Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-12-18 / 51. szám

J im Henderson felegyenese­dett és rátámaszkodott az ásójára. A háta már sajgott az ásástól, ez azonban nem nyugta­lanította. Gyönyörű a kiskertem, mondta magában elégedetten. Tarka virágok, az ösvények ka­viccsal kiszórva, a fák, amelye­ken már most megmutatkozott a leendő kiadós termés, no és a paradicsomok... Mindig büsz­ke volt a nagy, piros, húsos para­dicsomaira. Nincs az a kertész, aki szebb, vagy ezekhez még csak hasonló terméssel büszkél­kedhetne. A kiskertben csend honolt. A felhők lassacskán, komótosan szántották végtelen útjukat az égbolton. Ma mintha még a nap is melegebben sütött volna, mint máskor. Éjjel esett az eső, és a föld még mindig nyirkos volt; a nö­vények azt a különös, bódító illatot árasztottak, amely olyan természetes összhangban van az eső áztatta föld és a trágya sza­gával. Sehol másutt nem érezhe­ti az ember ezt az illatot, csupán egy kiskertben, olyanban, mint amilyen például ez az én saját kezem munkájával megművelt kiskertem, gondolta büszkén Jim Henderson. Lehajolt és ujjai között szét­morzsolt egy nagyobb rögöt. A zsíros föld, a gazdag talaj tapintása örömmel töltötte el. Igen, ide még egy ágyás retket fog elhelyezni, és azt a ribizlit amott a sarokban szintén meg kellene már kapálni. Szívesen tette mindezt, a munka, amelyet kicsiny, de gondozott kertjében végzett, kimondhatatlan élve­zettel töltötte el. Valóban, itt a béke honol. Ez a szó volt az, amely a kiskertjét a legtalálób­ban jellemezte. Hiszen mi lehet­ne szebb, mint meleg tavaszi reggelen kötözni a szőlőt, kapál- gatni a paradicsompalántákat és öntözgetni őket, hogy elegendő vizük legyen, vagy éppen babot ültetni a kerítés palánkjánál? Mindig repesve várta a nap­nyugtát, örült, amikor a színek észrevétlenül változtak az ég al­ján, de ugyanakkor szomorú is volt, mert napnyugtával véget ért áhított munkája a kiskertjé­ben. Itt, csupán itt érezte jól magát. Itt, csakis itt élvezte a ta­vaszi reggelek békéjét, a nyár forró napsütését, csak itt volt megelégedve az ősz gazdag ter­mésével. Kihúzott a földből egy sárga­répát, leöblítette és jóízűen bele­harapott. Valóban, nincs jobb íz, mint az, amit a friss zöldség kínál, vagy az a gyümölcs, ame­lyet épp az imént szakított a fáról. A nap azonban már gyorsan közeledett a látóhatár peremé­hez. Nemsokára lenyugszik. A fák koronájában ipár most susogott a hűs esti szellő. Mára be kell fejeznem, gondolta saj­nálkozva Jim. De holnap, hol­nap újra kijövök ide, nyomban korán reggel. Akkor a legjobb öntözni. A víz cseppjei úgy fog­nak szikrázni a fiatal, zöld leve­leken, mint megannyi brilliáns. Hát van-e szebb látvány, mint a harmatcseppek csillogása, amelyek a felkelő nap sugarai­ban tündökölnek? Mély sóhajjal tette helyre ásó­ját a deszkabódéban. Kezét nad­rágjába törülte és belépett a fel­vonóba, amely Hatodik James A. X. Hendersont, a Nyugati Unió leggazdagabb emberét kis­kertjéből, amely felhőkarcolójá­nak kétszázadig emeletén, a te­tőn terült el, lehozta az alatta berendezett lakosztályba, amely a harmadik évezred kezdetének valamennyi technikai csodájával el volt látva, s ahonnan Hatodik James a földgolyó negyed részé­re kiterjedő