Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-12-22 / 52. szám

ilasárnap

ír

4

»

<

P

rofesszor úr! A társadalmi struktúrák drasztikus átalakulása, a világgazdasági korszak- váltás, az életforma és életmódváltás a morális problémák seregét veti fel. Ugyanakkor nem titok az sem, hogy ezek a változások - beleértve a rendszerváltás tényét is - az egyházak társadalmi-politikai szerep- vállalására is hatással vannak. És bár világnézeti hovatartozás alapján nyilván sokféle válasz fogalmazható meg a riporternek arra a kérdésére: hogyan is éljen az ember; most, a karácsony ünnepi hangulatához Illően mégiscsak őszintébben, hangsúlyosabban vetődik fel a dilemma: vajon mihez igazodjunk?! On, a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémia filozófiaprofesszoraként hogyan látja korunk etikai gondjait?- Azon a véleményen vagyok, hogy az a bizonyos sajátosan keresztény etika elsősorban a motivációban rejlik. Éspedig azért, mert az összes etikai és erkölcsi értéket, megfelelő érveléssel, azok előtt is képviselni lehet, akik a keresztény hitigazságokat esetleg nem fogadják el. Ezt azért tartom fontosnak, mert egy minden tekintetben plurális világban fent kell tartani azt az igényt, hogy etikailag is érvelni tudjunk. Ha ugyanis ezt a más világnézetűvel szemben nem tudjuk, akkor ebből súlyos problémák adódnak. Még inkább eme gondok gyökerére tapint, aki nemcsak elvi, hanem gyakorlati síkon is vizsgálódik, és eközben azt kutatja, vajon a kereszténynek mondott etika milyen mértékben él ma az emberekben? Nos, e tekintetben, sajnos, nagyon lesújtó választ kapunk; ami egyben azt is jelzi: az elmúlt negyven esztendő különösen súlyos történelmi tehertételeként az emberek nagy részéből kiveszett a magasabb rendű lelki értékek iránti érzék. Most nem is pusztán Istenre gondolok, hanem arra, hogy az egyszerű hétköznapokon vajon felül tu- dunk-e egy kissé emelkedni a csakis haszonirányos eredményeken, a kizárólag sikerorientált munkavilágon?... Úgy érzem, elég körbepillantani, hogy rögtön észrevegyük: mennyire eluralkodott a törtető kon- zumszellem társadalmi értékrendje. Nagyon kevesen vannak, akiknél nem ez az elsődleges mérce. Sajnos, még a templomba járó közönség is - és most szándékosan nem közösséget mondtam! - meg van fertőzve ezzel a divatos konzum- szemlélettel.- Őszintén szólva, nem éppen szívderítő, amit mond. Sót! Bizonyos értelemben egyenesen pesszimista szavak ezek...- Az. is vagyok, ami nem jelenti, hogy nem látok kiutat. Igenis van kiút. Olyan működő közösségeket kell létrehozni és támogatni, amelyeknek tagjai egymást segítve tudják újra életre kelteni az etikai normákat, az ehhez igazodó világfelfogást. Világunkban a legfőbb problémát ugyanis abban látom, hogy kevesen tudatosítják az élet etikai arányait. Manapság kevesen látják be, hogy az embernek nemcsak a pillanatnyi, gyakorta rosszul felfogott érdekeit kell néznie cselekvéseiben. Vissza kellene adni az embereknek azt a gondolati hátteret, amelynek segítségével felfogják, hogy az él jobban és minőségileg gazdagabban, aki szembefordulva a fogyasztói gondolkodással szilárd erkölcsi elvek szerint irányítja életét.- Riporteri kötelesség, hogy az újságíró necsak kérdezzen, hanem vitatkozzék is. Ennek apropóján jegyzem meg: nem hiszem, hogy a fogyasztás, az anyagi gazdagság önmagában etikaromboló lenne. Ez utóbbi, szerintem, a fogyasztás bálványozásánál, mindenek felettivé tételénél kezdődik. Vagy tévednék?- Nyilván kellenek az anyagi javak, ám ha valaki elveszítette a világban való higgadt tájékozódás lehetőségét, ha nincs határozott és szilárd célja, erkölcsi normája, amihez a döntéseit hozzá tudja igazítani, akkor bizonytalanná válik. Ha nincs világnézeti meggyőződése, hidásbeli megújulást a zsinat szellemében tudjuk megvalósítani. Létkérdés, mert ha e térség egyházai ráeszmélnek arra: mi az, amit a modern életből és társadalomból el kell fogadni; illetve mi az, ami ellen úgy kell szót emelni, hogy a plurális társadalmi rendet is tisztelet övezze - akkor az egyháznak újra olyan tekintélye lesz, hogy az emberek hallgatni fognak a szavára.- Professzor úr, gondolom, nem titok, hogy ez az interjú Budapesten készül. így ideillik, hogy elmondjam: 1991 nyarán tudósítóként jelen voltam a pápa magyarországi látogatásán, amelynek vezérszólama a kien- gesztelódés volt. Elmondhatná ennek irányait és kívánalmait?- Elsőnek talán az egyházon belüli kiengesztelódést említeném. Ha ez megtörténik, akkor az egyház példát mutathat a társadalom többi részének is arra, hogy lehetséges a megbékélés. A kiengesztelödés második tartozéka az antiszemitizmus alapvető, fenntartások nélküli elutasítása; a harmadik terület pedig a nacionalizmus problémaköre. Az antiszemitizmussal együtt ez az egyik legsúlyosabb tehertétel; és ebben a tekintetben nemcsak a magyar egyházról és társadalomról beszélek, hanem térségünk valameny- nyi népéről s egyházáról. Egyszerűen nem érti meg Jézust az, aki nem veszi észre az ő tiltakozását mindennemű vallási és társadalmi

