Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-22 / 52. szám
1 0/1 Q december I 31. Szilveszter napja, de a népi demokratikus Csehszlovákiában ezen a napon sem szünetel az igazságszolgáltatás. A népbíróság színe előtt huszonhat férfi áll, ítéletre várva. Vannak köztük fiatalabbak, vannak idősebbek, vannak a Csallóközből, Gömörből, de a Bodrogközből is. Ami közös bennük: magyarságuk, s a vád, melyet a fejükre olvasnak: szövetkeztek a Csehszlovák Állam ellen, valótlanságokat terjesztve a belpolitikai viszonyokról előkészítették egy idegen hatalom beavatkozását az ország bel- ügyeibe, hogy elősegítsék a köztársaság egységének megbontását és a déli területek elszakadását. A vád súlyos. Ók mégis nyugalommal várják az ítéletet. Úgy érzik, lelkiismeretük tiszta, de tudják, ez a bíróság nem az igazságot szolgálja. Az ítélet már régen kész. S fellebbezésnek helye nincs. Az 1949. december 31-én elítéltek között volt Mészáros Gyula fiatal katolikus pap is, aki ma Felbáron plébános. Az ő visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg, miért is állították bíróság elé azt a huszonhat embert, s milyen következményekkel járt rájuk nézve a vád és az ítélet. : . . : TENM KELLETT- A háború után nagyon nehéz időszak következett a szlovákiai magyarság életében. Szentmihályfai káplánként éltem meg azt az időt, amikor a magyarokat megfosztották állampolgárságuktól, állásuktól, nyugdíjuktól. Elvették vállalataikat, üzleteiket, kilakoltatták őket házaikból, vagyonukból, és helyükre szlovák telepeseket ültettek. Első fejezetként úgy november táján Csécsen és Patonyban összefogdosták a fiatal férfiakat. Nagy volt a riadalom a lakosság körében, vajon hová vitték őket. Egy tanítónő, egy tanító és jómagam elkezdtünk nyomozni utánuk. Sikerült megtudnunk, hogy Szeredre, onnan Hronecra majd Árvába vitték őket, ahol a vízduzzasztó építésén kellett dolgozniuk. Ez volt a kezdet. Aztán jöttek a deportálások, a népbírósági ítéletek, melyek során háborús bűnösökként ítéltek vagyonelkobzásra becsületes paraszt- embereket, kisiparosokat, kereskedőket. E jogtalanságok láttán született meg a szlovákiai magyar értelmiség körében a gondolat: valamit tenni kell. A mozgalom, amelynek Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség lett a neve, Rozsnyóról indult ki. 1946- tól fokozatosan 36 fiatal magyar értelmiségi kapcsolódott be a munkájába. Voltak köztük katolikus papok, evangélikus, református lelkészek, tanítók Pozsonytól Nagykaposig, akik összegyűjtötték a magyarságot ért sérelmeket azzal a céllal, hogy eljuttassák külföldre. Tudja meg a világ, milyen embertelenség és jogtalanság történik a Csehszlovákiában élő magyarokkal. A mozgalmon belül két vonal létezett. Az egyik Nagy Ferenc magyar miniszterelnökkel és Gyöngyösi külügyminiszterrel próbált kapcsolatba kerülni, a másik, az ún. katolikus vonal pedig Mindszenthy bíborossal. Én 1947 májusában léptem be a szövetségbe. Hencz Zoltán rozsnyói származású pozsonyi főiskolás keresett meg s kért fel az együttműködésre. A szövetség magját a Pozsonyban és a Budapesten tanuló egyetemisták képezték, akik Arany László, pozsonyi egyetemi tanár köré szerveződtek. A tagok titokban gyűjtötték az adatokat a deportálásokról, a kitelepítésekről. Ezeket az adatokat memorandum kíséretében eljuttattuk Magyarországra, Mindszenthy bíborosnak. Én voltam az összekötő, hozzám futottak be az