Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-30 / 44. szám

Szerkeszti: Mislay Edit • »• A lány hason fekve szuny- nyadt. A fiú ott ült mellette a lepedőn, s egyre csak ezt ismé­telgette kiábrándultán: Hát ak­kor ez így van. És ez minden... Vládík, a 7. D diákja számos kudarc után úgy döntött, hogy ezt a 7. A-ban járó Jiíkával fogja megtenni. Fáradhatatlanul for­golódott a lány körül a Prága ősi központjában levő gimnázium komor és tágas épületének fo­lyosóin és lépcsőházaiban, és kü­lönféle ürügyekkel — az egysze­rű „csau“ köszönéstől levélke becsúsztatásáig a lány piros isko­latáskájába — folyton rászállt, mint az éhes sirály, húsz, negy­ven alkalommal, s még többször. Gondolatban a fiú kiszáradt to­rokkal ezerszer látta már a ma­gas, fekete hajú, elbűvölően szép lábú, darázsderekú s gyö­nyörű keblű Jirkát és saját magát a lányon. Vládík, a diák ezernyi regényt olvasott el, és tervszerűen ké­szült a szép Jiíka meghódítására, mintha duzzasztógátat kellene építenie, repülőgép-anyahajót, bombázógépet terveznie vagy regényt írnia, operát alkotnia vagy hadjáratot kellene indíta­nia, óriási akaraterőt fejtett ki, s túlzó találékonyságot, de mi­közben a helyes stratégia kere­sésével gyötörte magát, ez kétfe­lé ágazott: alsó ágát a klasszikus bókok és csevegő udvarlás (s a lány piros iskolatáskájába csempészett kedvesen évődő és gyengéd levélkék), a felső ágát a méltóságteljesen hallgatag, s egyben sorsdöntő férfias erők fölénye (levelek helyett gorom­bán parancsolgató utasítások) képezték. Növekvő pánikszerű félelmében fejetlenül váltogatta mindkettőt, ágról ágra ugrán­dozva, mint egy orangután, Jir- ka kitartóan védekezett, és Vlá- dík titokban mérgelődött. Hi­szen úgyis tudjuk mind a ketten, hogy miről van szó, nem? Talán bizony mindig végig kell játszani az egész bikaviadalt, miközben a bikába először virágfüzérrel díszített kardokat döfnek, aztán a lovas pikádorok dárdákat szúr­nak belé, míg legvégül, amikor a bika már alig szuszog, a torreá­dor leszúrja őt a kardjával? A szerencsétlen fiú másra nem is gondolt. A 7. A-ba járó Jirka acélkapu lett számára, amely mögött egy hatalmas, ra­gyogó új világ tárul elé. Vládík a döntő napon rava­szul elvitte Jirkát az uszodába, miután a férfias fölény felső ágát választotta, mert a medencében úszás közben megmutatkozik majd, hogy ő erősebb, mint a lány, s ez a természetes; s az első — a biztonság kedvéért csu­pán a víz alatti és tétova érinté­sek. Elhatározta, hogy az úszás­sal kifárasztja Jirkát, s a lány fáradtan engedékenyebb lesz, de Jirka ugyenezt a taktikát válasz­totta, remélve, hogy a medence hűs vize lehűti a fiú forróvérűsé- gét és kedvét, tehát úsztak egész nap kegyetlenül, míg végül is Vládík a férfias fizikai túlerő és fölény felső ágáról leszállt a kis­fiús vitatkozás alsó ágára, mert a férfias fölényre már nem volt ereje. A közeli halászcsárdában megvacsoráztak, s a fiú borivás- ra kényszerítette a lányt, aki azonban csökönyösen kitartott a Pepsi Cola mellett; a mérkőzés a patthelyzet felé közeledett, mint