A REMÉNYSÉG ÜNNEPÉN A KERESZTÉNY ETIKÁRÓL ÉS AZ ERKÖLCSI MAGATARTÁSRÓL, A KÜLDETÉSRŐL ÉS A MEGÚJHODÁSRÓL

te, amihez mérni tudja magát és a világot, akkor ez tétovaságot szül. Ez az ember, mérhetetlen önzésében, nem lát majd előre; számára csak az lesz a fontos, mit lehet ma megvenni vagy fogyasztani.- Magam is katolikus vagyok, noha vallásom gyakorlásában gyarló. Bevallom, kissé szorongva kérdezem: vajon mennyire van jelen hétköznapjainkban a Tízparancsolat?- Az nem az égből pottyant alá és nem is Mózes találta ki, hiszen már az egyiptomiaknál is megvoltak ezek az értékek, s Babilonban is nyomukat találni. Mózes ,.csupán“ összefoglalta azokat a tipikus értékeket, amelyek úgy mondhatók a keresztény erkölcs gerincének, hogy egyúttal mindenkitől megkövetelhetek. Ez utóbbi azért lényeges, mert körbepillantva látnunk kell, hogy életünkben a felülemelkedettségnek, a gerincességnek gyakorta nyoma sincs. Ehelyett brutalitást, örökös önzést, énességet, magánzást, a másikkal való nemtörődömséget tapasztalni. És azt is, hogy lépten- nyomon hiányzik az emberiesség, a szolidaritás, a kooperációs készség, a megértés. Ez pedig rettenetesen nagy baj. Nem azért mondom ezt, mert egyházi ember lévén, hivatalból, az egyházi rendet kell képviselnem; hanem azért, mert egy demokrácia csak akkor tud működni, ha a benne rejlő alapértékekre vonatkozóan több irányú konszenzus áll fenn. A demokrácia és a pluralizmus világnézetileg ugyanis semleges lehet, de nem lehet értéksemleges! És akarva-akaratlanul újra ott vagyunk a Tízparancsolat lényegénél, hiszen az olyan erkölcsi értékeket véd, amelyek minden társadalom létezésének legfontosabb feltételeit alkotják. Mondjuk, az első három parancsolattól még eltekinthet az ateista, de a többi héttől már aligha; elvégre azok a hagyományok ápolását, a szülő szeretetét, megbecsülését, az élet védelmét, az igazi szerelem értékeinek megőrzését, a tulajdonhoz való jogot, az igazságosságot óvják. Ezek nélkül

