Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-16 / 42. szám

»eztek, és lop- nneg ne lássa, ;alomtól meg­negint ásított, 'ek levegőjét, ivekét, a ván- írban gázoló in üvöltő és. jegeket törő kkel és színes és a nyári hő- izok, a súlyos ú és állandó, íkedő haldok- idehozta, erre sben, gombo- tegmaradt fő­ig kell kötnie, áimölcskocso- öregasszony. álnálak - mo- ony kissé szé- e a szájában e hát nincsen. öleskocsonyát ogy valamit tt az öregasz- ilhagytam. De ívesem, t Párvan, fel­jói, és hozzá- n. kell — mondta #ilódva fele- lallotta, hogy gnek eltorzult nek kiszáradt csontváz tá- ;y alacsony és z; lehajolt és ezét. — Nem tőled, nekem elmondanod, g korán van, i népboltban, meg vele az t, ülj le a sír dent, elejétől :i Párvan. ik elföldelni? izony, mintha van! tte Párvan ri- ahová való. hozzanak ide iszony. - Le- íjtetted, hogy i földünk még ü. Ide hozza­k, elmegyek, i nem - isten- or is. Én ma- Vlarin bátyád között. Me- ik. izorult torok- intott, elfelej­l, és megkísé- kertkapuhoz. re tartotta őt, i, érezte, ho- ába remegett — az öregasz- -, hogy ide üenk vagy, itt ta Párvan, és ra, egyszerre ti futott, mint od, befordult ház árnyéka, egybefolyt az az elmerülő ér házzal, és lyaggá váltó­visszatért az át, megszilár- ilt ideje, még em fordult be ítéssel korai­ján, még nem hogy újra leül ilmond nekik t. Ehelyett át­kikerülve az agasra nőtt és és kinyitotta íség volt ben- ien; elhelyez- : ülésen, bele- nánykerékbe, álla lenne, és s^re állt a fa- Wsa őt. Hogy ,, bár sohasem kell rá, hogy dent elmond- Sára fordítása K etten tartózkodunk a helyiségben. Én és a csönd. Talán mondanom sem kell, hogy halálosan unatkozom. Sehol egy bolha, tetű vagy po­loska, esetleg csótány, amely­nek elpusztítása olykor-olykor elszórakoztatna. Pedig sze­rénységemben megelégednék egy icike-picike, szemmel alig látható fáraó hangyával is! Körülöttem minden fehér és tiszta. Lehet, hogy hálátlan va­gyok, de ki nem állom ezt a fehér tisztaságot. Vagy tiszta fehérséget. Különben nevez­zék, ahogyan akarják! Nekem most az olyannyira hiányzó férgek lennének kedvesek. Sajnos, le kell mondanom a társaságukról. Hogy miért? Azért, mert nem börtöncellá­ban ülök, hanem egy elme­gyógyintézet zárt osztályának gumicellájában, amely fehér, tiszta és féreg nélküli. A bör­töncellára csak annyira hason­lít, hogy nem lehet akármikor elhagyni... Ennek ellenére rab vagyok. Reggel meglátogatott a fő­porkolábom és kísérete. A por­koláb alatt a főorvos, a kísére­te alatt az orvosok és ápolók értendők.- Hogy érzi magát? - kezd­te a főorvos a vizitet.- Jól! - feleltem hetykén. - Csak unatkozom.- Hiányzik valamije? — kér­dezősködött tovább.- Egy kereke! - viccelődött halkan az egyik '‘ápoló, meg­akadályozva a válaszadásban. A főorvos a homlokát rán­colta ... — Szóval unatkozik?- Igen.- És mit csinál olyankor, amikor unatkozik?- Hát... Töröm a fejem.- Még mindig török akar lenni?- Miért csapnám be, főorvos úr? Még nem adtam fel minden reményt!-Úgy?! A főorvos arca végleg elko- morodott.- Vegyék el a cipőzsinórját is! És vigyázzanak rá! Egy olyan páciens, aki erőnek ere­jével török akar lenni, minden­re képes! Két ápoló rámrontott és a gumipadlóra döntött. A har­madik kirángatta a cipőmből a fűzőt. Aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, távozni készültek. Felugrottam, hogy utánuk rohanjak és visszakönyörög­jem a zsinórt. Kényelemszere­tetből mindig egy számmal na­gyobb cipőt hordok. Fűző nél­kül leesik a lábamról. Most is leesett. Utána én estem el. Legközelebb tépőzáras Adi- dast vásárolok, határoztam el. Közben bezárult az ajtó. Egyedül maradtam a gondo­lataimmal: tuti, hogy ezek bo­garak nélkül is bogarasnak tar­tanak! Azért vagyok itt! Vi­lágos! Furcsa história az enyém. Elmondom, hogy kezdődött... Török akartam lenni. Nem sikerült. Mindennek az az átkozott türelmetlenségem az oka! Alig néztem végig a televízióban „Az alkotmány vitája és elfo­gadása“ című show-t, máris tö­röknek éreztem magam. Lehetetlent nem ismerve előkotortam a személyi igazol­ványomat, és rohantam vele oda, ahol készült...- Allah akbar! - üdvözöl­tem az illetékeset, mit sem tö­rődve a nyelvtörvénnyel. Az asztal mögött ülő elfelej­tett válaszolni. Miután eluntam a várako­zást, letettem eléje a pirosfede­lű könyvecskét. Unottan átlapozta, de bor­zalmas fényképemen - ame­lyen terroristára hasonlítok- és magyar nemzetiségemen kívül, amelynél külön elidő­zött, nem talált benne semmi érdekeset.- Mit akar? - kérdezte.- Rosszul kérdez!- Tessék?- Ne azt kérdezze, hogy mit akarok, hanem hogy mi akarok lenni!- Mi akar lenni? — fogott a szavamon kissé idegesen.- Török!- Ha nem hagyja el azonnal a helyiséget, ha nem takarodik innét, én is török. Sőt, zúzok! — ordított fel vérbeborult szemmel.- Allahra kérem, ne dü­höngjön! - próbáltam meg­ARDÁMICA FERENC nyugtatni. - És ne üvöltsön, mint egy müezzin! Nem va­gyunk a minaretben! Vegye tu­domásul, hogy nekem ehhez jogom van! Nálunk minden polgár szabadon dönti el a nemzetiségét! Mi sem termé­szetesebb tehát, mint ha egy csehszlovákiai magyar...- ... ha egy szlovákiai ma­gyar! - javított ki.- ... ha egy szlovákiai ma­gyar - hagytam rá, miután nem volt kedvem vitatkozni - török akar lenni! A próféta szakállá­ra kérem, ne legyen bürokrata! Ne hagyjon dolgavégezetlenül távozni. Végezze el a javítást, írja be, hogy török vagyok! Mi az magának? A hivatalnok verejtékező homlokát törülgette.- Nem!- De!- Hagyjon békén! - próbált meg lerázni.- Biztosíthatom, hogy nem származhat hátránya az ügy­ből. A török én leszek! Maga továbbra is nyugodtan fo­gyaszthatja a sertéshúst. A piá­ról sem kell lemondania. De figyelmeztetem: ha piál, kö­vetkezik a macskajaj. Márpe­dig, ha az ember másnapos, minden ügyfelet a pokolba kí­ván. Macskajaj ide, pokol oda, ha most nem intéz el, hétszent­ség, hogy ismét beállítok! Ez a nyaka tekert érv hatott. Különben is látta, hogy nem szabadul meg tőlem egyköny- nyen. Felállt, a nyilvántartás­hoz ment, előkeresett belőle egy kártyát, majd újból belela­pozott az igazolványomba. Gúnyosan elmosolyodott...- Nocsak! ... Magát egyszer már kijavítottuk... Szlovákról magyarra! Lenne szíves el­mondani, miért nem akart szlovák lenni?- Mert sohasem voltam az! Szüleim, miután lefizették az ötvenkilós csomaggal kitelepí­tő bizottságot, reszlovakizál- tak. így lett belőlem szlovák, s mivel kiskorú voltam, azt sem kérdezték, hogy beleegye­zem-e, vagy sem! Hirtelen úgy megszelídült, mint a kezesbárány. Taktikát változtatott.- Kijavítom a nemzetiségét, mondjuk - hatásos szünetet tartott - angolra.- Ki nem állhatom a teát. A pudingtól meg hányok!- Akkor franciára. Franciáz­ni csak szeret? Bevallom, egy pillanatra meginogtam. Aztán rá vágtam:- Nem szeretem a csigát!- Mit szólna a kínaihoz?- Nincs kedvem ferdére operáltatni a szemem. Egy plasztikai műtét igen drága. Nekem már az is sok, ha ferde szemmel néznek rám!- Megvan! - kiáltott föl. - Legyen szerb! Úgyis olyan fagyialtos neve van.- Szó sem lehet róla! A szerbek most igazán nem szalonképesek!- Palesztin... ? - tapogató­zott.- Ne nevettessen! Cseber­ből vederbe? Hiszen nekik még államuk sincs!- Zsidó?- Ilyen antiszemitizmus mellett?!- Akkor bolgár!- Észnél van? A bolgárok üldözik a törököket!- De maga nem török!- Egyelőre! Levegő után kapkodott...- És az eszkimók? Az eszki­mók ellen csak nincs kifogása?- Ellenük nincs! Viszont rü­hellem a hideget. A meleget kedvelem.- Hm... Meleg... Rendben! - mondta kétértelműen. - San Franciskó. Amerika...- Ne is folytassa! Látom a képén, alig várja, hogy AIDS-fertőzést kapjak! Megingott a széken, de foly­tatta: rövid három és fél óra alatt felsorolta a világ majd­nem összes nemzetét és nem­zetiségét. Miután végzett a földrajz-ismétléssel, károm­kodott egy cifrát és azt mondta:- Most már értem, miért hangzott el a parlamentben a magyarokkal kapcsolatban, hogy az sem elég, ha lehozzák nekik a csillagokat az égről! Mire én azt válaszoltam:- Nézze! Nem a csillagokat kérték! Sárga és vörös csilla­gok nélkül szeretnének nyu­godtan aludni. Mint ahogy én is... Maradok a töröknél! Gurgulázott egy keveset, majd tisztulásra emelte a hangját:- Hajlandó vagyok most azonnal kijavítani a nemzetisé­gét olyanra, amilyenre csak akarja! Választhat! De törökre nem!- Török akarok lenni! Hátraesett a székén és jó darabig hörgött. Odamentem az iratszek­rényhez. Levettem róla egy kétes tisztaságú mustáros po­harat. Gondosan kiöblítettem a mosdónál. Azután sokáig csurgattam a vizet. Mikor jó hideg volt, teletöltöttem a po­harat és ráöntöttem a tar­talmát. Csakhamar magához tért.- Parancsol türülküzűt? - érdeklődtem. Nem értette. Kénytelen vol­tam fordítani... Amikor leesett a tantusz, parancsolt... Miköz­ben szárítkozott, folytatta a könyörgést!- Prága... A gyönyörű száztornyú város... Vencel tér... Hús János... Píemysl Otokár... A cseh nemzet... tárt karokkal várja magát.- Isten ments! Hogy szlovák ismerőseim megharagudjanak rám?- Van egy ajánlatom! Mi lenne, ha visszavedlene szlo­vákká? - próbált alkudozni.- Még mit nem? Csehorszá­gi rokonaim kitagadnának! A saját fajtámról már nem is beszélve! ... Rám ne haragud­jon senki! Holnaptól, illetve mától fogva török vagyok!- Csak szeretne az lenni!- Leszek is! A hivatalnok túlérzékeny­séggel vádolt és sírt egy sort.- Mondjon le róla! Az én kedvemért... Legyen német!- Szívesen teljesíteném a kérését, de ahhoz viszont a második világháborút kelle­ne meg nem történtté tenni. Az pedig különböző akadályokba ütközne. Nem tudja véletlenül, hogy mondják az akadályt tö­rökül?- Jaj!- Nem hiszem, hogy úgy mondják! A hivatalnok nyüszített.- Miért teszi ezt velem? Már csak egyetlen választható nem­zetisége maradt. Az orosz.- Ugyan! Ama bizonyos au­gusztus huszonegyediké után ezt maga sem gondolhatja ko­molyan!- Nem tudom, mit tegyek - dadogta.- Kár! - vontam vállat és menni készültem. - Holnapig ráér gondolkodni. Holnap visz- szajövök.- Nem! Ne menjen sehová! Nem élném túl, ha még egy­szer beállítana. Várjon csak. Majd én mindjárt „elintézem“! De előbb telefonálok, ha meg­engedi.- Csak tessék... Ha őszinte akarok lenni, van egy olyan érzésem, hogy nem értett meg teljesen. Közben kifejteném az álláspontomat.- Fejtse! - sziszegte, a tele­fonkagyló után nyúlt és tárcsá­zott. Nem gyanakodtam. Amikor jelentkezett a hívott szám, valamit óvatosan bele­mormolt a kagylóba, azután sietve lecsapta. Mondtam a magamét. Egyre nyugtalanabb lett. Tűkön ült, amíg beszéltem, de engem egy csöppet sem za­vart ...- Álláspontom roppant egy­szerű. Ha török leszek, úgy bizonyos, hogy a legkisebb számú kisebbséghez fogok tar­tozni idehaza, s mint ilyen, nem követelhetek különféle egyéni és kollektív jogokat. Is­kola, egyetem, autonómia- nuku! Nem lehetek veszélyes a többségi nemzet számára. Nem fognak gyanúsítgatni az elnemzetlenítésre való törek­véssel. Még akkor sem, ha tö­rök módra háremet tartok és feleségeim szalagon szülik majd a török gyermekeket. Nem lesznek ellenségeim! Nem fognak rám haragudni, nem fognak gyűlölni. Végre nyugodtan hajthatom le este a fejemet! Töröknek lenni jó!... Javítsa már ki! Hiszen nálunk a törökökre ezidáig még senki sem haragszik!- Nagyon téved! - ordított fel habzó szájjal, vérbeborult szemmel. - Én — verte a mellét- én gyűlölöm őket! Anyai nagynéném egyetlen egy lá­nyát egy török leánykereskedő gálád módon tőrbe csalta és eladta egy kupiba.- Mi lett vele? — kérdeztem megrendültén, a magam bajá­val már nem is törődve. - Bele­halt?- Túlélte. Rászokott... a csi- bukra. Szava elcsuklott, s mielőtt még annyit mondhattam volna neki, hogy szálem alejkum, szí­véhez kapott és élettelenül ro­gyott össze. Ebben a pillanatban érke­zett meg ápolók kíséretében a telefonon ravaszul odahívott orvos. Azonnal hozzáugrott, letérdelt, de már csak a halált állapíthatta meg.- Nos, ebből sem lesz már török ebben az életben! - je­gyezte meg lemondóan.- ön téved, doktor úr! Nem ő, hanem én akartam török lenni! — próbáltam eloszlatni a tévedését. Az orvos rám nézett, majd intett az ápolóknak, akik köz­refogtak. Egy-kettőre rajtam volt a kényszerzubbony. Hát így történt... Gumicellám csöndjében to­vábbra is arról ábrándoztam, hogy nemsokára eljön az idő, amikor végre törökké válha­tok! Hiszen nemzetiségem megváltoztatásának egyetlen ellenzője már nincs az élők sorában. Kívüle pedig senki sem haragszik nálunk a törö­kökre. Legalábbis remélem!... Mint ahogyan azt is, hogy ha­marosan kinyílik a cellám aj­taja. Egyvalami aggaszt csak... Vajon ki hiszi el nekem, a diliházból szabadult egyén­nek, hogy őszintén török aka­rok lenni? Azzal viszont tisztában va­gyok, hogy magyar már soha­sem lehetek, legfeljebb török vendégmunkás Magyaror­szágon. Bár tekintettel arra, hogy volt anyaországomban még máig sem felejtették el egészen a százötven éves török ural­mat, ez sem lesz ideális meg­oldás. DL DÓR ISI \ \\: PRÁGA

Next

/
Oldalképek
Tartalom