Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-10 / 28. szám

A vasárnap kora esti békés sem­mittevést a telefon berregése szakí­totta félbe. Felkaptam a kagylót, s alig mondtam el a nevemet, a vo­nal túloldalán egy rég nem látott, hallott kedves ismerősöm harsá­nyan közötte, perceken belül indul Prágából Bécsbe, s ha már Po­zsonyban jár, nem akar elkerülni.- Kiváló ötlet - közöttem, - szeretet­tel várlak a lakásomon. Hányán vagytok? - érdeklődtem a biztonság kedvéért, s gondolatban leltárt ké­szítettem a hűtőszekrényemben.- Négyen vagyunk, de ne találkoz­zunk nálatok, hanem... - hadarta, s mire tiltakozhattam volna, elkö­szönt.- Kilenckor találkozunk Tamásék- kal - közöttem mézédes hangon a férjemmel.- Találkozol, mert én a gyerekek­kel itthon maradok, tévét nézek, s amíg a barátaiddal felidézitek a régmúlt iskolaéveket, addig én szunditok egy sort. Ha megjösz, mindent elmesélsz, jó?- Egyedül menjek egy bárba?- Na és? Egyrészt felnőtt vagy, másrészt a barátaid már biztosan ott lesznek. S ha nem, várakozás köz­ben megiszol a bárpultnál egy italt. Néhány perccel kilenc óra előtt már a szálló halijában toporogtam, s mivel nem láttam ismerős arcokat, lementem a bárba. A teremben halk zene és félho­mály fogadott, s amikor kissé körül­néztem, néhány unatkozó vendég arcát láttam csupán. A bárpult mellé ültem le, majd italt kértem. Épp a számhoz emeltem a poharamat, amikor a félhomályból mellém lépett egy hölgy, hozzám hajolt, s megkér­dezte új vagyok-e? Magam sem tu­dom, miért bújt belém a kisördög, s miért válaszoltam azonnal igennel. A hölgy azután közötte,, hogy elfog­laltam a helyét. Dühös lettem. Első­sorban rá, másrészt a férjemre, aki nem jött el velem, de a barátaimra is, amiért késnek. Leszálltam a székről, lehajoltam kissé, s közöttem új isme­rősömmel, hogy a széken nem talál­tam sem a nevét, sem a „reservé“ táblát. Aztán visszaültem. Bárcsak ne tettem volna! A hölgy szeme előbb összeszűkült, majd kitágult, s hirtelen kézmozdulattal arcul csa­pott. A pofon csattanására felfigyelt az unatkozó mixer is. Sűrű bocsánatké­rés közepette mellém áll, majd a va­lahonnan előbukkanó urak a hado­nászó, a pofozást folytatni akaró hölgyet próbálták jobb belátásra bír­ni. Előkerült az üzemvezető, aki biz­tosított arról, hogy a hölgyet kitittatja a bárból; bizonygatta, ilyen eset ná­luk még soha nem fordult elő. Hittem is neki, nem is, s a biztonság kedvé­ért szememet a feldúlt „barátnő­mön" tartottam. Ugyanis nem vezet­ték ki, leült az egyik asztalnál, és sorstársnőinek magyarázva az inci­denst, előkelőségét félre téve- egyik féldecit a másik után döntöt­te magába. Az eset nem egészen tíz perc alatt rendeződött, s én reszkető gyomorral végre ihattam az italom­ból. Még le sem tettem a poharat, a pofozkodó dáma mellettem ter­mett, kezét a vállamra helyezte s új italt rendelt mindkettőnknek.- Ne haragudj, kiborultam. Egész nap a placcon voltam, a gyereket a szomszédasszony őrzi, s az az állat kihajtott az éjszakába is. Pedig látnia kellett, hogy teljesen kivagyok. Nem bírom az italt, de feldob leg­alább. Ma nem megy az üzlet, ezért kötöttem beléd. Az a vékony, barna hajú lány mondta el, ki vagy. Adok egy tanácsot. Vagy ne járj egyedül bárba, vagy a kérdezővel ne szóra­kozz. Eddig tartott a lecke. Koccintott, s méltóságteljesen visszament társ­női közé. Tekintetemmel követtem, mert nagyon szerettem volna látni, ki volt az, aki beszélt rólam. Aztán találkozott a tekintetünk. Nem tudom ki volt nagyobb zavarban. Anna!- szerettem volna kiáltani, de amikor közeledett felém, legszívesebben megfutamodtam volna.- Kár bujkálnom, jól látsz. Ne Ítélkezz. S kérlek, ha a szüleimmel találkozol, ne mondj nekik semmit. Úgy tudják, a hétvégeken tolmács vagyok, azért nem járok haza. Bele­halnának, ha megtudnák, miből jött össze a pénz a közös görögországi nyaralásra. Mert oda viszem őket. Teljesítem régi álmukat. Megérdem­lik. Nem melodráma ez, ilyen az élet. S ráadásul még tetszik is.- Holnap felhívlak - hebegtem a távozó után, aki mosolyt erőltetve arcára beleegyezően bólintott. A barátaimmal töltött két óra gyor­san, s kellemesen tett. Ahogy a fér­jem megjósolta, felemlegettük a múltat, s nem tudatosítottuk, hogy egy előkelő szálló előkelő bárjában nem illik hangosan derülni az időtál­ló sztorikon. De derültség ide, a vi­szontlátás feletti öröm oda, valahogy végig vasmarok szoritotta a szívem. Anna miatt. A tervezett beszélgetésre csak harmadnapra került sor.