amilyen az első világhábo­rú lövészárkos szakasza volt az amerikai csapatok beavatkozása előtt. Az éjszaka sem hozta meg a kívánt fordulatot. A még min­dig érintetlen fiú és lány egyikük háza kapujától a másikig sétálga­tott, s az utcasarkon álldogáltak makacsul hallgatva, miközben a fiú halkan igent, a lány lehelet- finoman, de kitartó nemet mon­dott, álltak egymással szemben, mint két kimerült küzdő fél, akik elhajították fegyverüket, s csak homlokukat szorítják egy­máshoz. Aztán a fiú a bérházak tetői közt látható égre emelte tekinte­tét. Ez Nagy Sándor, Gaius Júli­us Caesar, Marcus Antonius és Cleopatra, Balzac és Albert Einstein csillagos ege... A sze­relmi harcban meg van engedve minden, gondolta magában Vlá­dík, keményen vállon ragadta Jirkát, másik kezével elkapta a lány csuklóját, s bevitte őt a diákszobájába, ahol végül is létrejött köztük a közösülés, melynek időtartama alig egy perc volt. Jirka most hason fekve aludt, és Vládík ott ült mellette a lepe­dőn, csalódottan és a be nem következett bűvölet miatt kiáb­rándultán. Hát akkor ez így van. Egyetlen nedves perc. És ez minden! De hiszen én azt olvastam, hogy eközben reng a föld. Hogy az ember megváltozik, szárnyai nőnek, s felemelkedik... Nohát. Hát emiatt vetette magát Caesar Cleopatra karjaiba, és Marcus Aurelius neki adta a római biro­dalmat azért, hogy lefekhessen vele? És Balzac erről írt huszon­hét könyvet! Vládík, a diák úgy érezte, Jirka becsapta őt, s ki­babrált vele az irodalom, a teste, a természet, a világ, sőt a csilla­gok is. Álmélkodva nézegette a szo­báját, melyben az utóbbi hetek­ben sok-sok kilométert gyalo­golt, miközben hevesen gondol­kodott a stratégiákon és a takti­kákon, javítgatta a lány piros iskolatáskájába szánt kedvesen pajkos és gyengéd levélkéket, s a bántóan parancsoló üzenete­ket. Most úgy érezte magát, mintha megmászta volna a Mount Everest csúcsát, s ott egy harmadosztályú vendéglőt talált volna. A nők ezüst gyümölcsök, melyeket arany tálakra teszünk, mondta Goethe. Vládík szomorúan nézegette a hason fekvő Jirkát, akinek a szépsége, mely oly izgató volt a gimnázium folyosóin, most mintha eltűnt volna. Szétzilált fekete haja a gyűrött vánkoson vékony drótszálaknak tűnt, el­bűvölő hosszú lábai ügyetlenül behajlítva tulajdonképpen nem is voltak hosszúak és elbűvölő- ek, meztelen dereka gyermekes kis hasban folytatódott, a lepe­dőhöz szorított keblei már nem tűntek oly gyönyörűen formál- taknak, s a lány meztelenségé­nek titkát is csúffá tette feneké­nek libabőrössége, testének hű­vös és nedves, zsírszerű puhasá­ga, s az eléggé erős szőrszálak. Legalább szebb lenne, mint én, sóhajtott a fiú, és kedvetlenül megsimogatta a saját sima és kemény bőrén levő szőke szőr­szálakat. A vágy újabb hulláma hosszú percek elteltével fog benne ébre­dezni, de a fiút hirtelen csodás érzés fogta el, hogy egyszer ez lényegesen több lesz, mint ez az egy perc a 7. A-ba járó Jirká- val, s ha majd eljön a szerelem, melyről mind ez ideig csak olva­sott, abban benne lesz minden, ami a lényeges és múlhatatlan a Caesarokból, Antoniusokból, a világirodalomból és a csilla­gokból. így, most az éjszakában, a fá­rasztó nap után a mellette levő lány közömbös volt számára, nem izgatta fel őt, sőt jelenléte kínos volt a fiúnak. A lány most nyugodtan aludni akar, mintha már mindent megnyert volna. Szegény kislány... tudnia kelle­ne, hogy ezért az egy percért senki nem veszi őt el feleségül egy életre, a mindenét! Jirka lassan felébredt, s meg­késetten szégyenkezve a könyö­kével eltakarta a mellét, kinyi­totta vérágas szemeit és odaadó- an suttogta: — Vládík, szeretsz engem? — Persze hogy. Igen. Szeret­lek - hazudott a fiú részvéttel, s ez már érett férfira vallott. Átkozott egy mese ez... Szabó Ottó rajza Sági Tóth Tibor fordítása Sylvia Plath A zaklató múzsák Anyám, anyám, mily torz-nénit, Mely idétlen, rút kuzint Nem hívtál meg, balga mód, Keresztelőmre, hogy mind E hölgyeket küldte cserébe: Tar stoppolófa-fejük Bólongjon bölcsőm végére, Fejére, bal felére? Három komor keresztanyám Árnyékában, ó, hogy sírtál: Terjedt az árny, a fény kihunyt. Anyám, ki rendelt meséket Hős Bama-Irgum-Burgumról, Anyám, ki banyái sültek A mézeskalácsba folyton, Láttad-e őket, szóltál-e, Hogy megment e három hölgytől, Ne bólongjanak rám éjente Szem-száj nélkül, varrt fejjel? Zongorázni tanítottál, Trillám-arabeszkem dicsérted, Bár a tanárok megmondták, Billentésemben nincs élet, Leskálázhatom a kezem, Ha nincs zenei hallásom. Tanultam, drága anyám, de nem Pénzeden élő múzsáktól. Hurrikán tombolt, s apa tucat Dolgozó-ablaka vészesen, Hólyagként domborult, sütit S óval tint adtál nekem S öcsémnek, zengtük kórusban: „Thor haragszik: bum, bum, bum! Thor haragszik: nem bántjuk!“ De a Hölgyek beverték az ablakokat. Egy nap fölébredtem, anyám, S úsztál fölöttem a kék égen: Zöld léggömb vitt, rajta millió Virág s kismadár, amilyen Nem volt még e földön. Ám A kis bolygó buborékként Elpattant - hívtál: Gyere már! S utitársnőim néztek rám. Mikor társnőim spicceltek, Zseblámpás jánosbogarak, S szólt csillogj-villogj, flitteres Lábaim meg se moccantak, Aztán csak álltam ott oldalt, Most éjt-nap, fejtöl-lábtól, szélt: Virrasztanak kő-köntösben, Üres arccal, mint jöttömkor, Árnyuk alkonyi nap nyújtja, Mely nem ragyog fel, ki se huny. Hát e királyságra szültél Anyám, anyám. De homlokránc Se róla, kikkel társultam. * Hatvan éve született Sylvia Plath, a fiatalon elhunyt ameri­kai költő. Pepe Cárit szállodáiba szenvedett akadt. Égj gyobb ösí szükségleti lévén, a ki kodva vált löttébb sz ben mozo] az estélyei ott jelent n efféle renc egzisztenci Múltját szí ték, élette kétszer ug el. Régóta aktáiban, örökre kiti szülöttek r nyilvánítót ót megenn bán köröz hagyott a őszinte saj Városát, fi arra készt a fényűző tályokat; kriptáiban rülve a felt le. Néhány tornászta^ nan Afriká zártkörű ki csorákon j nütt. Rend tiszti kaszi: a francia k nak meden lösleget fec őrség bizoi mára büki eltűnt. A szél befv mát. A h egyhangú, ember szer ponyája ál! azzal a fél amelyet C törülköző kék beható viszketegsé kelletlen v szúrást éré a táj. Szán rásra lehet vár rájuk. Amikor nemcsak a keresték a egyéb vála: hez akart ji a feladatot, cimboráját, Bécharban zott hozza a vérebéve Carluccival Don Ma Tömzsi lány halad a mólón, egyik kezében vödröt cipel. Nem látni, mi van a vödörben, talán üres? Rá kellene kiáltani a lányra, álljon meg, mert most, mintha a vizen akarna tovább szaladni, meggyorsította a lépteit. Lába között jól látni a tavat. Mindenütt víz van, a víz egészen a férfi ágyáig ér. Ki is ez a lány? Irkaként simul ki a tó tükre, oda van írva: MARMANCS A BÁNYATÜNDÉR. Ideje felébredni, a felébredéssel kiderülne a névcsere. Marmancsot tulajdonképpen Csöpinek hívják. Hullámot kavar az irka, betűk úszkálnak rajta, nehéz szavakat rakni belőlük. Valahogy minden összekeve­redett. Fogjunk bibicet! Mire jó az ilyesmi? A tömzsi lány már a nádas iszapjában cuppog, nyúlánk fiú caplat a háta mögött. A fiúnak derékig ér a víz, a lánynak majdnem vállig. Ha tovább merülne, a víz alatt beszélgetne a fiúval, úgy, ahogyan a pilóták, egy­más mondatait ismételgetve. Emelke­dünk. Emelkedünk. Magasság kétezer. Magasság kétezer. Isten forrása pezseg mindenütt. Isten forrása pezseg minde­nütt. Kivágták a fákat, megölték az esőt. Kivágták a fákat, megölték az esőt. Csiki-csuki malom hegyén, hátán feküdt három legény. Csiki-csuki ma­lom hegyén, hátán feküdt három le­gény. Zavaró, hogy ezek a mondatok nem hozzájuk tartoznak, az álom he­lyettesítette be ilyen érthetetlenül. Ez­zel eltakarta az igazi beszélgetést, eli­degenítette a fiút a lánytól. Csak a tó nyúlni Csöpiért. Meg kel' álom takarta mondatokat, lenkánéra sem szabad hal Csöpiről mindössze annyi; való, amennyit a valamikoi tál. Ágytól-tóig ugyan van év, de tótól-ágyig csak ann az ember eszébe jut. Egyeli maradt, meg a nádas. Mogorván re­csegnek a szoba öreg bútorai. Ha meg­foghatná a bányatündér kezét, kijut­hatna az álom alagűtjából. A vízfodor a sötétség mögé simult. Ez föbbé-ke- vésbé már az ébredés. Mindjárt megje­lenik özvegy Zelenkáné, az ágya fölé hajlik: Hát igaz, ami igaz, ez a lány sehogy sem illik magához. Már miért ne illene? Vagy négy évvel idősebb, meg aztán olyan apró, port söpör az ülepe. Szőrös is ez a lány, ilyennek előbb-utóbb bajusza nő. A lába Ó- alakú, azért látni a tavat, ahogy lépe­get. A tavat kétségtelenül jól lehet látni, Zelenkáné azonban kipendere- dett a szobából. Ez nem meglepő, hi­szen ötven éve halott. Egyszóval min­den jel arra mutat, óvatosan kell vissza­ta beszélget a vízben. Fül vannak. Fogjunk bibicet! F( cet! Ott lapul. Ott lapul. Hí a vedret, megvan. Ha rábor rét, megvan. Ez persze édes pit így nem lehet megkaparii dár a vödör alatt nem is b szerzet egy ilyen csupa-toll, jószág? Legokosabb lenne S2 gedni, úgysincs, akinek me nák. Ha viszont elrepül, va a madár, összehajlik a nádi sem marad sok emlékeztető gondjaival, dolgaival, tapi( kellene körülrakosgatni. Pé Jézuska hozza a karácsony a húsvéti tojást, Mikulás cipőbe a bonbonokat, és ! sajnos egy szó sem igaz, me

Next

/
Oldalképek
Tartalom