egyetlen társadalom sem működhet. Ahol ezeket a követelményeket társadalmi mértékben nem tartják meg, ott a közösség megbetegszik. így hát a Tízparancsolat az a minimális követelményrendszer, amely nélkül huzamosabb ideig nem tud fennállni emberi társadalom. A megtartásához sokaknak éppen a hit adhat erőt, elvégre kereszténynek lenni azt is jelenti, hogy hatni a közéletre. Például a köz ügyeit szem előtt tartó magatartással, a gyengék és a veszélyeztetettek segítésével, a családi élet tisztaságának védelmével, a szeretet kultúrájával.- Úgy tűnik, itt kell megkérdeznem: mi az, amitől ebben a sok-sok gonddal terhelt világban ember maradhat az ember?- Nézetem szerint a nem keresztény emberek is élhetnek nagyon magas szintű erkölcsi életet. De éppen ebben a mai, rendkívül nehéz s feszültségekkel teli történelmi korszakváltásban én mégiscsak azt mondom, hogy az istenhit, a magasabb rendű értékek elfogadása és motivációja nélkül manapság borzasztóan nehéz embernek maradni. Sót! Még ezeknek tudatában, ezekkel együtt is nehéz...- ön szerint jelenleg hol tartanak a posztkommunista országok egyházi naptárai?- Én úgy látom, hogy ebben a térségben negyven-negyvenöt évvel vagyunk elmaradva az európai egyházak fejlődésétől. Úgy tűnik, egyelőre messze vagyunk attól, hogy a magyar, a szlovák, a cseh, a román, a horvát egyház átvegye azokat az irányelveket; amelyeket aII. vatikánizsinat-példáulakorsze- rú életmódra vonatkozóan - kimondott. Tudni kell, ez volt az az egyházi tanácskozás, ahol a katolikus egyház igent mondott a demokráciára, az emberi értékekre, a toleranciára. Ezzel szemben úgy látszik, mintha egyházaink egyelőre ott akarnák folytatni, ahol évtizedekkel ezelőtt kénytelen-kelletlen abbamaradt a tevékenységük. Szerintem ugyanakkor létkérdés, hogy a gondolkoelnyomás, hátrányos megkülönböztetés ellen.- Rendkívül izgalmas kérdéshez érkeztünk! Ön vajon miként látja az egyházak, az antiszemitizmus és a nacionalizmus,,krétakörét"?- Ezt több szempontból közelíteném meg. Az első: a nacionalizmus és az egyházak. Sajnos, térségünk egyházait nem lehet teljesen felmenteni a nacionalizmus vádja alól. Az érem másik oldalát tekintve viszont érthető az is, hogy roppant nehéz megkülönböztetni a nemzeti hagyományok iránti hűséget, a nemzeti értékek megbecsülését a szűkkörű nacionalizmustól. Minderről rengeteget kell majd még beszélni, persze, nem hisztérikusan vagy elfogultan. Előbb-utóbb ki kell kristályosodnia annak a nézetnek, hogy más dolog a nacionalizmus, és megint más dolog a nemzeti értékek ápolása. Ez utóbbira utalva szeretném leszögezni: abban alapvetően nincs semmi kivetnivaló, hogy a magyar egyházakban mindig komoly szeretet él a nemzet és a haza iránt.- Nyilván ezért természetes velejárója a magyar ünnepi szentmisének a Himnusz...- Igen, ez az, amire az amerikaiak azt mondják: civil vallásosság. Ezért ajánlatos pontosan körülhatárolni, hogy mi a szűk látókörű nacionalizmus, illetve mi a nemzet szeretete?! Hasonlóképpen súlyos kérdés az antiszemitizmus. Azt mondani: az egyházak antiszemiták, ezt nem lehet; ugyanakkor az egyházakban élt és él is bizonyos fokú antijudaizmus. Ama ellentét, ami kezdődött azzal, hogy a Krisztust követő zsidókat a zsidóság nem fogadta el a legitim zsidó megfogadóinak. Krisztus követői tehát leváltak az anyacsoportról, és az ilyesmi harcot, küzdelmet jelentett, ami még az evangéliumokban is lecsapódott. Lényegében ez az, ami mindmáig érezteti hatását, így érthető, hogy a zsidóságban van egy belátható érzékenység. Ebben, önmagában, nincs semmi rossz; a veszély akkor kezdődik, ha egyes

