Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-12-04 / 49. szám

♦

►

9

1992 XII. 4

ablaknál állok, bámulom a kórház udvarát. Látom, ahogy elönti az esti félhomály, és ritkul az emberek tömege. A látogatási idő már letelt. Két gyorsmentőautó áll az udvaron, mellettük cigarettáznak a vezetőik. A magasabbik széttárja karját, nevetnek és mindketten megfordulnak a nővérke után, aki éppen a központi felvételi iroda felé tart az udvaron keresztül. A főbejáratnál meggyújtották a villanyt. Ez az idő amolyan üresjárat, csak vacsorakor indul meg újra a mozgolódás. Jó lenne addig megírnom az elbocsátó jelentéseket, hogy este legyen időm átnézni a szaklapokat, amelyeket mindig az éjszakai' ügyeletre teszek félre. Anyámat is fel kellene hívnom, nem érzi jól magát. Gyenge a szíve a második infarktus óta, gyengébb, mint ő gondolja. Meg kellene érdeklődnöm a tátrai szeminárium pontos időpontját is, ahol előadást kell tartanom. Nos, semmi világrengetőt, csak néhány kiegészítő információt az új gyógyszerek hatásáról a leukémiával komplikált kezdődő cukorbajnál. Mintha egy betegség nem lenne elegendő az embernek. A fő beszámolót a professzorunk tartja majd, aki a közeljövőben ünnepli kerek születésnapját. Át kellene néznem az előadás jegyzeteit is, és véglegesíteni; a formáját. Meg kellene... De egyelőre csak állok háttal az ajtónak, és az arcomon folynak a könnyek. Sírok, sóhajtozás nélkül, csendesen. A sírás valahonnan mélyről jön. Még mielőtt kitör, és érzem az arcomon, átjárja egész testemet. De nem hoz megkönnyebbülést, csak újabb fájdalmat. Képzeletemben újra megjelennek az elmúlt napok és hetek képei, olyan pontosan és aprólékosan, hogy szinte a hideg ráz, milyen élénken meg tudjuk őrizni az emlékeket.

Milost Adél vette fel, de az osztályán nem volt üres ágy, így hozzám került. Nem hitte el, hogy komolyan beteg, nem hitte, hogy fehér vérsejtek özöne gyengíti a testét, csökkenti ellenálló képességét és erejét. Ittlétét a kórházban úgy fogta fel, mint valami tévedést, amelyet hamarosan magmagyaráznak, és ő visszatér a szövetkezetbe a zöldségeihez és a gyümölcsfáihoz. Hogy ne lopja az időt feleslegesen, hozott magával néhány könyvet, lerakta az éjjeli szekrényre és órákon át lapozott bennük. A fajok, a mesterséges beporzás, a gyümölcsök cukortartalmának a csökkentése - hogy megfeleljen a cukorbetegek számára is - olyan gátat képeztek, amelyen keresztül csak gyéren jutottak el hozzá a saját betegségéről szóló információk. Három évvel ezelőtt fejezte be a főiskolai tanulmányait, lehetőséget kapott, hogy bebizonyítsa, mit tud, s ebbe a lehetőségbe kézzel-lábbal kapaszkodott.

Ez nekem is örömet okozott. Mert az a páciens, aki nem szakítja el a kötelékeket a világgal, anélkül harcol a betegség ellen, hogy ezt tudatosítaná. Lehet, hogy ez nem pontos definíció, a professzor biztosan megszidna érte, de én hiszek benne. Ezek a betegek olyanok, mint az az ember, aki beleesett egy mély kútba, de nem marad fekve az alján, hanem mászik felfelé még akkor is, ha a mentőkötél olyan vékony, mint a pókháló.

Milosnak egyszer az egyik, másszor a másik munkatársa - aki éppen a városban járt - hozott be almát, körtét, szilvát, sőt sárgarépát és édes karalábét is. Nemcsak magának és szobatársainak volt elég, de megkínálta a nővéreket és engem is. Mindig elvettem valamit és elkezdtem a körtéről vagy az almáról beszélni. Mindjárt élénkebb lett, felemelkedett, a könyökére támaszkodott és

egész történeteket mesélt erről vagy arról a fajtáról. A beszélgetésbe észrevétlenül beleszőtte jövőbeli terveit is. Múzeumot nyit majd. A régi iskolában - amely már nem szolgálja a tanulókat, mert a falu megnőtt, és a dombon egy újat építettek - tervezi a gyümölcs- és zöldségkülönlegességek múzeumát. Otthon már van is valami. Egy körte- és két szilvafa, amelyek teljesen egymás mellett nőttek, szinte úgy tűnik, mintha a szilvák az éretlen vajkörtéből pattantak volna ki. Váza alakú karalábéja is van. Minden ilyen különlegességnek ad majd valamilyen találó nevet, és ha már elegendő lesz belőlük, megnyitja a múzeumot.

A szemében ilyenkor mindig felvillant a lelkesedés szikrája. Lelke mélyén már látta a jövendő látogatókat. Lehet, hogy valamilyen terméJÁN STIAVNICKf

szet filkotta fakülönlegességet is talál majd - gondolkodott hangosan -, bár az ő falujukban nincsen túl sok fa. A síkságot az ember már régen megfosztotta az effajta szépségtől, szükség volt rá, hogy a föld teremjen. Már csak itt-ott található fa a határban, mint egy-egy mérföldkő, még a kis patak kanyargó partját is fűzfák szegélyezik. Sokat kellett harcolnia, hogy ne szabályozzák ezt is, ezzel is csökkentve a talajvíz mennyiségét...

Nem is tudatosítottam, hogy Milos szobájában mindig kicsit több időt töltök, mint a másik kettőben, amelyek hozzám tartoztak mint kezelőorvoshoz. Hallgattam őt, ezt-azt én is mondtam, bár mint városi gyerek a gyümölcsöt és a zöldséget csak az üzletből ismertem.

De az állapota nem javult, a laboratóriumi eredmények egyre 'rosz- szabbak voltak. Tanácskoztam

a professzorral, kombináltam

a gyógyszereket, ám Milos szervezete soha nem úgy reagált, ahogy vártuk. Még csak fékező hatást sem sikerült elérnem, bár más betegeknél ugyanezzel a diagnózissal ez általános dolog volt.

Egyik hosszú szolgálatom alatt, amely péntektől hétfőig tartott, Milost az elmaradhatatlan könyve nélkül találtam. Keze a feje alatt és merőn bámulta a mennyezetet. Tudja, mindent tud. Mindjárt megértettem, hogy megtudta az igazat az egészségi állapotáról. Az arcára volt írva, ahogy ott feküdt, erősen összeszorított, fehér ajkakkal és mozdulatlan tekintettel. Míg az ágyhoz értem, erősen gondolkodtam, mit is mondjak, ha megkérdezi, hogyan vélekedem a betegségéről. Gépiesen kitapogattam a pulzusát, amely idegesen kalapálta ujjam hegyét, de csak egy pillanatig, mert elhúzta a kezét, hogy tenyerébe vehesse az enyémet. Erősen, fájdalmasan megszorította. Tartotta, nem engedte el, és én csak álltam az ágya mellett és hallgattam. Mit lehet ilyen pillanatban mondani? Hazudni? Megmondani az igazat? Olyan nyilak ezek, amelyek egyenesen a szívbe fúródnak. Máig sem tudom, ki és mikor mondta meg neki, honnan tudta meg. S ha addig néha szólt is valamit a kezeléséről, ettől az időtől fogva már nem tért vissza ehhez a témához. Csak azt láttam, hogy milyen sóvárogva vár rám, figyeli minden

mozdulatomat és minden szavamat, akár neki, akár más páciensnek szóltak, s örült a legkisebb érintésemnek

is.

Azt mondják, hogy a szerelem varázslattal kezdődik, olyan, mint a napfelkelte, amely szép és hosszú napot ígér. Majd végül igazi nagy szerelemmé válik, amely, mint a gyémánt, állandóan tartósabb formává csiszolódik. Nem kápráztattuk el egymást, szerelmesek sem voltunk egymásba, és mégis, bár én még nem tudatosítottam, valóban közeledtünk a szerelem felé. A varázslat helyett itt volt a fájdalom, s a szerelmet a tehetetlenség helyettesítette, amely az orvost kétszeresen is bántja, ha a hivatalos kapcsolat érzelmivé válik.

Sohasem mondta, hogy szeret, én sem mondtam soha ilyet. Az igazi szerelmi vallomáshoz nem kellenek szavak. Elég volt, hogy mindketten örültünk, amikor az éjszakai szolgálatom idején Milos bejött hozzám és megkérdezte, hogy a dolgozószobámban maradhat-e egy kicsit. Aztán leült a keskeny heverőre, és kezével a háta mögött támaszkodva csendben nézte, hogyan jegyzetelek, nézem át az űrlapokat, vagy írom elő a gyógyszereket. Ha felemeltem a tekintetemet a munkámról, mindig elmosolyodott és csak intett, hogy ne

zavartassam magam. Két kezünkön megszámolhattuk volna azokat a látogatásokat, amikor csak úgy ültünk; Milos teát ivott, magamnak meg kávét főztem. Jól éreztem magam, de egyben rettegtem is a naptól, amikor majd nem tud felkelni az ágyból, jön a magas láz, elkezd vérezni és pislákoló gyertyává válik. Mindezt át kell élnem vele együtt, tudatosítottam magamban, amikor egyedül maradtam és nem tudtam elaludni. Egyik pillanatban tehetetlenségemben el akartam menni a professzorhoz, hogy Milost helyezze át egy másik szobába, egy másik orvoshoz, ahová látogatni járhatnék. Határozott léptekkel indultam kárpitozott ajtójához, de ott megtorpantam és elosontam, mint egy tolvaj, nehogy a professzor kijöjjön és észrevegyen. Naponta átfutott agyamon az a gondolat, amely Gurská kolléganőm asztalán az üveg alá volt téve egy papíron: „Az orvosnak szeretnie kell a pácienseit, de egyikükbe sem lehet szerelmes...“ Miért? Akit szeretünk, annak mindent odaadunk. Vagy ez nem így van? A szerelem miatt talán nem kezdünk el hazudni magunknak és a páciensnek is? Be kellett vallanom magamnak, hogy bizony idáig jutottam. Sokszor érzem a kényszert, hogy meghamisítsam az eredményeket, hogy Milosnak jó hírt vihessek, vagy kedvem támad emelni a megengedett gyógyszeradagot annak reményében, hogy nem a beteget öli meg, hanem a betegségre mér majd halálos csapást.

Háromnapos szimpóziumra készültem. Az indulás előestéjén Milos a szobámban várt. Megmostam a kezem és levetettem a köpenyemet a vizit után, ahonnan éppen megjöttem. Míg rendbehoztam rövidre nyírt hajamat a tükör előtt - még mindig elfordulva tőle -, megparancsoltam neki, hogy menjen vissza az ágyba. Nem engedhetjük meg, hogy újra fellépjen a láz, amelyet nagy nehezen legyőztünk, érveltem. De a tükörben láttam, hogy feláll és lassan felém lépked. Megfordultam és elébe mentem. Megöleltük egymást. Egyetlen szót súgott a fülembe: Mariana... Be sem zártuk az ajtót, olyan természetesen, őszintén

és tisztán szeretkeztünk, örültem, hogy él, és egy pillanatig úgy hittem, hogy éppen most mentettem meg. Aki szeret, és akit szeretnek, az nem halhat meg, nem tűnhet el, nem veszhet el és nem maradhat csak emlék.

Annál nagyobb volt a csalódottságom, amikor a szimpóziumról visz- szatérve Milos ágyát üresen találtam. Gurská kolléganőm tudatta velem, hogy Milos saját kérésére ment el a fővárosi klinikára, mert ott modernebb és hatásosabb gyógymódot alkalmaznak. A professzor is megerősítette szavait. Ő maga adta meg neki a címet és egy levelet is, hogy kihez forduljon.

Megsértettnek, becsapottnak, megcsaltnak éreztem magam. Milos kisfiúnak tűnt, aki gyáván megfutamodik. A nőt el lehet hagyni, de nem lehet tőle megszökni. Ilyet csak azok

Dúdor István: Sérült angyal, 1987, akvarell

tesznek, akik soha nem szerettek teljes szívvel.

Belevetettem magam a munkába, hogy minél előbb elfelejtsem. A kísérleti terven, amelyben a mi klinikánk is együttműködött, a többiek helyett is dolgoztam. Éjszakai és délutáni műszakokat vállaltam, külföldi szaklapokat tanulmányoztam, egy készülő szakgyűjteménybe osztályoztam az anyagot.

Körülbelül két hét múlva eljött utánam a főnővér, hogy mit csináljon Milos kórlapjával. Nem tette el az irattárba. Azt hitte, hogy a fővárosi kórház kikéri, de senki sem jelentkezett. Vagy talán nem érdekli őket az előző kezelés eredménye? Furcsa volt nekem is. Felemeltem a telefonkagylót és felhívtam a kollégát, aki ott volt velem a szimpóziumon. Meghallgatott, rövid ideig csend volt, majd tudatta, hogy olyan betegük, akit keresek, nincs és nem is volt.

Hazament, villant át az agyamon. Nem ő az első és az utolsó sem. Tragikus lázadás a sors ellen, menekülés a képzelt egészséghez. De, sajnos, mind visszatérnek, ha már nem tudnak meglenni az orvosi segítség nélkül. Ő sem lesz kivétel. Aztán megint elfoglalom a helyemet. Könnyűek a helyzetén, amennyire erőm és tudásom engedi. Találgatni kezdtem, mikor várhatom Milos visszatérését. Egy vagy két hónap múlva? Maximálisan fél vagy háromnegyed év múlva, még akkor is, ha minden szükséges gyógyszert rendszeresen szedne.

Mindennap figyelmesen átnéztem az újonnan felvett betegek névsorát. Kerestem Milos nevét, de egyben féltem is tőle. Milyen lesz az állapota? Mit tehetek majd még érte? Nem jött, és én már kezdtem hinni, hogy csoda történt. Egyike azon csodáknak, melyek felett az orvosok csak a vállukat vonogatják. A páciens meggyógyul és senki sem tudja pontosan meghatározni, mi okozta a fordulatot a gyógyíthatatlan betegségben. No, megállj, gondoltam, majd egyszer megleplek. Talán majd almaéréskor... Elképzeltem, hogyan vezet végig a kertben, elmém legmélyén sem engedve a gondolatnak, hogy már nem szeret.

És egyszer, egy napon ott láttam állni, jobban mondva támaszkodni a váróterem falánál. Alig változott. Éppen fordítva, mintha egy kicsit meghízott volna, bár az arca betegesen beesett volt, szeme alatt fenyegető szürke táskák. Gyorsabban kezdett verni a szívem. Inkább vártam egy kicsit, csak azután léptem ki a függöny mögül, ahonnan oldalsó ajtón lehetett átmenni az osztályra.- Milos, miért nem jössz be? - nyújtottam felé a kezem. - Elfelejtetted, hol...- Én nem Milos vagyok - válaszolta ellépve a faltól. - Milos a bátyám volt.- Volt?

Bólintott és suttogva mondta:- Egy hónappal ezelőtt meghalt.- Nem...- Ikrek vagyunk. Matejnak hívnak. És... - nem mondta ki, ami a nyelvén volt, csak a homlokán jelentek meg apró verejtékcseppek.

Milos! Öh, Milos! így volt tehát, nem akartad, hogy haldokolni lássalak. Nem futamodtál meg, úgy mentél el, mint az a férfi, aki tudja, hogy már nem tud több szerelmet adni kedvesének.- Ő mondta, hogy jöjjek el ön után, doktornő - hallottam a távolból Matej hangját. - Megkülönböz- tethetetlenül egyformák voltunk.

Egypetéjű ikrek! Az orvosi szak- irodalom gyakran ír róluk. Arról, hogy... Inkább nem gondoltam tovább.

Állok az ablaknál és sírok. Egyáltalán nem csendesen, mint az elején. Hangosan, szívom az orromat és szipogok, mint egy gyerek. Az asztalomon Matej kórlapja, s mellette a laboratóriumi leletek. Nincs bátorságom megtenni azt a néhány lépést és belenézni az eredményekbe. Úgy tűnik, Milos visszatért, hogy befejezze történetét.

Sz. Manczal Erzsébet fordítása