gazdasági impériu­ma fölött volt kénytelen ural­kodni, habár sokkal, de sokkal boldogabb volt parányi, de viru­ló kiskertjében. „„CM»»»;“» Kiskert Z. NÉMETH ISTVÁN versei Nincs, tudom Akkor örökké láttalak falakhoz lapult lábnyomod lábadra léptek házfalak júliusi kormos nyárromok Akkor örökké vártalak óráim számlapján őz osont egemen lángoló naphalak földemből kibújt az ősi csont Akkor örökké jártalak: talpam alatt ¡ágy hús-beton idegmezőin szántanak szavaid, értelmük nincs, tudom Ahogy a dolgok vannak Keresi a csendet, s a csendben a csíkokra vágott csatazajt. Nem hiszi el, hogy kiválasztott, pazarolja hangjait, elveszti varázsigéit, korommá fényesül, fénnyé kormosul, átkozzák áthatolhatatlan sávokban, harangoznak agyában a dolgok, savas esőket sír, Bartók: A Kékszakállú Herceg vára Tavaszy % savanyú nevetést kompon, maga sem érti létét, de mí de maga is sérti létét, magasságokig nem magast dicséri a megdönthetetlení szűkre méri a sziszegést, átölelné, ha lenne még kai átkarolná, ha lenne még ö nem viszi lángjait tovább, fáradtan kővé hal, orgonái ébrednek, s mit meggyújtt a papír is ég, s elég vele. De miért születik, s mért s adósok börtönében kevés 2 F urcsa érzés fogott el. Mintha ismeretlen helyre kerültem volna. Ha nem tudtam volna, hogy már öt éve élek itt, talán még hiszek ennek a furcsa érzésnek. Olyan volt, mintha valami mágikus erő lökött volna be ebbe a helyi­ségbe, mintha mindent, ami körül­vesz, először látnék. De hiszen öt év alatt volt időm, hogy megismer­jem a tárgyakat, hogy milyenek is valóban. Csak egy pillanat, csak egy gombnyomás kell, és a számí­tógépből kifut a széles selyemsza­lag, amely minden információt tar­talmaz. Ez a szalag távolról sem hasonlít a papírra. Most jut eszem­be, hogy valamilyen cég küldte reklám séljából. Új anyag volt, amelynek még ismeretlenek voltak a tulajdonságai. Az egyik szélére a reklám szövegét rögzítették, a másik széle érintetlen volt. De engem az új anyagok tulajdonságai egyáltalán nem érdekeltek. Most fejeztem be gigantikus munkámat, így már lesz időm mindenre. A se­lyemszalag fluoreszkált, úgy pislo­gott, mint gyertyaláng az enyhe huzatban. Közben a villanyégó elaludt, s én a munkámat valóban csak gyertyafény mellett folytathattam. Volt ebben valami szimbolikus, hogy a megkezdett munkát csak gyertyafénynél fejezhettem be. Valaki, egy kutató ezt a munkát évszázadokkal ezelőtt ugyancsak gyertyafénynél vagy mécsesnél kezdte, s én itt, ebben a helyiség­ben fejezem be, ahol csaknem min­den műanyagból van. Elgondolkoztam az életemen. Ha a munkám megjelenik, a XX. század legismertebb embere leszek. Nem, nem értékelem túl magam. Csupán az emberiség örök vágyát teljesítem: hogyan lehet az embert halhatatlanná tenni. Ez a szalag milliókat ér. Negyvenéves vagyok, és így már az életben nem kell csinálnom semmit. Legyőztem a lehetetlent! Csak egy dolog van már hátra, élvezni az életet. Minden úgy kezdődött, hogy valami arra ösztönzött: keressek, kotorjak a kofferben, melyben a családi ereklyéket tárolták, s egy érdekes kis csomagot találtam. A kifakult lapok színes szalaggal voltak átkötve és viasszal lepecsé­telve. A pecsét mellett pedig a kö­vetkező szöveg: „Csak az bonthat­ja fel, aki 1943. március 19-én született.