adatok, én azokat továbbítottam Mindszenthy megbízottjának, aki nem volt más, mint dr. Pethö Károly, a Pozsonyban működő magyar kitelepítési bizottság tagja. Felolvastam neki az anyagot, mert arra nagyon ügyeltünk, hogy írásos dokumentum ne kerüljön ki tőlünk. Óvatosnak kellett lennünk, különösen azután, hogy Rákosiék elkezdték támadni a bíborost. Mégis lebuktunk. Ennek az volt az oka, hogy a Budapesten tanuló rozsnyói diákok megfogalmaztak egy memorandumot, és ezt megtalálták Mindszenthynél. A megfogalmazóit azonnal letartóztatták, kivallatták, majd átadták a csehszlovák hatóságoknak. Vallomásuk alapján sikerült felgöngyölíteni az egész szervezetet. Ez 1949 januárjában történt. ÍTÉLETBE VÁBVA Letartóztatásomra 1949. március 3-án került sor. Éppen miséztem, mikor a templom ajtajában két idegen férfit pillantottam meg. Miután elvégeztem a szertartást, a föajtón mentem ki a templomból. Ók hozzám csatlakoztak, mondván, szeretnének velem beszélni. Bementünk a plébániára, ahol elém tették a házkutatási parancsot. Szerencsére miután tudomást szereztem Mindszenthy elítéléséről, minden terhelő iratot összegyűjtöttem, és azokat egy ismerősömnél helyeztem el. így hiába kutattak, nem találtak semmit. (Az iratok azonban nem maradtak meg, mivel az illető, tudomást szerezve a történtekről, félelmében az egész anyagot elégette.) Természetesen letartóztattak. Mihályfá- ról Gellén keresztül mentünk. Ott éltek a szüleim. Egész úton csöndben voltam, de mikor a kertünk elé értünk, megjegyeztem, hogy itt laknak a szüleim. Egyik kísérőm erre gúnyosan annyit mondott: „Majd találkoznak, ha visszajön.“ Erre a találkozásra négy év után került sor. Pozsonyban a főkapitányság Kórház utcai épületébe vittek. A kapuban a sofőr azzal búcsúzott tőlem: „Amilyen drága a cseheknek az Arany Prága, olyan drága nekünk Pozsony.“ Ebből már sejtettem, hogy politikai háttere lesz az ügynek. Az egyik emeleti cellába zártak. Olyan sötét volt, hogy csak dél tájban világosodott meg egy kicsit, amikor a nap besütött a keskeny -ablakon. Még aznap este megtörtént az első kihallgatás. Kérdezgettek, neveket soroltak, de én nem mondtam semmit. Másnap újból megismétlődött a „beszélgetés“, azzal a különbséggel, hogy konkrétan rákérdeztek, milyen kapcsolatban álltam Hencz Zoltánnal, Arany Lászlóval. Megtudtam, őket három nappal korábban tartóztatták le. Mint később kiderült, mind a harminc- hatan egy épületben voltunk a vizsgálat ideje alatt, de egyszer sem találkoztunk. Egy sétán azonban nagy meglepe- tésremre nem mással kerültem szembe, mint Esterházy Jánossal. Odabólintottam neki, ö észrevette és visszabólintott. Amikor az örök ezt meglátták, azonnal felvitték az udvarról. Többet nem hozták le sétálni, mikor mi kint voltunk. A kihallgatás nyolc hétig tartott. Két csoportot tartottak egyidőben fogva. A mi csoportunk huszonhat emberből állott, a vezetőkön, Arany László tanáron, Hencz Zoltán diákon Mészáros Gyula: „Amit tettünk, az igazságért tettük..." (Vas Gyula felvétele) kívül ott volt még Hajdú László, Krausz Zoltán, Varró Sándor, a Pesten letartóztatott rozsnyói diákok, Szécsi Gyula, Restály Mihály, Koller Gyula, Bálint István, Dombi Ferenc, Czigány Imre, Csáji János katolikus papok, Orémusz Ferenc, Vizváry László, Végh Kálmán, Tömösközi Ferenc református lelkészek, Gömöri György nyomdász. A másik csoportnak, Bokor Ferenc, ipolyviski tanító csoportjának tíz tagja volt. Rajtunk kívül letartóztatták még Záreczky István és dr. Lestár István komáromi prépostot is. Minden áron azt szerették volna, ha rájuk vallunk, de ezt nem sikerült elérniük; nekik nem is volt semmi közük a mi szervezetünkhöz. A vád persze nevetséges koholmány volt. A mi perünk kifejezetten politikai per volt. Arra volt jó, hogy alátámasz- szák a Mindszenthy-pert azzal, hogy kapcsolatban álltunk vele. Ugyanakkor így akartak nyomást gyakorolni a szlovákiai katolikus egyházra, megfélemlíteni a papokat és a hívőket. A mi perünk a kommunista bíráskodás iskolapéldája volt. Hiába voltak védőügyvédeink, a védekezésnek nem volt értelme. Tudtuk jól, mi vár ránk, ennek ellenére elmondtuk, igazságtalan volt, amit a magyarsággal müveitek Csehszlovákiában, s amit tettünk, az igazságért tettük. S nem bántuk meg. A mi csoportunkból a huszonhat vádlott közül nyolcunkat ítéltek el. Vizváry László református lelkészt három évre, engem öt évre, a többieket hat évre. A RABSÁG ÉVEI Pozsonyból január 15-én átszállítottak Lipótvárra. Onnan írtam első levelemet szüleimnek: „Drága Édesapám, Édesanyám és Öcsém! Ne keseredjenek el, különösen szól ez a mamának, kímélje magát. Részemre akkor tesz a legjobbat, ha tudom, hogy nyugodt és nem gyötri magát. Ha már ez a szenvedés rám nehezedik, a Jóisten akaratában megnyugodva, türelemmel viselem. Hiszen jó az Isten, mindenkire gondja van és megsegít. Egészséget ad, hogy a fegyelmezett életet könnyen tudjam viselni. És segíteni fogja drága jó anyám és édesapám önöket is. Nem vagyunk messze egymástól és imáinkban állandóan együtt vagyunk. .. “ Nem sokáig voltam Lipótváros Ott újból találkoztam Esterházy Jánossal. Ó akkor már halálra volt ítélve, és Lipótváron várt arra, hogy az ítéletet megerösítik-e vagy megmásítják. Az öröktől tudtam meg, hogy ott van. Találkozásunkat dr. Őtefan Tiso, az utolsó szlovák miniszterelnök szervezte meg, aki mint elítélt a börtönben a rabokról készített fényképeket. Egyszerre hívott be mindkettőnket, és amíg várakoztunk, suttogva válthattunk egy-két szót arról, ki hogyan került ide. Aztán elváltunk. Soha többé nem láttam. Lipótvárról február 18-án átvitték néhányunkat Handlová- ra, ahol a szénbányában dolgoztunk. Nehéz munka volt, főleg annak, aki nem szokta. De élelmet eleget kaptunk és a láger területén viszonylag szabadon mozoghattunk. Az őreinkkel is jól kijöttünk, annyi csomagot kaphattunk, annyi levelet írhattunk, amennyit akartunk. Mindezt azért hangsúlyozom, mert ott, ahova később kerültem, ilyesmiről álmodni sem lehetett. A következő állomás ugyanis Jáchy- mov volt. 1950 júniusában összeszedtek néhányunkat, s a handlovái állomáson beraktak egy marhavagonba. Minden vagonban két géppisztolyos őr volt. Három napi út után érkeztünk meg az egyik jáchymovi lágerba. Éliásnak hívták, az volt az elosztóláger. Onnan Horny Slavkovba vittek, a 12- es lágerbe. Azt a lágert akkor nyitották meg, s tulajdonképpen mi, rabok építettük fel. Kb. kétszázan voltunk és mi voltunk ott az elsők. A lágerben nagy szigorúság volt. A területet kettős szögesdrótkerítés övezte, a két kerítés között három méteres sáv volt, azon kívül tízméteres lórés. Ha oda valaki belépett, azonnal lelőtték. Az uránbányába minden reggel teherautón hordtak bennünket. Hatvanunkat felültettek az utánfutóra, két őr a hátunk mögött, kettő előttünk. egy meg a sofőr mellett a farkaskutyával. A