Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-17 / 29. szám
ezredes tele van csillagokkal, akár a legfinomabb konyak, amely igen finom és kellemes ital, az ezredes sokkal erélyesebb, ó maga az erélyesség, egyébként nem lenne ezredes, a feje az erélyes parancsok kész raktára, nyolc órától négyig egyik parancsot a másik után adja ki, aztán pihenjt vezényel magának, és hazamegy a feleségéhez. Az ezredes felesége jó megjelenésű nő, sokat olvas, zenét hallgat és hangarózsát nevel, kedves és bájos, miért is ne, az ezredes jóvágású férfi, igazi ezredesalakja van, arcát szakáll díszíti, s ez fokozza ezredesi mivoltának szigorát, csupán egy hibája MÍLO& MACOÜREK van, mégpedig az, hogy parancsokat osztogat, s ez finomlelkű feleségének nem teszik, s ezáltal problémák keletkeznek, annál is inkább, mert az ezredesnek a parancsokon kivül semmi sincs a fejében, s ezért kényes a helyzete, neki odahaza szüksége van valakire, akinek erélyes parancsokat osztogathat, ezért kutyát vásárolt. Szerencsére a kutya szelíd és nyugodt, nagyon intelligens, megérti az ezredes helyzetét, s igyekszik teljesíteni erélyes parancsait, az elhajított tárgyakat visszaviszi az ezredes lábához, s a farkát csóválja, hogy kinyilvánítsa barátságát, igen tanulékony, s egyszer, amint éppen viszi haza az újságot, az iskola mellett megy el, a nyitott ablakon át hallja a tanítónőt, aki olvasni tanítja a gyerekeket, nézi az újságot, mindez a következő napokon megismétlődik, s mire végetér a tanév a kutya tud olvasni. Az ezredes bájos felesége számára ez kellemes meglepetés, jó dolog, ha Uyen intelligens kutyája van az embernek, könyveket kölcsönöz a kutyának, s a kutya Vemét olvassa, s el van ragadtatva az emberi találékonyság láttán, detektívregé- nyeket olvas, és csodálja az emberi agyafúrtságot, olvassa Dosztojevszkijt, s álmélkodik az emberi lélek problémáin, fekszik a kutyaól előtt, s lapozgat, amíg haza nem érkezik az ezredes, akkor félreteszi a könyvet, s indul teljesíteni az ezredes erélyes parancsait, lábához hordja a különféle tárgyakat, s ezt a lehető legjobban csinálja, szorgalmasan, bár az egész igen gyerekes dolognak tűnik a számára. El lehet mondani, hogy a kutya, amely képes volt engedelmesen teljesíteni az ezredes erélyes parancsait, lényegesen megoldotta az ezredes otthoni problémáit, az ezredes legalábbis így képzelte, csak hát, amint majd látni fogjuk, az efféle idill nem tarthat örökké, a dolgok rendszerint hirtelen megváltoznak, azaz a házban születőiéiben volt a tragédia, amire az ezredes nem számított, még kevésbé a kutya, mely a tragédia áldozatává lett. Egy szép napon az ezredes bájos felesége angolórákra kezd járni, a kutyát magával viszi, s az állat ásítozás helyett figyelmesen hallgatja az oktatást, s magára vonja a tanár figyelmét azáltal, hogy előbb felel, mint úrnője, a meglepett pedagógus kérdéseket tesz fel a kutyának, s a kutya hibátlanul válaszol, szorgalmas, a kutyaólban magolja a szavakat, úrnőjével gyakorolja a társalgást, az ezredes véletlenül meghallja ezt, kővé dermed, s mivel egyetlen szót sem ért, feleslegesnek érzi magát, az idill végetér, s a házban feszültté válik a légkör. Az ezredes kiadja az erélyes parancsot, mellyel határozottan megtiltja a kutyának az angol nyelv tanulását, ellenőrzi a kutyaólat, hogy elkobozza a kutya szótárát, ott megtalálja A Karamazov testvéreket, kérdi, mit jelentsen ez, bájos felesége a kutyával együtt Beethovent hallgat, az ezredesnek ez nem mond semmit, ő a sokkal hangosabb zenét kedveli, leül a foteljébe a tévékészülék elé, nézi a kemény labdarúgó mérkőzést, s magában azon töpreng, hogy mit csináljon a kutyával. Az ezredes hivatását tekintve is szakértője az ellenség ártalmatlanná tételének, a csillagokat nemhiába kapta, a terv hamarosan kész, s ez a terv igen egyszerű, tekintettel az ezredes pozíciójára, nagyon is egyszerű, az