledni?), és már itt zm. van Barcelona. Az olimpia. Az emberiség legnagyszerűbb játéka, amelynél nincs nagyszabásúbb, periodikusan ismétlődő esemény a nemzetközi életben, amely négyévenként lázba hozza a világot, amely még azokat is magával ragadja, akiket egyébként közömbösen hagy a sport látványossága. Miért? Igazságérzetünket stimulálná és elégítené ki? Lehet. Az igazsággal baj van a világon. Olimpiák idején azért lélegzik fel egy kicsit a föld, mert egyetlen pontján, ha két hétre is, megvalósul a fair play. Az elszemélytelenedett ember vissza szeretné nyerni elveszett személyiségét, nehezen tájékozódik a világban, mindenünnen megtévesztő szándékot gyanít. Nosza hát: az olimpia a férfias küzdelem, a „nyílt sisak“ birodalma, foglalkozzunk a sporttal, ott még létezik igazság, ellentétben napjaink egyre győzelmesebb akadályfutásával. A Játékokon mindenki számára egyformák a feltételek, ott ugyanúgy 42,195 kilométer a maratoni az amerikainak, a németnek, a magyarnak, a szlováknak. Ott egyenlőség van. Amikor földünkön naponta ezren halnak éhen, amikor a nacionalista gyűlölködés, az értelmetlen háborúskodások következKétszáz kiló akarat Szabó G. László beszélgetése Ladányi Andrea balett-táncossal a 12. oldalon tében gyerekek és asszonyok pusztulnak el, amikor ártatlanok sínylődnek a börtönökben, az olimpia az említett rossznak, erőszaknak, emberi szenvedésnek az ellenpólusa. Azt szokták mondani, csak az úristen meg a tévénéző van jelen egyszerre mindenütt. Az olimpia már nem önmagában, hanem a tömegtájékoztatáson belül, elsősorban a televízióban létezik. Nyilvánvaló, mind kevesebb köze van a sport eredeti értelméhez, világméretű látványosság lett belőle - és egy kis túlzással állítva - ez a földkerekség legnagyobb vándorcirkusza. A sportszerető ember ma arról ismerszik meg, hogy délután, este, éjnek idején sört és bort kortyolgatva gubbaszt a tévé előtt, s hipnotizáltan figyeli, amint mások félholtra gyötrik magukat helyette, és az ő gyönyörűségére, viszonozva azt, hogy ő meg helyettük dolgozik. Ennek így kell lenni, mert ezt parancsolja a munkamegosztás ma is érvényes aranyszabálya; az adófizető polgárnak — a pénzéért - jár egy bizonyos mennyiségű cirkusz. Kellenek ezek a dekák, centik, ezredmásodpercek, pontok, találatok - pótcselekvésnek, sportpótléknak, életpótléknak. Tálalásukban pedig a tévé felülmúlhatatlan. Az elmúlt több mint 40 esztendő alatt, a megboldogult szocializmus építése során túlságosan is hozzászoktunk ahhoz, hogy a sportot a társadalmi rangfokozat fokmérőjének tekintsük. Persze, a nemzeti nagyiét nem sporteredmények kérdése. Az emberiség sorsa nem az olimpián dől el, attól még lehet valamely nép erős, bátor és bizakodó, hogy a Játékokon kevés babér terem számára. Ezért túlzás volna belőle kudarc vagy siker esetén szélsőséges következtetéseket levonni. Ez azonban nem lehet ok a másik végletre, a vállrándításra, a nemtörődömségre. Látnunk kell, felvonuláskor a nemzeti zászló mögött menetelnek a sportolók, győzelmük esetén hazájuk himnuszát játsszák el. Vagyis ők egy ország, náció képviselői. Tudom, akadnak, akik morfondíroznak: ne legyünk már ennyire nacionalisták, az Európai Egyesült Államok felé haladunk. Igen, araszolgatunk... De amíg az eszméből valóság lesz, hány olimpiának kell eltelnie? Különben is, mindenki olyan nemzetiségű versenyzőnek szurkol, amilyennek akar. Ez a jó és szép a sportban. És az, hogy az olimpia oly izgalmasan sűrített élet. Úgy gyűjti egyetlen fókuszba a tágabb élet jelenségeit, és az emberi érzelmeket, mint a nagyító lencséje a napsugarat. Ebben a forróságban az öröm már extázissá - s ami nagyobb baj -, a kudarc „tragédiává“ válhat. Pedig mennyire viszonylagos mindkettő... A Nagy Fenomén, a televízió jóvoltából holnap „személyesen“ is ott leszünk Barcelonában, amint felvonják az öt földrészt jelképező olimpiai zászlót és a hatalmas kandeláberban lángra lobbantják a görög Olümpuszból érkező tüzet. Minden jó akaratú embernek tisztelni és őrizni kell a Játékok nemes eszméjét, azon kell lenniük, hogy az olimpiai láng továbbra is utat mutasson. Az ókorban a játékok idejére meghirdették az istenek békéjét. Aki háborút kezdeményezett vagy akárcsak akadályozta, zaklatta az olimpiára utazó vándorokat, súlyos pénzbírságot fizetett. Most mit kellene tenni a háborús gyújtogatókkal, a népeket és nemzeteket egymás ellen uszítókkal? Sokan, sokszor elfeledték a múltban, hogy az olimpia nem egyes országoké, nagyhatalmaké, nem a politikusoké. Az emberiségé. Ünnep, oázis napjaink porfelhős Szaharájában. Szükségünk van rá. Ünneptelenül elsivárodik az emberiség. Tizenöt napra ünneplőbe öltöztetjük szívünket és lelkünket, hogy felszabadultan szurkolhassunk és csodálhassuk a sportolók művészetét, ügyességét, bátorságát, akaratát és kitartását. Tomi Vince Falu a végeken S. Forgon Szilvia dereski riportja a 6. oldalon rÆH m a.r. È m* m.wàr.Y.m I w M m Ê i'j M ~Æ 1 Si'., r-^m t —--------------- - -a,. «■ _ —TTH a