legnagyobb veszélyt persze a sugár jelentette. Nekem pár hónap elteltével fekélyek jelentek meg a karomon. Az orvos megállapította, hogy vörös vérsejtjeim bomlásának következtében. Azt követően már a felszínen dolgoztam. A csilléből raktuk ki az uránt. A lágerban nehéz körülmények között éltünk. A koszt nagyon gyenge volt, s mi is legyöngültünk. Telente hideg volt, egy gyolcsing meg egy gyolcsnadrág volt a ruházatunk, s a nyílt teherautón csontig fagytunk, amíg a bányához értünk. Ott már nem kaptunk csomagot. Művelődni nem lehetett, csak szocialista irodalmat olvashattunk, folyton éllenörizték, nincs-e nálunk Biblia, vagy más „tiltott“ könyv. Még ceruzát és papírt is csak akkor kaptunk, ha levelet írtunk. Azt negyedévenként engedélyezték. Egy évig azt is megtiltották, ugyanis volt egy szökési eset, s azután még jobban megszigorították a fegyelmet. A barakkokon kívül nem beszélgethettünk egymással, különben jött a büntetés, az ún. korrekció. Egyik társunknak, Balázs István lőcsei papnak a legszigorúbb büntetésben volt része. Megtalálták ugyanis nála az elrejtett ostyát és bort, amit azért szereztünk be nagy nehezen, hogy titokban misét tarthassunk. Büntetése egy hónap szigorú zárka lett, ami abból állt, hogy egy napig sötétzárkában volt, másnap meg csak vizet és tíz deka kenyeret kapott. Mikor négy hét után kijött a zárkából, kék, zöld, sárga volt a szerencsétlen. Ilyen körülmények között nem volt csoda, ha valaki megbolondult vagy öngyilkos lett. Különösen azoknak volt nehéz, akiknek családjuk volt. A legszomorúbb a karácsony volt. Azon az egyetlen estén a raboknak kiosztották a családtagok fényképeit, amit a megérkezéskor természetesen elvettek, olyankor a házas emberek átsírták az egész éjszakát. Mi, mint papok (voltunk ott elegen), megpróbáltuk őket vigasztalni, bátorítani, titokban’ miséztünk, 'gyóntattunk, hogy a vallás vigaszával erősítsük bennük a lelket. Pedig mi éppúgy szenvedtünk. Kemény évek voltak, sok nyomasztó emlékem maradt utánuk. Kibírtam, mert erőt adott a tudat, hogy az igazságért szenvedek, és erőt adott az Istenbe vetett hitem. Nyugodtan tűrtem, amit a sors rám mért. Nem felejtem el, Esterházy János Lipótváron azt mondta nekem: „Nyugodt vagyok, lelkileg teljesen kiegyensúlyozott. A lelkiismeretem tiszta, mert semmi rosszat nem tettem. S tudom jól: a magyar történelemnek mindig voltak és mindig lesznek áldozatai. Az áldozatot vállalni kell. “ Hát ezt éreztem én is. A SZABADULÁS Az a nap is eljött. 1953. július 28-án Mészáros Gyula szabad emberként hagyhatta el az Éliás lágert. Szerencséje volt: amnesztiát kapott, így a hátralévő egy évet nem kellett letöltenie. Megpróbáltatásai azonban azután sem értek véget. Három évig egyszerű munkásként dolgozott a duna- szerdahelyi betongyárban, csak 1956 szeptemberében kapott plébániát - Izsán. Onnan került Felbárra 1965 májusának elején. Papi ténykedését azonban egészen 1989-ig árgus szemekkel figyelte a titkosrendőrség. Nemegyszer tartottak nála házkutatást, különböző valós vagy kitalált feljelentések alapján. De mi volt már ez ahhoz képest, amit a tizenkettes lágerben kellett átélnie. Az ott eltöltött évek lelkében, testében egyaránt nyomot hagytak. Ennek ellenére Mészáros Gyula ma sem bánta meg, hogy akkor, mikor a magyarságot üldözték ebben az országban, ő a lelkiísmere- tére hallgatott. S. Forgon Szilvia * > 1992. XII. 22. B Vasárnap
