Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-10 / 28. szám
Kortársiünk Fazil Hiisnü Daglerca * Kérdés-kő A naplementében magasabbak a hegyek Sűrű hallgatást Terítenek A földre. Miért mondod hogy a halott fázik? A halál álmát valaha aludtad-e? A levél Szövi Az erdő homályának titkát. Tested mozdulatlan És néma az új páratlan szépsége előtt. Honnan tudhatnád a levél álmát? A halál álmát valaha aludtad-e? Árnyékokat teregetnek a szelek Vizek A madarak a te vidékedre távoztak. Puszta a falusi utca Szerelmeid most távolibbak. A halál álmát valaha aludtad-e? * Kortárs török költő. Rendkívül termékeny; verseiben a jelen és a múlt kérdéseit feszegeti. Joseph Karíuki Jer szerelmem Jer, szerelmem, távol az utcáktól, hol ellenséges szemek vernek éket közénk, ahol kirakatok tükrözik azt, ami megkülönböztet, csak otthonom védelmében tudsz elemyedni. Itt, hol nem ér el szidalmazásuk, csak téged nézlek; és világos szemed beleolvad fekete szemeimbe. A gyertyák fénye két fekete árnyékot rajzol a falra, s aztán, amikor átölellek, csak egyet. Es amikor végül a fények kialusznak és kezedet kezemben érzem, két emberi lélegzés jegyzi el egymást, miközben a billentyűk szokatlan harmóniákat ébresztenek. * 1929-ben született a kenyai Gikuyu törzs fiaként. Az ugandai Makerere egyetemén, majd Cambridge-ben végzett tanulmányokat. Tanár hazájában. Balázs F. Attila fordításai George Macbeth Tizennégy pokoli nap epizód ja A tizenharmadik napon karddal átszűrt nyakkal parányi ezüstkígyó sziszeg egy sziklán. Hadseregek morajlanak s mint tüskés disznók, összecsapnak. Dinoszauruszok, vagy tán tevék kapaszkodnak egy kastély felé. Egy kövön- varangyos békák - hullák sorakoznak, készen arra, hogy elnyelje őket a szakadék. Ok ezt a Nézőpontok Kölcsönös Egyeztetésének hívják. Haraszti Mária fordítása *George Macbeth az utóbbi évek brit költészetének egyik legérdekesebb költőegyénisége. Skóciában született 1932- ben, Oxfordban szerzett diplomát. A BBC versműsorát szerkesztette, egy ideje teljesen az írásnak szenteli magát. A háború, mint már mondottuk is, II. Ferenc számára sem szolgált valami fényes élményekkel. Behívó — sebesülés - behívó - sebesülés, s közben vegetálás: egészségének újragyöngyöztetése jórészt otthon a felföldi kisvárosban. S a megmerevedés, a beporosodás elleni állandó védekezés, az olvasás, a múltat újra- és újraboncoló emlékezés, s a kaszinó. Igen, a kaszinó, a langymeleg otthon mellett, ame-. lyet felesége hiába próbált meg bebútorozni már-már túlhajtott gondoskodással, kisasszonyos pátyolga- tással, amelyért hálás volt persze, lelke mélyén elismerve, hogy felesége gondoskodó szeretete nélkül főleg most, második sebesülése után, félig rokkantán, egyedül semmire sem menne. Ugyanakkor távolról sem elégítette ki ez a tipikusan kisvárosi, vérszegény, nők lapjából kölcsönvett gügyögés őt, aki végső soron egész életében kalandok és zajló viszonyok közt érezte otthon magát, nem holmi mütyürkék, naponta leporolt családi bigyók között. A kisváros azonban csak ilyennel tudott szolgálni; itt poros közállapotok uralkodtak, egy-egy arrafelé tévedt kókler hozott csak némi izgalmat a szunyókáló házfalak közé, de ez csupán rövid ideig tartott, a kóklerek jöttek-mentek, ő viszont maradt, s maradtak az állapotok is; így végül az a helyzet állt elő, hogy akkorra, amikorra némi társadalmi cselekvéshez szükséges muníciót sikerült ösz- szekaparnia, tétlenségre ítéltetett, sebesüléséből kifolyólag a