Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-02 / 40. szám
1 KO ág és i, várost és folyót k azt mondják nekem, t láttam a világot, túli, nem tér vissza már. n Grönland havas síkja, lia asszonyéneke, ialát sem hallgatom. :ők ekefordulóin neg. Örök talány i annyi ország, város, zépet, mely messze repült tőlem, szilvák ajka súgja suttogással, ion, ismeretlen tájon, tt, nevesincs hegyen túl, ben, szürke kúp alatt isztó hegyi parlag vár rám, n virág, s virág mellett a dal. em a világ körhintáját, nek hallom a csengését, án és e dal hallatán 11 gázolok örömmel. Dénes György fordításai S ugallat kószál az éjben: A hajnali kettő a meglepetés órája lesz! Volt már a fél három, néha a fél négy is, vagy éppen a negyed öt, olykor az éjfél, ahogy az idő, a titokzatos, a rejtélyes, magával hozta, szerdán, csütörtökön vagy szombaton ... A kórház fölött a szelíd hold, máris udvart kerített békéje köré, úgy tűnik, aggályosán korán, amolyan: „Biztos, ami biztos“ - alapon, hiszen csak fél kettőre jár, bő fél óra még a sugallatos óráig, s ami ezalatt történik, oly simán vonul majd be a megszokott és unalomig ismétlődő dolgok lomtárába, hogy - mialatt talán a mimóza hold is elalszik - reggelre emléke sem marad. Mert lám, hátul az udvar eldugott zugában már nyílik egy piszkoszöld vasajtó, s bár a hullaház ajtaja, és sarokvasán kísértetiesen megnyikordul, ha Vili és Hodály, a két ápoló szemszögéből nézzük, akik épp ott vannak a közelben, nem sok vizet zavar. Ők nyitották ki, jó szélesre tárva, hogy a kocsi kiférjen rajta, s ahogy a fülbántó nyikorgásra végigszalad hátukon a hideg, kísértetjárás helyett, kocsikenőre gondolnak. Pedig - szó, ami szó - hullaszállító kocsival ballagnak kifelé, még a fekete borító ernyő is rajta van, ámde az épület rendeltetését tekintve, no meg hát azt, hogy éppen halottért mennek, másféle járgányt - s ezt az aggályos hold is készséggel belátja — nem nagyon tolhatnak. Vili még álmos, Hodály még álmosabb. Hodály még félszemére alszik. A telefoncsörgés a szolgálati ágyból verte ki őket, így hát a köpenyzseb mélyéből előhúzva egy-egy szál cigarettát, rágyújtanak, s a kocsi döcögve indul... Az éjszaka langyos, bár november vége van, s ahogy az egyik fa alatt elhaladnak, a kopár ágak közt egy holló sötét alakja gubbaszt! Semmi különös... Hol máshol is alhatna, legfeljebb - ha még úgy észre is vennék - a másik kopár fa ágán. Az aszfalt már szabadon lejtőzik, a karcsú, amolyan biciklikerekek, könnyedén gördülnek, Vili és Hodály épp csak kíséri a meglendülő kocsit, a szandáljuk meztelen sarkukat verdesi. A hallgatag borítóemyő tempóváltásra verődni kezd, csőráma, csőrámán zörög, s amerre elhaladnak az elcsendesült éjben, szerte az összes osztályokon, mindenki hírül veszi, hogy halottért mennek... Ami egészen természetes, az égtelen zörgés mögött technikai okok húzódnak meg, a hold régóta ismeri őket, Vili és Hodály is nyugodt. „Van ott egy szöszi!...“ - mondja, Vili. „Üj husi?“ - kérdi Hodály. „Még nem láttam őtet.“ A szülészet ablakából fény ömlik alá az aszfaltra, vígan táncol a kocsi küllőin, ahogy keresztülhaladnak rajta, bentről meglepett csecsemősírás hallik át az üvegen. „Megint született valaki“ - mondja Vili. „Aha:“ - válaszolja Hodály, majd hozzáteszi: „Állandóan...“ És megállnak az Intenzív osztály, az „Őrző“ ajtajában. Vili becsenget, Hodály készenlétben tartja kezét a kocsi fogantyúján. Bentről kulcszörgés közeledik, majd föltárul a folyosó hosszú félhomálya, és „Szöszi“ az 1. nővér, halványszőke fürtjeivel ott áll előttük. „Szevasztok!“ - mondja, mialatt már nyitja a másik ajtószámy FÜLÖP ANTAL Hodály, a nővér a kalitkában felismeri a hangját, meg se fordul, abba se hagyva az írást, a válla fölé emelt kezével üdvözli, Vili pedig az ajtón besuttog: „Vár a meló!...“ Hodály visszasurrog a kocsihoz, a bádogvályúról leemelve az ernyőt a padlóra fekteti, s megvárja míg Vili kifejti lepléből a „volt“ Könyvelőt, akinek — most, hogy odapillant - az orra és lábujjai majd átbökik a lepedőt. Még nemrég... egy olyan, drótsövénnyel körülvett üzem vezetőköréhez tartozott, városi méretekben is sikerült felszűrődnie a közé a néhány „legfontosabb“ ember közé, akik szerettek összejönni a „viskó“- nak becézett helyeken, a rezervátuEimmsof» tolózárját. „Ez Hodály, a rettenetes ordas!“ - mondja Vili. „Halló, baby.“ Nem láttalak én múltkor a diszkóban?“ — mutatkozik be Hodály, majd Szöszi mögött haladva beúsznak a hosszú félhomályba, az „Őrző“ csendjét - úgy tűnik - a borítóemyő is respektálja, most csak halkan kocogva zörög. Belül a kórteremben egyik-másik ápolt ébren van, köztük az egyszer már „volt“ Both János, s az egyszer már „volt“ mérnök. A nyitott ajtón át behatoló neszek és letompított hangok valamit sejtetnek - hiszen a folyosón „mozgolódás“ támadt... Az egyszer már volt mérnök már-már megszólal, de aztán inkább csak fülel; még emlékszik rá, hogy mikor „elaludt“ és felébresztették, ami a gyógyszere- zést s a többit tekintve természetes, a bugyuta Könyvelő közbekotyogott: „Meghalt?...“ Micsoda ostoba fráter! Be nem állt a szája, ám azóta valahogy - bár a lepedőfaltól nem látni oda áz ágyára - szavát sem hallotta; gyanúsan csendben van... A folyosón biztosan oxigénpalackot cserélnek, gondolja..., hiszen a függönyt is elhúzták... A függönyt Szöszi rántotta félre, hogy feltáruljon a „váró“ szűk fülkéje, ahol a Könyvelő lepedőbe csavarva várt két órát a hűtőbe szállítás előtt, úgyhogy e pillanatban már definitív, hogy csak „volt!“ Könyvelő. A fülke azonban nem tárult fel, mert Vili és Hodály épp csak bepillantanak, majd ráérnek egy kicsit. Hodály fölméri Szöszit, majd a közeledést megkezdve, megkérdezi: „Baby, körülnézhetnék egy kicsit?..„Menj be nyugodtan“ - mondja Szöszi - „Csak csendben, az ágyakhoz ne menj...“ Hodály besurrog az ajtón, s a terem közepén megáll. A II. nővér, az üvegkalitkában, az íróasztal leszorított fényébe hajolva valamit körmöl- get, háttal Hodálynak; mintha valamit megérzett volna, a monitorokra pillant, de aztán a fejét oldalra billentve folytatja tovább a körmölést. Hodály, bár nem azért jött be, hogy ott legyen, egy rövid ideig mozdulatlanul hallgatja maga körül a lélegzés neszeit, majd a sarokba pillantva, a szeme találkozik Both János szemével, aki eddig tágra nyitott szemmel a félhomályt nézte, a beszűrődő holdfény csillog a pupilláján. „Talán ez lesz a következő?...“ - fut át csak úgy Hodályon, nem kellemes érzés, ám nincs benne semmi meglepő, nem először történik meg, hogy „szállítás“ előtt az illetővel, - akár többször is beszélt. Azt, hogy Both János mi mindenre gondolhat, pontosan nem tudni. Egy-két pillanatig egymás szemébe néznek, azután Both János megszólal: „Nem tud aludni, doktor úr? Legalább mondja, mikor mehetek haza...“ Ez, mármint a „doktort“ hallani, nem egy utolsó érzés, de hát ott van a II. nővér is. „Ápoló vagyok...“ — mondja, ' Részlet a szerző készülő regényéből mok lágy ölén, ahol, mielőtt kérdeztek, már döntöttek, s ahol, ha leszáll a csendes éj, egy-két gimnáziumból éppen kikopott leányzó is valahogy mindig megjelent, s volt úgy, hogy piros meg lila égők égtek a lámpákban. Jogos a gyanú, hogy azon a cudar reggelen, mikor Both János fia először bevizelt, s ő, nem tudva pontosan kinek, egy a „kibaszott hiénáknak“ adresszált ütéssel a fia meztelen seggére akkorát csapott, hogy azóta rettegett tőle a gyerek, nem kizárt, hogy erre, a pezsgőt, a hatalmat,leányzót, a virágot (csupa jó ember!) szerető kompániára gondolhatott, ahol pedig még egy „Joker“ is volt, titkon kiszemelt áldozat, arra az esetre, ha valahol dőlne a palánk... A „Joker“ magáról nem tudott; hárman dugták össze fejüket, s legfölül a Könyvelő feje volt, és lám - bár a piros-lila fényekben nemegyszer kalapban itta a pezsgőt, és vadászpuskája is volt - a gyakorlott Vili, s a jámbor Hodály poggyászaként, a kegyes elszállításra várt... Ám abban a pillanatban, ahogy ringló-kék arccal, füle hegyén az egykor oly kedves halványlila fények nyomaival, a szétbomló lepedő alól, ernyedt pocakja alatt a fé- regnyúlvány-szerű nemiszervével előbukkant, a kórteremben, mintha valami történt volna... A II. nővér is a monitorokra pillantott, Szöszi meg beállt az ajtóba — maga Both János sem értette, a metationnal átitatott beleivel, hogy mi az a jóleső, váratlan megkönnyebbülés, amit most érzett, mintha a teste súlytalanná vált volna a süppedő matracon, noha a „volt“ Könyvelő létéről - a delíri- um visszatérő ködei, s a lepedőfalak okán -, mitsem tudhatott. Sarokban álló ágyáról a holdra tekintett, s az isteni elégtételről jutott valami, homályosan és nem megfogalmazható- an az eszébe, ahogy ott, valahol, a maga elvontságában lebegett. Amiben megint csak nem volt semmi meglepő, nem is lehetett, hiszen még háromnegyed kettő sem múlt. „Ez legalább egy mázsa, ha nem több!“ - mondja Hodály. „Én meg nem is vacsoráztam...“ „Majd át- hengerítjük“ - mondja Vili, mialatt a bádogvályús kocsit, centizve-ara- szolva szorosan a másikhoz állítja.“ A lábánál vigyázz, ha csapódik.“ Majd áthengerítik, s a bádog jó nagyot koppan, azaz, - egy pillanattal később már tudják, s műhibaként veszik tudomásul - hogy egy rendest zördült... A II. nővér hirtelen megfordul, és keresztül suttog a szobán: „Szét ne szedd az ólat, Vili! Mi ütött beléd?...“ „Megvagyunk már“- mondja Vili, s miután a hátára fordították, a „volt“ Könyvelő eltűnik az ernyő alatt. „Úgy van!“- mondja Hodály - „És mehetünk...“ S már mennek is, átgördülve a hosszú félhomály végén kitáguló előtéren, ahol a koronglámpa tejüveg búrája alatt, amely inkább magába itta, mint megvilágította a homályt, elmosódó körvonalakkal egy nő alakja temette kezébe arcát, ujjai közt fehéren csüngő zsebkendővel; ültében feszült kapcsolatot tartva az Ambulancia ajtaja mögött történő dolgokkal, ahonnan - a küszöbön keskeny fénysáv - beszédhangok töredékei szűrődtek ki: „Szóval azt mondja, Végh úr, hogy maga egy galamb. Hol vannak a szárnyai?“ „Otthon!... Nem vagyok bolond, hogy maguknak megmutassam...“ Hallatukra a nő körvonalai előbbre görnyedve mosódnak el, mintha a módosult pályán érkező reggelhez hajolna fürkészőn közelebb... A párbeszédféleség, ahogy Vili és Hodály a kocsit kifelé kormányozza, számukra is tisztán hallható, ám nem elég érdekes ahhoz, hogy reggel a szolgálat átadása közben, kávénál cigarettázva még el is meséljék. (Ha vicclapban olvasnák, az persze egészen más!) „Galambocskám! A doki el lehet ragadtatva...“ - mondja, Hodály. „Egyem a húsát“ - mondja Vili „De ez legalább nem Napóleon...“ A nő említés nélkül marad mögöttük, a koronglámpával együtt, pár perccel háromnegyed kettő után, mintha már rég és számtalanszor megbeszélték volna elmosódó alakját, Hanem odakint!... Ahogy a kocsi az ajtón kizökken!... De nem, ilyen is volt már, hiszen mindhárman (Vili, Hodály meg a Hold) emlékeznek rá, hogy nem egy hasonló, szolgálatban eltöltött közös éjszakájuk volt, mikor a hold fényesen ragyogott, és közben havazott... A hó belepte a kórház udvarát, a műtőablakok sötétek, körül minden a megtévesztésig olyan volt, mint ahol örökké csend van. A lejtő, melyen idejövet meglódult a kocsi, most kétujjnyi hótakaró alatt enyhén kapaszkodott. Mialatt a hold már mosolygott, mert sok mindent előre tudott, Hodálynak, ahogy hátra fordult, rendkívül tetszett, hogy a bejárati ajtótól, bár folyton tovább haladtak, egész a sarkukig vezettek a nyomok. „Te, Vili“ - mondta úgy a lejtő közepén, mikor a kocsi egyik karcsú kereke kapta magát és kiesett, s amint az hasonló esetekben lenni szokott, a kocsi felborult, levetve magáról borítóemyő- jét, egy pillanat, s a „volt“ Könyvelő, hengeredve egyet a hóban, megmutatta arcát a holdnak. „Mit akartál mondani?“ - kérdezte Vili, és csodával határos módon, mint már annyiszor, s így cseppet sem meglepően, egyszer csak meglátta a csapszeget a hóban. Szergej Matus volt akkoriban a kórház igazgatója, akivel a „volt“ Könyvelő bizalmas körülmények között gyakran találkozott, Matus egyike volt annak a háromnak, aki a „Joker“ titkos kijelölésénél összedugta a fejét, igy hát a „volt“ Könyvelő arcán az elomló holdfénnyel nem is csodálkozott. „Te, Vili!“ - mondja Hodály - „Nem is hinnéd, hogy én hogy befickósod- tam.“ „A Szöszire? Nem megmondtam!“ - feleli Vili, s már a lejtő tetején tolják a kocsit, mivel a csapszög nem esett messzire. A szülészet ablakában égnek a lámpák, ahogy a hóra vetülő fénytócsán áthaladnak, odabent csönd van. „No, ez már a világon van...“ - mondja Hodály, és vágyakozóan hátranéz. Vili, megpillantva a piszkoszöld ajtót, inkább csak szokásból, karórájára néz, majd hirtelen megtorpan: „Két óra? Azt a szencségit!“ - rikkantja, és íme, itt a meglepetés: „Hogy eljárt az időm...“ * meretlen... B