“ Az összes többi levél fel volt bontva, csak ez az egyetlen kis MALGORZATA KONDÁS Már éppen a levelet akartam felbontani, mikor megjelent anyám, a erélyesen megkérdezte: „Mit kotorsz azok között az öreg limlomok között? Megmutattam a felfedezett kis levelet. „Hát akkor mégse tűnt el“, ör­vendezett anyám. „Pedig azt hit­tem, hogy ez is bennégett nagya­pád könyvtárában.“ „És mit tudsz róla?“ „Csak annyit, hogy valami fél­bolond öregember megkérte a déd­nagymamádat, hogy ez a boríték legyen átruházva nemzedékről A készpénz mellett döntöttem. Olyan számot mondott, hogy egy pillanatra megszédültem. Ezt ne­vezik szerencsének! „De ez még nem minden“, mondta az igazgató. „Van még itt nálunk egy vastag lepecsételt leve­le, és egyéb bizonylatok.“ Másnap szombat volt, így volt időm Lorenti úr vastag borítékját és elméletét aprólékosan átnézni, és áttanulmányozni a reinkarnáci­ót (lélekvándorlást). A levél 1889- ben íródott, és nekem volt címez­ve, akinek negyvenöt év múlva kellett megszületnie. Tehát meg­merve a tudományok fejlődését, feltételezte, hogy nekem a további munka harminc, évemet fogja igénybe venni. csomag nem. Vajon mit akar velem közölni a dédnagymama, akit én nem is ismerhettem?! És vajon honnan veszi születésem pontos dátumát? Nagy érdeklődéssel bontottam fel a csomagot. Dédnagymama ap­ró híreit tartalmazta, újságkivágást egy vasúti szerencsétlenségről, kü­lönféle szépségápoló-, étel- és ital­receptet, majd végül egy levelet, és - egy még kisebb csomagot. A levél nekem volt címezve, s megtudtam belőle, hogy az akkor tizennyolc éves dédnagymamát egy különös olasz látogatta meg, akit Lorenti- nek hívtak, s megeskette, hogy ezen kis levelet továbbadják nem­zedékről nemzedékre, míg az én születési dátumomig el nem jut­nak. S hogy dédnagymamát lekö­telezze, nem volt szűkkeblű az ajándékokban. Az újságkivágás 1890. március 19-éről származott, és részletesen leírta a Varsó-Bécs között közle­kedő gyors katasztrófáját, amikor a lángokban tizenhét ember lelte halálát. A nyomtatott szövegben már kifakult tintával egy név volt aláhúzva - Lorenti. nemzedékre. Úgy gondoltam, hogy ez csak a véletlenek összjáté- ka, s azt hittem, hogy a boríték a háború alatt elkallódott.“ A talált érdekességet bevittem a szobámba, s kíváncsian törtem fel a pecsétjét. A signore Lorentitől származó borítékban csak egy ki­töltetlen csekk állt a Bank of Eng­land címére. Nem volt rajta feltün­tetve semmilyen összeg. Az illető­nek csupán bizonylatot kellett be­mutatnia a bankban születése dá­tumáról. A furcsa okmányt nagy gonddal biztonságos helyre tettem. A szerencsés véletlen folytán rövid időn belül Angliába kellett utaz­nom. Elég komikusán nézhettem ki, amikor a pénztár ablaka mögött ülő csinos kislánynak átnyújtottam a csekket. Ő rám mosolygott, fel­állt, s néhány perc múlva már az igazgató irodájában voltam. A kötelező udvariassági forma­ságok után azt mondta, hogy a bankjában harminc font aranyom van elhelyezve. Nem tudtam, hogy ez sok vagy kevés. „Aranyrudakban, csekkek vagy készpénz formájában óhajtja?