történések passzív szemlélésére. A kaszinó is..., hát igen, hol volt ez Várad, Kolozsvár pompája után? De mégis: volt. Megvolt a városban, és helyi szemmel nézve fáklyát jelentett a környéken. Helyet, fórumot, ahol egyáltalán lehetőségük nyílt a találkozásra, értesüléseik kicserélésére, nézeteik megvitatására. S ez mégsem lehet elhanyagolható. El-eljárogatott hát oda, igaz, a háború vége felé egyre ritkábban. Igen, a háború vége. Az ijesztő hírek, a káosz és a nagy kiábrándulás. No meg a félelem. Igen, ez akkor is meghatározó volt, a félelem; s a kopogtatás az ablakon azon a bizonyos estén. A kaszinó két hónapja nem üzemelt már akkor, a városban kijárási tilalom volt életben esténként, az utcákon trikolóros polgárőrök cirkáltak, biztosítandó a rendet a kivonult katonaság után, igen, a polgár- mester polgárőrséget állíttatott fel, civilekből és itt rekedt katonákból, akikből persze erre is maradt szép számmal, mert nagy volt már akkor a fejetlenség. Széthullás, anarchia érződött mindenütt, tanácstalanság, bizonytalanság, a holnaptól való félelem, igen, a félelem, akkor ez volt a legmeghatározóbb érzés az emberekben, csak a legjobbakban élt még valamiféle remény (mint a történések később megmutatták, hazug és csalóka remény), hogy íme, most egy óriási lehetőség előtt, a tiszta lappal való indulás lehetősége, mindennemű rossztól, széthúzástól, ronda ballasztoktól való megszabadulás lehetősége előtt, és még ekkor, az ellenpéldák nap nap utáni demonstrációja után sem jöttek rá - vagy nem akartak rájönni - óriási, behozhatatlan megkésettségükre, arra, hogy mások, épp más irányú elképzeléseik* Részlet a szerző közelmúltban megjelent regényéből kel már többéves előnyre tettek szert, behozhatatlan előnyre, amely már ott rügyezik Párizsban, Londonban, Rómában, sőt Amerikában is, nemcsak hogy rügyezik, de ágat is hajt már, amelynek egyik kézzelfogható bizonyítéka épp annak a legio- náriusszázadnak a jelenléte a vasútállomás környékén, amelyről a városban már vagy egy hete suttogtak. A bizonytalanság mellett ott volt tehát bennük egy új, tisztább, igazságosabb világ eljövetele utáni vágy is, félelmek kiveretezve némi reménynyel, és remények átszőve félelmekkel. Forrongott, ingott akkor már minden, körülöttük is, bennük is. Igen, a kopogások, a szürkület utáni ablaktábla-koccantások uralták akkor a várost, úgy hozzátartozott ez akkor az életükhöz, mint a korzózgatás annak előtte, még a békeidőkben. Úgy éltek akkor, sötétedés után mégsem bírva a magányt, a kertek alján bujdokolva, egymáshoz titokban átszökve, hogy az őrség észre ne vegye őket; mert ilyenkor, a megpróbáltatások idején érezték csak igazán, mennyire egymásra utaltak, külön-külön mennyire kiszolgáltatottak. Mint a tolvajok surrantak át ilyenkor egymáshoz, néhány szóra, emberi közelség-érzetre, s mivel az ajtók akkortájt, szürkület idején, mindenhol zárva voltak (ilyen idők jártak, hiába), az ablakkocogtatások olyan szükségszerű jelei voltak akkor a közeledés óhajának, mint a derűs jó napot máskor az utcán, napközben. Akkor este is, a halk kopogás az ablakrámán: a város polgármestere jött el hozzá, derék, őszes homlokú, erőteljes férfi. Nem régen állt ezen a poszton, eddig megbújt valahol, szürkén, a háttérben, nem mutatva sokat magából - igaz, ezek az utolsó háborús évek aztán éppen nem a lát-, ványos városatyáskodást segítették elő. Ekkor azonban, a bajban, egyszeriben megnőtt, és az emberek örömmel vették észre, milyen jól