politikai csoportok ilyen-olyan pártvagy részérdekekből rájátszanak erre.-Apropó, pártok! A keresztény ember is szabadon választhat a politikai pártok között?- A pártpolitika nem fedi le a keresztény ember identitását, noha bizonyos történelmi időszakokban egyes pártokban több, másokban kevesebb a keresztény érték. Persze, a pártválasztás valóban lelkiismereti kérdés. Az igazi kereszténység nem az ilyen-olyan közösséghez való ragaszkodásban, hanem a Krisztushoz való személyes csatlakozásban nyilvánul meg. Ez az a pont, ahol a keresztény szándék éppen úgy találkozhat a nemzeti törekvésekkel, mint a keresztény törekvés a liberális szándékkal, vagy akár a szocialista beállítottságú igyekezettel. A keresztény embernek ma is az egyház a legfontosabb közössége, azon belül viszont a választás lehetőségét kínálja. Tessék elolvasni Szent Pált, aki egy helyütt azt írja: Krisztus szabadított meg minket. Mi ez, ha nem a manapság oly sokat emlegetett szabadságjogok köznapi gyakorlásának igénye?...-Lehet, naivnak tűnő megállapítás, de az egyházak közül éppen a katolikust éri a legtöbb bírálat azért, hogy gátolja a híveinek szabadságjogait!- Ha valaki azt mondja, őt gátolja az egyház intézménye, én azt elfogadom; ugyanakkor azonban megkérdezem, hogy kit és miben gátol?... Katolikus papként és teológusként az elmúlt negyven esztendőben ugyanis azt tapasztaltam, hogy éppen a hitemnek köszönhetően én sokkal szabadabb voltam, mint bárki más. A „gond“ egyesek számára talán abból adódhat, hogy nem tudatosítják kellőképpen: ha valaki egy-egy intézmény tagja, akkor annak nyilván olyan alapértékei is vannak, amelyeket meg kell tartani. Látni kell, hogy a katolikus egyház kétezeréves intézmény, ahol bizony eléggé előrehaladott az intézményesülés. De épp ennek köszönhetően volt képes fennmaradni. Ráadásul, az ilyesmi nemcsak az egyház gondja, hiszen az iskolától kezdve bármilyen egyéb intézményig a fenntartó és a változtató erők állandó küzdelme tapasztalható.- Vajon mi lehet a keresztény ember szerepe a mindennapi összeütközések elsimításában, a tolerancia hétköznapi gyakorlásában?- Mi itt az elmúlt évtizedekben elszoktunk attól hogy a konfliktusok az emberi élet nélkülözhetetlen velejárói. Először azt kell megtanulni, hogy a konfliktus önmagában nem rossz; hogy a vélemények ütköztetése előrelendíti a dolgokat. Az előző rendszer bűneinek egyike éppen az volt, hogy agyonhallgatta, elfojtotta a konfliktusokat. Most ezért rengeteg konfliktus tör a felszínre, s ettől meg vagyunk rémülve. A fontos az, hogy necsak a konfliktust lássuk, hanem keressük a megoldást is; hogy a konfliktus lényegére figyelve higgadtan tárgyiasítsuk azt.-Manapság vajon mi ellen tiltakozna Jézus, ha egy óvatlan pillanatban újra megjelenne itt a Földön?- Meggyőződésem, hogy a hátrányos megkülönböztetések ellen. Emellett nyilván erős egyházkritikát is gyakorolna, hiszen kétezer éve szintén nagyon erős valláskritikával lépett fel. Természetesen, ügy szólna hozzá az egyház dolgaihoz, hogy a kibontakozást segítse.-Az ön meglátása szerint mi 1992 karácsonyának legfőbb üzenete?- Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy Isten emberré lett. De nem azért lett emberré, hogy az emberek istenek legyenek, hanem azért, hogy mi, emberek is emberek legyünk. És azok is maradhassunk.- Professzor úr, köszönöm az ln- terjuti Miklósi Péter

1992. XII. 22.

Fotó: Vattay Elemér

Beszélgetés Nyíri Tamás római katolikus teológus professzorral