ezredes gyorstüzelő ágyúval is megtámadhatná a kutyát, ejtőernyős különítményt vehetne igénybe, kiadhatná erélyes parancsok sokaságát, de nem akar a kertvárosban felesleges felfordulást, ezért csak egyszerűen a dinamitot választja, melyet saját kezűleg helyez el a kutyaól alá, amikor az állat sétálni megy az úrnőjével. Ám tudjuk, hogy a kutya intelligens és fogékony, a hatodik érzékével megérzi a veszélyt, az ösztöne figyelmezteti rá, hogy az életéről van szó, nem alszik tehát, szaglászik és kapar, végül megtalálja a robbanóanyagot meg a gyújtózsinórt, mely a kamrába vezet, ahol az elsütő szerkezet van, ezt a kutya jól ismeri, hiszen Vemét olvasott. Nézzük csak, mondja a kutya, az ezredes meg akar ölni engem, még ilyet, de nem csodálkozik túlságosan, hiszen jól ismeri az emberi lélek titkait, mert olvasta Dosztojevszkijt, s az emberi lélek más, mint az állaté, egy zsiráfnak vagy struccnak eszébe sem jutna, hogy gyilkoljon könyvek, zene vagy idegen nyelvek miatt, ez az ezredes tulajdonképpen veszélyes ember, állatra, emberre egyaránt, de főleg az úrnőmre, morfondíroz a kutya, amely imádja az úrnőjét, s amíg így töpreng, rádöbben, hogy a gaztett büntetést érdemel, amire egyébként nem a kutya jött rá először. S már itt is van az X nap, az ezredes mindenre gondolt, a vasárnap ideális nap az akció végrehajtására, az ezredes az ablakból figyeli a kutyát, amely ki sem mozdul az óljából, nagyszerű, gondolja az ezredes, a kutya a kezemre játszik, fekszik a házikójában, s nem sejti, mi vár rá, megcsinálom rögtön a barcelonai labdarúgó mérkőzés tévéközvetítése után, ha előbb tenném meg, ez elrontaná az élményt, a robbanás biztosan kisebb felfordulást okoz majd, sok lesz itt az ember, a tévékészülékhez hozzá sem férnék, megcsinálom, amint a játékvezető energikus sípjele véget vet a mérkőzésnek, gondolja az ezredes, és ravaszul a kutyára mosolyog, miközben a kutya az óljából az ezredest nézi, a farkát csóválja igen barátságosan, hogy eltereljen bárminemű gyanút, amint azt Chandlemél és a krimiregények többi írójánál olvasta, barátságosan csóválja a farkát, s arra gondol, mi lehet a dinamittal, melyet elvitt a tévékészülék előtt álló fotel alá, amelyben az ezredes szokta nézni kedvenc műsorait, s amelybe öt órakor bele fog ülni, hogy megnézze a barcelonai közvetítést, amikor majd igen katonás módon, mit sem sejtve a levegőbe fog repülni. Pontosan öt óra van, az ezredes bekapcsolja a tévékészüléket, ám nagy bánatára arról értesül, hogy Barcelonában felhőszakadás van, s műsorváltozás van, amely a hangarózsák ápolásáról szól, ez felkelti a ház úrnőjének érdeklődését, ám az ezredes fel van bószülve, jól fel van hangolva a gyilkos tetthez, kinéz az ablakon, a kutya ott van az ólban, az ezredes a kezeit dörzsöli, s rohan a kamrába a detonátorhoz. A robbanás megrázza az egész épületet, a tévékészülék összetörik, a romhalmaz a bájos asszony, már az élet minden jele nélkül, szegényke, a hangarózsák gondozásáról szóló műsort nézte, a kutya üvölt fájdalmában, az ezredes megzavarodva semmit sem ért, a kertkapu előtt rendőrségi gépkocsi áll meg, hamarosan mindenre fény derül, nincs miről vitázni, a detonátor a kamrában, satöbbi, az ezredes a bizonyítékok súlya alatt öt percen belül mindent bevall, mire megbilincselve elszállítják. A kutya kétségbeesve, rendkívül nehéz pillanatokat él át, sokkos állapotban van, lelkiismeret-furdalása van, szerette az úrnőjét, és lám, a halálát okozta, őrjítő a helyzet, egyenesen Dosztojevszkijtől való, gondolja a kutya, de ez mit sem segít rajta. De nézzünk be a börtönbe, ahol az ezredes az ügyvédjével tanakodik, hogyan mászhatna ki a dologból, ez világos, mondja az ügyvéd, mindezt a kutya tette, a bírák úgysem hiszik el, hogy az ezredes, csak úgy, semmiért, megölné bájos feleségét, a kutya a bűnös, mely tönkretette az ön házasságát, az a ronda állat, mely ezt tanulta az irodalomból, a ravasz teremtés, mely annyira ki- művelödött, hogy képes volt gyilkolni, amit a bíróság előtt majd köny- nyen bebizonyítunk. S már itt a bírósági tárgyalás, a padokban összezsúfolva az emberek, kíváncsiak a kutyára, amely olvas és angolul beszél, minden a kutya ellen szól, az ezredes védője emelt hangon beszél az állatról, amely féktelen nagyravágyása által idézte elő a véres tragédiát, vezessék be azt a gyilkost, kiáltja az ügyvéd, hogy joggal ítélkezzenek felette, s elítéljék. A kutya belép a tárgyalóterembe, az elnök angol nyelven faggatja, de a kutya nem reagál, barátságosan csóválja a farkát, és a tölgyfaasztal sarkát szagolgatja, úgy látszik, hogy fel fogja emelni a hátsó lábát, a hallgatóság zajong, az ügyész elbizonytalanodik, a kutya elé teszi Jules Verne regényét, a szöveg a dinamit- ról szól, de a kutya rá sem hederít a könyvre, az ügyész orrát nyalogatja, és ismét kedvesen csóválja a farkát, a közönség kacag, a védő izzad, az ezredes vörös a méregtől, te gyalázatos, egyszeriben hülyének tetteted magadat, ordítja az ezredes, elhagyja a kijelölt helyét, és felbőszülve a kutyára támad, a rend őrei a közönség soraiból jövő rokon- szenv-kiáltások közepette megfékezik az ezredest, aki megérti, hogy vesztett, magába roskad, és egykedvűen várja az ítéletet. A kutya pedig hazamegy, fog egy megkezdett könyvet, de nyomban félreteszi, Beethovent hallgat, közben sokcsillagos konyakot iszogat, úrnőjére emlékezik, iszik, és a sors titokzatos útjairól elmélkedik, iszik és töpreng, iszik és gondolkodik, s ahogyan így iszogat, fokozatosan könnyű, majd súlyos alkoholistává válik, s hogy legyen mit innia, eladja Jules Verne könyveit, majd a detek- tívregényeket, s végül Dosztojevszkijt. Sági Tóth Tibor fordítása Sorba vette az utasításokat, melyek feltüntették, hol, mikor, milyen iratokat és dolgokat víve köteles jelentkezni a táborban, egy számára mit sem mondó városkában, hallomásról ismert távoli tartományban, melyet északra, északnyugatra képzelt el, a regényesen vad, ismeretlen határrészhez közel, égig érő zord hegyek közé, halott lelkek sóhajaitól visszhangzó erdőkbe, és felsejlett előtte egyik álma a kísérteties szerelvénnyel, elképzelte, hogy fapados, rideg kocsikban fog zötykölődni morcos emberek között, fokhagymabűzbe burkolózva, megfosztva minden kényelemtől, civilizációtól. Felállt, hogy megnézze a térképen, hol is fekszik pontosan az említett város, de a térkép nem volt annyira részletes, hogy megtalálhatta volna az említett települést, s hiába ütötte fel a névmutatót is végiglapozva a különböző szempontok szerint megrajzolt tartományok sorát olyan megfontolásból, hátha egészen máshol terül el az a település, mint ahova gondolta. Töprengve visszaült helyére, megpróbálta kiokoskodni az ilyen esetekben legkézenfekvőbb lépéseket, majd hirtelen a homlokára ütve kiment a borítékért, hogy megnézze a feladót, hogy az illetékes szervhez menjen el magyarázatot kérni, hiszen ki más tisztázhatná ezt az ügyet, ha nem a városparancsnok, akinek aláírása ott díszelgett a behívó alján, az apró, kis betűkkel szedett figyelmeztetések felett, melyek arra az esetre helyeztek kilátásba elmarasztalásokat, büntetéseket, ha nem tenne eleget a felszólításnak, megtorlások széles és elrettentő skáláját sorakoztatták fel különböző törvénycikkelyekre hivatkozva. B. B. mégis felvillanyo- zódva kapkodta magára ruháit, s behívóját gondosan összehajtva zakója belső zsebébe téve, maga sem tudatosította, miért, de összes készpénzét begyűrte nadrágzsebébe, sőt lehajolt, hogy a szerteszét gurult aprópénzt is összeszedje, mintha valakinek a lefizetésére készült volna, számításba véve, hogy esetleg nagy névértékű okmánybélyegeket kell majd kérvényéhez csatolnia, a bizonytalanság hol apatikus, hol bizakodó hullámaival lelkében kilépett lakásából, hogy felkeresse az illetékes szerv székházát. Az utcára érve félszegen szétnézett, de nem látta sem a postást, sem az imént a kandelábernek támaszkodó idegent, hiába vizsgálgatta az útkereszteződések sarokfalait, csupán egy fiatalasszony vezetgette kézen fogva lassan totyogó kisgyermekét a szemközti járdán, madarak csicseregtek, cikáztak az égen, még a kutyák is csendben voltak, csak távolról lehetett hallani egy-egy vakka- nást. B. B. megbékélt, szelíd tekintettel nézett végig az utcán, a napfényben fürdő homlokzaton, elnézte a lakása tornácán szélritmusra táncoló árnyékokat, mintha mindezt utoljára látná életében, s kényszeredetten vette észre, hogy minden pillantásában lemondó, fájó, néma búcsúzás van. Mohón falta az ismerős épületek,'fák látványát, amelyek mellett ezerszer elment már anélkül, hogy tudomást vett volna róluk, ám most azok, mintha tudatára ébredtek volna annak, hogy B. B. lélekben szótlanul búcsút vesz egyenként tőlük hosszas szemlélésükkel, mintha emlékezetébe akarná vésni alakjukat, színüket, állapotukat, csodálatos fényekben pompáztak előtte, olyan részleteikre is felhívták a figyelmét, melyeket talán sohasem vett volna észre, a fák odvaikból emlékek özönét öntötték felé, mintha a bennük lakozó borzas baglyok, zöld kabátos harkályok, a sok ismeretlen farontó féreg egyetlen perc alatt kedves vagy kellemetlen emlékeinek tömegévé változott volna a csodálatos bőségszaruban, s tolipuha számycsapások hangjai pajkos lányok simogatá- sait juttatták eszébe, a zizzené- sek a dércsípte arcú őzeket, amikor lábával az avar nyálkás paplanját túrta, ökömyálak fonáljai akadtak meg kabátján. Akaratlanul is lehunyta szemét, várva a most még talán apró, burjánzó, fagomba gallérú hasábok mögött rejtőzködő kivégzőosztagot, melynek harcias csörtetésével vezényszavakra történő színrelépése bármelyik pillanatban bekövetkezhet, játszadozva a feltevéssel, hogy a forradásos arcú osztagparancsnok türelmetlenül várja már, hogy ki nem mondott utolsó kívánságának, emlékei számbavételének végére érjen, TÁLAMON ALFONZ viaskodnak ben már más másoknak t< szép hangjul kor egyed# dolkozva a ken, melyek vedélyes val kor meg tűm szántságával talok mellé t nes borokat keserűsége f az embemel szentimenta] kált a fórra burkoló gyű most, behív utcán bakta buszmegálló a régi érzése in érezte a v tó simítások: sem tudta t tüntetésként ként kapta-e tével megh magát, szár éjszaka utá vette őket, < velük, megh gó ószintesé ben az utca mintha azokból bárminemű következtetést lehetne levonni a halálra nézve, mert valójában azok nem éltek át semmit, akik szüntelen - emlékeik mennyiségét, minőségét vizsgálják, ahogy a veteményeskertek bolgárkertészei a gyümölcsfákba, zöldségeságyakba fektetett munkájukat óvják, féltik váratlan természeti csapásoktól, melyek láthatatlanul, valahol messze máris cseppenként gyülekeznek, jégtűkként szürke fellegekbe gyülekeznek. Csordultig telve emlékeinek melankolikus, édeskés ízével úgy érezte, mintha egy régen lebontott kocsma ételkülönlegessége jutott volna az eszébe, amely hosszú éveken át táplálta, s a kocsma megszüntetésével mindörökre elveszett számára, noha már sem az étel zamatjára, különlegességének mibenlétére nem emlékezik, mégis egy darabka rög volt a régi világból, amely visszavonhatatlanul átadta magát az enyészetnek. Nők, magukat szeretőknek hazudók, szeretőknek hazudottak, akik ugyanúgy, miképpen ő, valahol itt a városban belebotlott i retőjébe, ak ződve, s jog éppen az en megidézését akik kávéh mögött ülve vargatták ] kezdettől fo nyain csakis ka túloldalé székre, hogi azokról az < sekról, melj el, amióta n ám B. B. műről a helyek fekélyt látó nem vonzott pezsgödurro| behúzott n somfordáit 1 kapualjba az tétével, akik rendre térni maiban olya: lenik meg él nyes utcán, a régi napok ni. Belső ren kor arra gfcn váladékos m Részlet a szerző közelmúltban megjelent kötetéből
