Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-17 / 29. szám

simítják az arcát, nem mintha tiltakozott volna a kacér mozdulat ellen, mert tulajdonképpen jólesett volna neki, de attól félt, elkárhozik ezektől a kívánt, áhított mozdulatoktól, azok következményétől, a számára halott szeretők csókjaitól, ha ébren is olyan hevesen kívánja őket, mint álmában, hiszen úgy gondolta, eleinte ezek a garabonciás hetérák beérik cirógató kacérsá- gával, figyelmes kedvességével, adomázó meseszövésével, de később a vérét fogják kívánni, hermelinpalástok, titkolózások mögé rejtett méregfogaikat fenve álmaiban viszont magára hagyják, talán kihívóan felnevetnek, amikor egy régi emlékre boruló szürkületet próbál elhessegetni hadonászó karjával, s ki- siklanak ölelése íve elől, amely így halálfejet gyúr a puha párnára, sötét gödrökben ülő szemével nézi végig hánykolódását, vagy türelmes várakozását, amikor összegömbölyödve, alázatos kutyaként várja, hogy valaki az ágya szélére üljön, s a kellemes álom lágyan ringó hintájába emelje maga mellé, kivágtassanak a szobából, melyet az idő

íelyik volt sze- meg volt gyó- eltételezi, hogy :ik felkutatását, szorgalmazzák, kirakatüvege mdolkozva ka- jukat, mintha régi idők szár- imák az asztal- ssen árválkodó ;an fecsegjenek ényekról, érzé- azóta rohantak látták egymást, Jódalgott ezek- mintha fertőző olna testükön, : ismerős, zajos társaságok, al borzongva ilamelyik sötét évedezó tekin- i tudnak napi- >tt, hogy az ál- ■a várt lény je- étkor a napfé- el aligha lehet pájáról cseveg- ; fogta el, amihagy varangy- kezükkel megtart rabszíjon, kíméletlenül elszámolva minden egyes benne töltött perccel. Mindezek ellenére e pillanatban mindennél jobban kívánta, hogy találkozzon valamelyik volt szeretőjével, s lelkiismerete torzítást nem ismerő tükrében máris próbálgatta a szenvedő, ugyanakkor hősies maszkba gyúrni arcát, elvégre tisztában volt a bevonulással járó nélkülözésekkel, szenvedéssel, várható fizikai és lelki megpróbáltatásokkal, de ennek ellenére nem várta el, hogy mindenki sajnálatáról biztosítsa, híg, futólag arcára lehelt csókokkal együttérzést mímelve vigasztalják, hogy valami fontosat áruljanak el neki, hogy bevallják, valamikor igazán szerették. Lépteit lelassította, szokásától eltérően a szomszéd járdán sietőket is figyelni kezdte, hátha ráköszön-, hetne valamelyik ismerősére, akivel ügyesen vezetve a szóváltások formuláinak fonalát csakhamar tudathatná, hogy a ma reggeli postával behívót kapott. Kiéhezve a szavak vigasztalására azt találgatta, mit is mondanak majd neki, szavaikból

mennyire fog kicsengeni az együttérzés, meghívják-e a búcsúzás ürügyén e füstös, félhomályos csapszékek embermeleg, zagyva világába, volt szeretői a mindig csaknem üres cukrászdák márványasztalkáihoz, ahol a hosszú, keményített abroszok alatt észrevétlenül összegubancolódhatnak az ujjaik, ahol izgató tapintású harisnyák sejtelmes forróságán csusszanthatná tenyerét, de mintha a sötét erők, amelyek a behívóját is eljuttatták hozzá, összefogtak volna ellene, csupa ismeretlen, mások gyűlöletében megkeményedett ajkú idegen jött vele szemben, akikről azt képzelte, az ő behívójánál sokkal súlyosabb, komo- rabb pecsétekkel ellátott papirosokat hordanak szívük alatt. A buszmegállóban hosszú percekig habozott, megvárja-e a városi járatot, vagy gyalog induljon a katonai parancsnokság épülete felé, mely a város központjában zsarnokként uralkodott vakolatlan falaival, rácsos ablakaival, kapujában fegyveres poszttal a környező piros tetős bérházak, harmonikaszótól hangos, korhelyek kornyikálásától barátságos sörsavanyú, füstös kocsmák fölött. Az órájára pillantott, s átsuhant fejében, vajon hányszor fogja még óráját nézni, messze cudar szeretőitől, álmatlan éjszakáitól, idegen városban rostokolva, ahol talán még a napokat is másként számolják, majd körbepillantva, abban a reményben, hogy azalatt a pár pillanat alatt, amíg leolvasta órája számlapjáról a pontos időt, s úgy ítélte meg, még túlságosan korai ahhoz, hogy egy nagyhatalmú városparancsnokot háborgasson ezért a behívójából adódó félreértések, tévedések tisztázása végett, szokásos tempójánál lassabban indult meg, hátha valamelyik ismerőse felbukkan az autóbuszra várakozók tömegében, akinek elújságolhatná, milyen csapás érte, szavahihetőségét alátámasztandó elővenné a behívóját, tanulmányozhatná olvasója arcát, amíg az a városi katonai parancsnokság hivatalos pecsétjével ellátott feltétlen engedelmességet javalló katonai rövidítéseket, pontosan, világosan megfogalmazott utasításokat tartalmazó utasításokat tanulmányozná, kíváncsiságba vegyülő együttérzéssel, hálaadással, hogy eddig még nem kézbesítettek nekik ilyen okiratot, s B. B. nagyon bízott benne, hogy még addig találkozik valakivel, amíg a parancsnokságra nem ér, mert miután a félreértés tisztázódik, valószínűleg elveszik tőle a kellemetlenség okozóját, így semmivel sem tudná a későbbiekben bizonyítani, hogy kézhez kapta-e behívóját, amikor ijedelmét, kalandos utazását a parancsnokságra jócskán kiszínezve, felnagyítva derűsen beszámolna valamelyik asztaltársaságnak, rémüldöző széplányok, gyorsan ürülő kancsók bizalmas közelségében. Némi hiábavaló várakozás után úgy döntött, gyalog megy be a városközpontba, hiszen az összeverődött buszra várakozók tömege láttán nehezen tudott volna kényelmes utazást elképzelni, másrészt egyre jobban beleélte magát abba a rögeszmébe, hogy halálraítéltként utolsó sétáját teszi ezen a verőfényes napon, s a börtönudvaron már várja a gondosan ácsolt akasztófa, míg a durva bakancsok taposta csapást rója sötétebbnél söté- tebb gondolatokkal viaskodva, hallja az ácsszekercék kopácso- lását, szeretne minderről fenséges nyugalommal, a lélek békéjével tudomást sem venni, zsige- rei mélyén mégis sejtve, hogy valamelyik magas hivatalban máris megtörténtek a döntő lépések kegyelmi kérvénye jóváhagyása érdekében, s a lóhalálában érkező futár épp akkor fog berobbanni, amikor nyakán a kötéllel fortélyos nyugalommal hallgatja ítéletét. Amíg türelmes, ráérős léptekkel, de egyre növekvő bizonytalansággal szívében a szűk, aszfaltozott járdán a szembejövő mogorva arcú embereket kerülgette, valamiféle ehhez hasonló helyzetet érzett magához leginkább közel állónak, s kacérkodott a gondolattal, hogy előbb betér valamelyik belvárosi kávéházba, ahová nagy valószínűség szerint még a délelőtt folyamán bekukkantanak egymást kereső ismerősei, hogy a találkozás örömét egy- egy sörrel megünnepeljék, ámbár B. B. már régen nem járt közéjük, sőt hirtelenjében azt sem tudta, melyik vendéglőben, borkimérésben, sörözőben kellene őket keresni, hogy a legnagyobb valószínűség szerint rájuk találjon. Ám mégsem hagyta békén a gondolat, hiszen tagadhatatlanul társaságuk fénypontja lehetne behívójával, mely azután, ha minden elrendeződik, s elképzelései szerint fog lefolyni, úgyis a katonai parancsnokság valamelyik szemétládájában kötne ki, átadva magát a papiros a megérdemelt enyészetnek, a durván lerágott almacsutkák, szalámibőrök, tintapacás rongyok társaságában. Ekképpen gondolkozott, ám minél gyakrabban képzelte el a hajlongó, hivatalos mosollyal sűrűn bocsánatot kérő egyenruhás hivatalnokok tömegét, annál inkább elbizonytalanodott a szerencsés végkifejletet illetően, s ha rágondolt a belső zsebében lapuló fejléces okmányra, az volt az érzése, hogy sokkal fenyegetőbb annak tartalma, mint járatlan halandóként hitte, hiszen megmásíthatatlan szövegét azóta számtalan helyen iktatták és látta- mozták.

REMÉNYIK SÁNDOR

Istenem, add, hogy ne ítéljek - Már tudom én, honnan ered,

Micsoda mélységekből a vétek,

Az enyém és a másoké,

Az egyesé, a népeké.

Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:

Erényt, hibát és tévedést Egy óriási összhangnak lássak - A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak.

Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem.

De akkor szómban súly legyen, s erő S mégis egyre inkább símogatás;

Ezer kardos szónál többet tevő.

S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen, vagy nem,

De egyre inkább csak igen.

Mindenre ámen és igen.

Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.

Szeretném kissé távolabbról megközelíteni a témát. Amikor két és fél évvel ezelőtt megbíztak azzal, hogy dolgozzam ki a magyar rádióadás vallásos műsorának koncepcióját, csak egyet tudtam: az igehirdetéssel egyenrangú helyet kell benne kapnia a vallásos irodalomnak. Két nemzedék nőtt fel itt anélkül, hogy megismerhette volna ezt a kincset. Jó: tudtunk a katolikus hitét mélyen megélő Babitsról, Pilinszkyről, tudtunk valamit a református Adyról, Bódás Jánosról, a papköltőről; az evangélikus Reményik Sándorról, Erdély nagyjárói; de ki tudott a többiekről? Azokról, akik tucatszám nőttek, értek költővé, novellistává, vagy kiváló szakíróvá az illegalitásban?

Most, hogy megnyíltak a fiókok és napvilágra kerültek ezek a kincsek, csak ámul az ember. Volt az olvasóknak egy nagyon szűk rétege, amely külföldön kiadott és büntetés terhe mellett becsempészett könyvekből, vallásos folyóiratokból tudta, hogy van a magyar irodalomnak Sík Sándora, Harsányi Lajosa, Túrmezey Erzsébetje, Gyökössy Endréje is. Akinek a könyvespolcán megvoltak még a régi, teljes kiadású verseskötetek, az tudta, hogy József Attila, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Tompa Mihály vallásos indíttatású költészete jelentős. És akkor még nem említettük a kortársakat. Ez a téma azonban alaposabb tanulmányozást érdemelne. Ez az irodalom az illegalitásból már kilépett a fényre, de az esztéták és kritikusok még mindig nem vették észre és nem legalizálták. Pedig tagadhatatlan értékekről van szó.

A Versről versre című rovatban Reményik Sándor Ne ítélj című versét választottam. Talán nem ez a legszebb, de ennél aktuálisabb verset jelen pillanatban nehéz lenne találni. Ugye nem kell magyaráznom, miért?

Még néhány szót Reményikről: Kolozsvárott született 1890-ben és ugyanott halt meg 1941-ben. A házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra. Jogot tanult, de nem fejezte be - költő lett, a szó legjobb értelmében. Ezer verset hagyott hátra - túlnyomórészt műremekeket. Első igazi méltatója, kortársa, László Dezső református pap Reményik és Ady című írásában ezt mondja: „Ady csak a haláláig kíséri el mesterét, Krisztust. Reményik megtalálja a feltámadott és mennybe ment Urat, s átalmegy a pünkösd új életet támasztó tűzkeresztségén. Ady robusztus, a primér átélésben fogant vallomásai Istenről, a fárosz fényei. Reményik halk szavának elég egy pici csillag, amely szembesétál vele, hogy a kegyetlen kristálytiszta vallomását mondja el. Reményiket nyugodtan mondhatjuk a legkeresztényibb magyar költőnek. Ő az Ige költője, aki az Igére rátalált, akit az Ige megtalált. Az ő vallásos költészete nem megtanult szavak és tanító célú erkölcsi oktatások gyűjteménye. Ezt igazolja a hívő hitetlenségnek és hitetlenkedő hitnek benne halálig végbemenő péteri harca.“

keikkel, eköz- azudnak nekik, a szépet búgó melyet valami- l!§atott, elgon- rtelmű ígérete- dindulva szen- sokat tett, másig, vértanúk el- os kocsmaasz- idett, olcsó, ké- t, melyek méla r a fejébe szállt elővigyázatlan, versikéket ir- >ros poharakat zalvétákra, ám il zsebében az a legközelebbi : megrohanták őrének pórusaikor bizseregte- nelyekról soha- teni, vajon ki- gy alamizsnaannyi idő eltel- toltnak érezte n átvirrasztott ssanként sorra íként leszámolt a akkori rajon- t, s ha napközírva váratlanul

Tóthpál Gyula felvétele

Milan Pastéka: Kék ló