választottak; ott volt egyszeriben átgondolt, határozott akaratával mindenütt, ahol kellett, az emberek között és fölött is egyszerre, intézkedéseivel elismerést szerezve a városlakók körében. Eljött hát hozzá a polgármester, hogy felkérje őt, de jura akkor is hivatásos K. u. K. tisztet, a város polgárőrségének parancsnokolására. Ferenc állapota akkortájt megintcsak súlyosbodott: újból gennyesedett a seb, szövődmények léptek fel, többet volt kórházban, mint odakint, járni is csak keveset, nagy erőfeszítéssel tudott. A polgármester mind-, ezt tudta, s mivel Ferenc válasza a fenti okok miatt elutasító volt, legalább tanácsot kért, ötleteket a város megóvása érdekében. Odakint sötét, bent, a kisvárosi viszonyokhoz képest elegánsan bútorozott szobában egymással szemben ül a két férfi egy kis asztalnál, a lámpa az asztal fölött bizonytalan kört von kettejük köré, mögöttük a hatalmas cserépkályha kellemes melegével, és az ősz polgármester elmondja gondjait, félelmeit, elképzeléseit, Ferenc hozzászól, tanácsot ad, vitatkozik. Ügy viselkedik itt a két ember, mintha tettüktől, elképzeléseiktől bármi is függne, mintha a város jövője éppen kettejükön múlna, azon, milyen eredményekre jutnak itt ma este. Nagy odaadással, tisztességgel elemzik hát a helyzetet, megbeszélik a város önkormányzatát, Ferenc hálát ad a sorsnak, hogy akkor, ott Er hány hétig a mindeme pro egyszer, lárm az akkor mar legalább néhá tengerében, fi próbált előrel get, kivédeni amely a váró: veszélyezteth az kivédhetei nyugtalanítja i megsejtik a v majd az egy egyszerűen le képzeléseiket kát is földönfi re kényszeríti mása, amely 1 re eshetett a főterétől, aki cseh legionári úgymond, a rí ide, a vasúti 1 ságát az által egyelőre úgy állomás és a k vei. A várrjJ^ kát, pontosab ni, a polgármi jöhetett, a tő nagy ideigleni denkinek félti ott, annál a; tudták is, nem a jelenlét egy indul, folyair gad, amely m rosba, az utc a városházár amely kiönti ürgéket, elein ni kulturált í nyebben, néh is igénybe vé' Egyelőre a este az utcá okozta neszei hozzájuk, iga; ebben a jövő sem tudták a gondjaikkal tak elfoglalva eltérően soka tér szorgalmi fény által ha dott körülötti benne, már a magából a szí mondatok utá lyek, a kérdés ját személyén tetemes — v célozták, han átmentésének annyi szem hogy Férése nézte csaic f megfeledkeze dalmairól, an után is erőser ezt az embei már előre rer szimpátiát m irányában, m naember lévé itt erőszak kt zodik a sötétt sze, talán kél A _ x a viccet, hogy a tet\.£a l ve olyan ló, melyet egy bizottság alkotott, ismeri minden második ember, azt azonban kevesen tudják, hogyan jött világra az elefánt. Ez pedig így történt; Egyszer a Mindenható parlamenti bizottságot hívott össze, és ezt kérte:- Novellizáljátok nekem a kutyát. Hosszú hónapokon át tartó vita után a bizottság tagjainak sikerült közös megegyezésre jutniuk: a négy lábát továbbra is meghagyják. A Mindenható, aki ígéretet tett, hogy a tárgyalásokba nem avatkozik be, viszont azok menetéről rendszeresen táLUIS FERNANDO VERÍSSIM jékoztatták, a négy láb kérdéséről hozott határozatot őszinte örömmel fogadta sőt, a négy lábat a fél siker garanciájának tekintette. Szent egyszerűség! Éppen akkor kapcsolódtak be a játékba a különböző érdekeltségű körök. A fejjel kapcsolatos problémákkal foglalkozó parlamenti bízol és utópista a kutya főj dálására vo gófogakat i selők sora hangzottig a fogsor az nyegesebb Szerkeszti Kövesdi Károly Szabó Ottó rajzai