“ tet­te fel a kellemes kérdést. volt a magyarázat, miért kaptam a bőkezű ajándékot. Lorenti úr levelében ismertette elméletét, hogy bebizonyítsa: én ő vagyok. Lorenti úr levele alapján most olyan könyv van a kezemben, mely a páduai öreg kolostorok kéz­iratát (manuskript) tartalmazza, s csak csoda folytán maradt meg. Albert testvér fejezte be. Az akko­ri feltételek mellett körülbelül százhuszonegy évet vett igénybe, hogy kiszámítsák: ugyanazon év­ben, ugyanazon napon, ugyanazon órában és percben megszülessen valaki, amikor egy haldokló meg­hal. Negyvenöt éven keresztül va­riálta a számokat, s ő is ugyanúgy végezte, mint az elődei, hetvené­vesen megégették. Hogy módsze­rét tovább fejlesszék, eladta összes vagyonát, s az-így nyert összeget Európa első bankjában helyezte el Londonban 1698-ban. Az utolsó borítékban, amit Lo­renti rám hagyott, Albert testvér módszerének tökéletesítése volt, s példákkal illusztrálva a legköze­lebbi megtestesülés. A módszer átértékelése Lorentinek kerek negyven évébe került. Lorenti is­Ő 1889-ben még el sem tudta képzelni, hogy a számítógépek mi­re képesek, öt évig készítettem a programot, amit a számítógép a másodperce tört része alatt fel­dolgozott. A fekete mágia és a számítógép Végre bevégeztem a gigantikus munkát. Módszeremet emberek százain próbáltam ki. Tökéletes. Ha az alany szükséges adatai meg­vannak, meg tudom mondani, ki volt lelkének őse, s az ő lelke kibe fog átvándorolni. Amit eddig vé­letlennek hittünk, az mind a függő­ségek függvényének törvénye, mely kiszámítható! Meghajtok az emberiség előtt, s találmányomat a lába elé helye­zem. Európában a lélekvándorlást a civilizáció fokán levő emberek képzelőerejének hitték. Mégis ők voltak azok a „primitívek“, akik­nek igazuk lett. A lélekvándorlás nem vallás, nem filozófia, hanem tény. A bizonyítékok, melyeket itt feltártam, kiforgathatatlanok. So­káig tapogatóztam, mert kevés az olyan ember, aki emlékezne szüle­tése előtti életére. A trauma, mely együttjár a születéssel, blokkolja a lélekvándorlással belénk teste­sült tudatot. De ez nem mentesít bennünket a felelősség alól. Min­den, amit elértünk, összevonva je­lenik meg kövi A rossz, amit te rul, de bizonyt lentkezni fog. ségvágy jövenc lásom során k fokozásával les Albert barát és Lorenti úr infor­mációi írásbeliek voltak. Ezeket a számítógép nem tudta feldolgoz­ni, matematikai képletekbe kellett őket átvetíteni. Már a kezdeti ada­tok összegyűjtése nagy nehézsé­gekbe ütközött. Ugyanis olyan mintát kellett létrehozni, hogy az általánosítható, felhasználható le­gyen minden esetben. A feltételek összefüggése oly nagy, hogy a kér­dés csakis bonyolult differenciális egyenletek alkalmazásával oldható meg. Meg vágyói hogy kiváló ifi; gém, mely rajt rokonságban se kezett, azon ere nye, amit előző Érdekelne, mit vő életemből, megszületni V; dóm elképzelni ez a város, öss néhány fényk melyet mellék énemnek. Csak rencse folytán hogy ezen gyűj ző születésem, előtt eltűnjön. 1 holnap reggel le ségben. Elmúlt éjfél, vagyok. Mintha nek. Az a csepp tyámipl ráesett lagjára, mintha Nem, ez i nem nő. Cs: Már újabb ht a jelenség el re ne tegye az egész sza hólyagok be nőnek. Az tör ki. A moi lángocskákra hólyagocskál mit tennem egy perc mú én roppant f; tetlen. A leve tő nagy itt a i Mert az a Ián] már én is tu jár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom