Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-13 / 46. szám

viselt, s öre- saknem húsárhoz. Ezenkí- ek, egy csöppírt,'mert éhe- éhes volt. De a a férfi ráné- egalábbis mo- ■fi is éhes volt. Te tartsanak, ikba nem me- ;t feldúlták, tül az erdőn, halk ropogás it mindenütt íkat, gombát ílégette a nap. remegett a legezett enyhe jlyveknek. Az : lapultak a hadezte a férfi.

reket. De emlőjéből nem jött tej. A kicsi ismét sírni kezdett.

A férfi nyelt egyet. Mikor a gyerek torkából már csak rekedt hangok törtek elő, felállt. Azt mondta:- Ez így nem megy tovább.- Nem - felelte az asszony. Közben mosolyogni próbált, de

nemigen sikerült.- Hozok valami ennivalót — mondta a férj.- Honnan? - kérdezte a nő.

WOLFDIETRÍCH SCHNÜRE

Később feltöretlen szántóföldre ért. Aztán egy faluba. Egyetlen lelket sem látott.

A férfi ráült egy kocsirúdra. Elaludt. Alvás közben a földre zuhant. Mikor felébredt, szomjúság gyötörte, égett az ínye.

Feltápászkodott. Betámolygott egy házba. A szoba üres volt. Egy fiókot kirántottak, most a földön hevert. Az edényeket összetörték.

ernyők lepték felé. Ha elállt

t, hogy rágják - Bízd csak rám - felelte a férfi. ;ott úgy. Vala- Azzal elindult,

irülék, mintha Keresztülvágott az erdőn. Jeleket

rótt a fák kérgébe.

dta a férfi -, Egy homokágyhoz ért. Valamikor itt patak folyt. Keresztülment egy idarak? - kér- sötét földdarabon. Ez egy rét maradványa volt.

elelte a férfi. Két órája gyalogolt már. Most lek többé ma- homokpusztára jutott. Egy kövön keresztesvipera feküdt, egészen ki- : vonta a gye- száradt. A pusztai gyom porzott.

isokká változott fiúk (fehér tus)

az ablakokat is. A kemencepadkán odavetett kendő. Egy fél kenyeret kötöttek bele, már összeszáradt.

A férfi felvette és ment. A többi házban nem talált semmit. Vizet sem. A kútban dög bűzlött.

A kenyérből nem mert letörni egy darabot sem. Meg akarta tartani az asszonynak. Mezei terményeket sem talált. Állatokat sem, csak döglött macskákat, csirkéket. Oszlóban voltak.

Vihar előszele csapta meg.

A földeken a férfi széttaposott egy gyíkot. A tetem szétporlott.

Mennydörgött. Az erdő előtt izzó falként rekedt meg a levegő.

A férfi meggömyedve haladt. A kenyeret hóna alatt fogta. Az izzadság szakállába csörgött. A talpa égett. Futni kezdett, összehunyorította szemét, az égre nézett.

Az égbolt kénsárgára vált, villám- lőtt. Sötét fellegek közeledtek. Elnyelték a napot.

A férfi egyre gyorsabban szaladt. A kenyeret inge elejébe dugta, karjával szorította magához.

Feltámadt a szél. Esőcseppek hulltak. Úgy kopogtak, mint a borsószemek a kiszáradt talajon.

A férfi már rohant. A kenyér - ez járt a fejében a kenyér.

Az eső azonban gyorsabb volt nála. Jóval az erdő széle előtt utolérte.

Az eget villámok hasogatták. Zuhogott.

A férfi még jobban rászorította karját a kenyérre, ami ragadt. A férfi szitkozódott. Az eső egyre hevesebben verte. Előtte elmosta az erdőt, mögötte a falut. Párafelhők lengtek a pusztaság fölött. A homokban patakocskák vágtak maguknak utat.

A férfi megállt, lihegett. Előrehajolt. A kenyér az ingében lapult, a melle alatt. Nem mert hozzáérni. Már lágy volt, felpuhult, mállani kezdett.

A férfi az asszonyra és a gyerekre gondolt. Fogát csikorgatta. Görcsbe szorította az öklét. Felső karját szorosan a testéhez nyomta. Azt hitte, így könnyebben védheti a kenyeret.

Még jobban föléje kell hajolnom, futott át agyán, a mellemmel tetőt kell fölé tartanom. Nem falhatja fel előlünk az eső, nem falhatja fel! Letérdelt. Egészen előre, a térdére bukott. Az eső szakadt, tíz lépésre sem lehetett ellátni.

A férfi hátratette a kezét, homlokával a földet érintette. Belenézett ingének kivágásába. Látta a kenyeret. Foltok ütöttek ki rajta, morzsá- lódott, olyan volt, akár egy barna szivacs.

Várok - gondolta a férfi. - Addig várok, míg vége nem lesz.

Tudta, hogy csak áltatja magát, még öt perc, és a kenyér szétesik. Aztán feloldódik, a szeme láttára elfolyik az esőben.

Látta, hogy csorog le bordáin a víz. Hónalján is két erecske csörgedezett. Mindkét patakocska a kenyér felé tartott, belészivárgott, széjjelmarta. Ami lefolyt róla, zavaros lé volt, kenyérmorzsák úsztak benne.

Az előbb a kenyér még dagadt, most fogyni kezdett, darabok törtek le belőle, szétesőben volt.

Ekkor megértette, asszony ide, asszony oda, döntenie kell. Vagy hagyja, hogy a kenyér feloldódjon, vagy ő maga eszi meg.

Ezt gondolta: „Ha nem eszem meg, megsemmisül, gyenge maradok, s mindhárman dögrovásra jutunk. Ha viszont megeszem, legalább én erőre kapok.“

Hangosan mondta ki, amit gondolt, hangosan kellett kimondania, a többi, csendesebb hang miatt, amit belülről hallott.

Nem nézett az égre, mely nyugat felől lassan derülni kezdett. Nem figyelte az eső verését sem. Csak a kenyeret látta.

Az éhség - gondolta magában -, az éhség. Aztán: kenyér, kenyér. És máris falta.

Két kézzel ragadta meg a cipót. Golyóvá nyomta össze. Kipréselte belőle a vizet. Beléharapott, nyelte, nyeldekelte, térdre bukva, fuldokolva habzsolta, akár egy állat. így ette meg az egészet.

Körmét belevájta a földbe, a nedves homokba. Szemét becsukta. Aztán oldalra dőlt. A válla rángatózott.

Mikor feltápászkodott, fogai közt homok csikorgott. Megtörölte a szemét. Hunyorgott. Az égre meredt.

A felhőtakarón áttört a napfény.

G. Nagy László rajza

Az eső pásztái páracsíkokká változtak. Még hullt egy-két esőcsepp, aztán a zivatar elvonult. Fent világos kékség, lent a gőzölgő föld.

Az ember tovább botladozott. Oldalt két keze lelógott. Fejét a mellére ejtette.

Az erdő szélén nekitámaszkodott egy fenyőnek. Messziről hallatszott a pintyek rikoltása, egy kakukk is megszólalt.

A férfi a jeleket kereste a fákon, tapogatózva tette meg visszafelé az utat. A haraszton és az áfonya levelein gyöngyként ragyogtak az esőcseppek. A levegő nehéz volt a tikkasztó hőtől és a párától.

A zivatar kapóra jött a hernyóknak, gyorsabban másztak a fák törzsén.

A férfi gyakran megállt. A vissza- úton gyengébbnek érezte magát, mint odafelé. Fulladozott, a szíve gyötörte. És mindenekfelett a hangok.

Még három órát gyalogolt, ideszámítva a pihenőket is.

Végül meglátta őket. Az asszony hátával egy fenyőnek dőlt, a kicsi az ölében feküdt.

Hozzájuk lépett.

Az asszony mosolygott.- Jó, hogy itt vagy.- Nem találtam semmit - mondta a férfi.

Leült.- Nem baj - mondta az asszony, és elfordult.

Milyen fakó az arca, gondolta a férfi.- Olyan elkínzottnak látszol - mondta az asszony. - Próbálj meg aludni egy kicsit.

A férfi elnyúlt a földön.

Mi van a gyerekkel? Miért olyan csendes?- Fáradt - mondta az asszony.

A férfi lélegzete egyenletessé vált.- Alszol? - kérdezte a nő.

A férfi hallgatott.

A csöndben csak a hernyók herse- gése hallatszott.

Mire felébredt, az asszony mellette feküdt. Az eget nézte.

A gyerek mellette volt, a nő a blúzába bugyolálta.- Mi baj? - kérdezte a férfi.

Az asszony nem mozdult.- Meghalt - mondta.

A férfi felült.- Halott? - kérdezte. - Halott?!- Míg aludtál, meghalt.- Miért nem ébresztettél fel?- Ugyan minek ébresztettelek volna? - mondta a nő.

Németh Tibor György fordítása

Roslyn Ave- c^t lakótöm- trdult, s már uard herceg : az első ház c másodper- izállt a kocsi- veg tejet az ó ismét elin- t ház előtt, ismét megámig az utca . Ott Joseph megfordult, dalán haladt en csak azok itt állt meg,

bek lettek. Pierre vastag bajusza már teljesen hófehér volt, és Joseph sem emelgette olyan magasra a térdeit, mint azelőtt. Jacques, az istálló gondnoka ez idő alatt észre sem vette, hogy mennyire megöregedtek; csak akkor észlelte, amikor egyik nap Pierre sétapálcával érkezett a munkahelyére, mely járás közben a segítségére volt.

— Mi van, Pierre? - kérdezte nevetve Jacques. - Csak nem a derekad fáj?- De bizony, Jacques - felelte Pierre kissé zavartan. — Mindnyájan megöregszünk.

I

Ini a tejet, hagyta abba

osan tudja, . Az én kör- ;y világtalan tna, ha a ko- phomat fog- m

éveken át. gyre örégebA lábaim sem szolgálnak már úgy, mint fiatal koromban.- Megtaníthatnád még arra a lovadat, hogy az üvegeket is rakja le helyetted az ajtók elé — tréfálkozott Jacques. — Hiszen minden egyebet már úgyis tud.

Pierre jól ismerte azt a negyven családot, akiknek kihordta a tejet az Eduard herceg utcában. A háziasszonyok tudták, hogy Pierre nem tud sem írni, sem olvasni, ezért amikor másnapra több tejet akartak, azt nem írták a tejesüvegbe dugott cédulára, amint az általában szokás, hanem csak így szóltak:

— Holnapra két üveg tejet kérünk!

Pierre-nek kitűnő emlékezőtehetsége volt. Amikor visz- szatért az istállóba, már jelentette is Jacques-nak:

— Paquinséknak holnap két üveg tej kell.

Egy alkalommal korán reggel meglátogatta az istállót a tejtermelők társaságának elnöke. Jacques Pierre-re mutatott, s így szólt:

— Nézze csak, ez az ember beszélget a lovával. Figyelje meg, a ló hallgatja őt, a fejét is feléje fordítja. Látja a lónak a tekintetét? Tudja, én azt hiszem, hogy kettejüknek valamiféle közös titkuk van. Gyakran figyelem őket. Mintha valamin törnék a fejüket, mielőtt kihordják a tejet. Pierre jó ember, elnök úr, de öregszik. Mit szólna hozzá, ha nyugdíjaz- tatnám?

— De hiszen ez természetes! - válaszolt nevetve az elnök.

— Jól ismerem őt. Már harminc éve hordja szét a tejet, de egyetlen panasz sem volt rá. Mondja meg neki: itt az ideje, hogy a pihenésre gondoljon. A fizetését pedig majd tovább folyósítjuk neki.

Ám Pierre visszautasította az ajánlatot. El sem tudta képzelni, hogy az ő lovával más járjon.- Joseph meg én együtt öregedtünk meg - mondta Jacques-nak. - Engedjétek meg, hogy együtt fejezzük be a munkánkat. Ha majd Joseph- nek eljön az ideje, akkor én is elmegyek vele együtt.

A jószívű Jacques megértette Pierre-t, s beleegyezett. Hiszen amikor Pierre ott ült a bakon, és Joseph a kocsit húzta, egyikük sem tűnt idősnek. De amikor visszatértek, s Pierre a botjára támaszkodva tipegett az utcán, akkor valóban nagyon öregnek látszott. S a ló is fáradtan hajtotta le a fejét...

Aztán egy reggel Jacques szomorú hírrel fogadta Pierre-t. Hűvös volt a reggel, künn még félhomály volt, meg hó, mely az éjszaka hullott.

Jacques így szólt:- Pierre, a te Josephod ma reggel nem bírt lábra állni. Már

nagyon öreg, huszonöt éves, és ez egy lónál annyi, mint az embernél hetvenöt év.- Igen - mondta Pierre halkan. - Igen. Én hetvenöt éves vagyok. S az én Josephomat sem látom többé.- Dehogyis nem — nyugtatgatta Jacques. — Ott van az istállóban, s nyugodtnak tűnik. Menj, nézd meg.

Pierre elindult, aztán visszafordult:- Nem... nem... te nem értettél meg engem, Jacques.

Jacques barátságosan vállon veregette.- Találunk neked egy másik lovat, ugyanolyan ügyeset, mint amilyen Joseph volt.

De amikor Pierre szemébe nézett, hirtelen elhallgatott. Azok a szemek élettelennek tűntek. A szomorúságot tükrözték vissza, amely Pierre szívében és lelkében eluralkodott.- Vegyél ki ma szabadnapot, Pierre — mondta Jacques tanácstalanul, de Pierre ezt már nem hallotta. Lassan bandukolt az utcán, s ha valaki közelről szemügyre vette volna őt, látta volna könnyáztatta arcát, s talán meghallja elfojtott sóhajait. Pierre a járda szélére ért, s éppen akkor lépett le az úttestre, amikor egy teherautó robogott arra. Tülkölt is, de Pierre ezt bizonyára nem érzékelte...- A helyszínen meghalt- mondta az orvos.

Jacques és néhány tejeskocsis odarohant a szerencsétlenség színhelyére.- Nem volt mit tennem- magyarázta a teherautó vezetője szomorúan - az autóm elé lépett. Mintha egyáltalán nem is látná. Becsületszavamra, úgy lépdelt, mintha vak lenne.

A mentőautó orvosa ismét a halott fölé hajolt:- Vak? Hát vak is volt. Látják ezt a szürke hályogot? Ez az ember már legalább öt éve vak volt.

Jacques-hoz fordult:- Ön azt mondja, hogy önöknél dolgozott? És azt, hogy vak szegény, önök nem tudták?- Nem, valóban nem- mondta Jacques megdöbbenve. - Senki sem tudta. Csak az egyik... az egyik... barátja. Azt hiszem, ez a kettejük titka volt...

Sági Tóth Tibor fordítása