- Ha prédikálásba fogsz, lelépek. Nem érdekel mit gondolsz. Felnőtt vagyok. Jócskán túl a harmincon. Nincs férjem, gyerekem, barátom sincs. Szüleim nyugdíjba vonulásuk után rámhagyták a lakást, falura köl­töztek. Sok mindenért hálás vagyok nekik. Ezért nemcsak szeretetet kapnak tőlem, hanem egyebet is. Nyaranta két hetet utazással töltünk. Láttuk már Párizst, Rómát, Londont. Most Görögországba megyünk. Jö­vőre pedig Skandináviába. Tudod jól, tanítói fizetésükből soha nem utazhattak. Arra nem futotta. De an­gol és német különtanárra, zeneis­kolára igen. Meg arra is, hogy csere­gyerekként ugyan, de nyaranta Né­metországban és Angliában tanul­jam a nyelvet. Mondhatnád, lám-lám mégis kurva lettem. Nem akarnál megkínálni egy kávéval? - nézett rám angyali nyugalommal, s mialatt a konyhában szorgoskodtam. Anna a könyveimet nézegette. - Nagyon sok jó könyv van a piacon. Az ember vagyont ad ki értük. Valahogy a könyv feledteti el velem az elszúrt életemet.- Te szúrtad el - közöttem szá­razon.- Igen, is. Ilyen az élet. Pedig férjet, családot akartam. Boldogsá­got és napi gondokat. Nem jött ösz- sze. A fiúk lefektettek és mást vettek feleségül. A nős férfiak pedig velem akarták bizonyítani, hogy ők még tudnak, csak a feleségük frigid... Négy évvel ezelőtt a születésna­pomon nem utaztam a szüléimhez, azt mondtam bulit csapok. Egész nap az üres lakásban lézengtem, hol bőgtem, hol takarítottam, hol alud­tam. Este elmentem a Dévány Szál­lóba. Leültem, rendeltem egy italt, de már nem én fizettem ki. Mellém ült egy pocakos férfi. Londoni volt. Záróráig beszélgettünk, majd sétál­tunk a Duna-parton és hazakísért. Amikor elment, a párnám alatt pénzt találtam. Sokat. Két hónap múlva ismét jelentkezett, s azóta rendsze­resen, úgy félévenként jön. De van egy állandó osztrák vendégem is. A futó szállodai ismeretségek nem érdekesek. Letudom őket. Ilyen az üzlet. A szakmabeliek tudják, hogy csak a hétvégeken dolgozom. S azt is, hogy színesbőrűekkel nem me­gyek. Nincs védelmezőm sem. A stricik flúgos entelektüellnek tarta­nak, és már nem zaklatnak. Nem félek a nemi betegségektől, az AIDS-től. Én szolgáltatom az óv­szert, amit Ausztriában vásárolok. Csak azt ne kérdezt miért, meddig csinálom. Mert a választ nem tudom. Tulajdonképpen ez a kettős élet nem is esik nehezemre. Hétközben csak a hivatásomnak élek, a szom- batok-vasárnapok többsége merő­ben más. Talán játszom a tűzzel. Olyan vagyok, mint dr. Jekyll és Mrd. Hyde. Ismered, ugye?- Anna, nem kellene pszichiáter­hez menned?! Péterfi Szonya f őnők írták A második világháború után a privát fogorvosi rendelőnk tószomszédságában nőgyógyászok rendeltek. Egy nagyon fá­rasztó napon már eléggé kimerültek vol­tunk, de a „vám" még mindig tele volt páciensekkel. Éppen befejeztünk egy ne­héz foghúzást a beteg elégedetten, de meggyötörtén távozott. A férjem ekkor így szólt- Tíz perc szünet, és kérek egy kávét. A kávét elkészítettem és az íróasztalra helyeztem. Közben összeszedtem a használt műszereket, mikor arra lettem figyelmes, hogy kopogás nélkül, hirtelen beront egy ideges, fiatal, bokorugrós szoknyájú menyecske. Fején a menyecs- kekendóje pillangószámyon zizegett. Sik­kes derekán hullámzott a sok szoknya. Tele volt izgalommal. A férjem pillantást sem vetett a betola­kodóra. Én eközben a véres vésőket a mosdóba tettem. Az ifiasszony rémülten nézte őket. A műszerasztalt letöröltem és a pácienst hellyel kínáltam. Hátat fordítva a betegnek, elkezdtem súrolni a műszere­ket. Dolgom végeztével, az uram vállát gyengéden megsimitottam, jelezve, hogy elkezdhetjük a munkát. Ám ekkor döbbenetes látvány tárult szemünk elé! Kővé meredtünk, mert a pá­ciens ott állott egy szál rövid kis vászon­ingben és szégyenkezve himbálta a fa­rát. Szép, dús keblei majd kibuggyantak inge alól. Ujjacskáival idegesen zongorá­zott a hasán. Némát állt, kedves mosolya egyre inkább ideges vigyorrá torzult. Gyö­nyörködésünk a meztelenkedő jelenetben nem tartott sokáig, mert a páciens hirtelen mozdulattal odalépett az uramhoz, alá­zattal lehajolt, elkapta a kezét, majd meg­csókolta.- Drága doktor úr, állapotos vagyok. Az isten szerelmére, segítsen rajtam, csi­nálja meg úgy, mint a komaasszonynak! Újból lehajolt és hevesen csókolta a férjem kezeit, miközben tovább hadarta:- Doktor úr drága, nem számit, mibe kerül. Három gyemnekem van már, a vilá­gért sem akarok többet! Az uram meglepetésében kétségbe­esve sopánkdott:-Jézus Mária, a mai időkben tiltott műtétért börtön jár. Asszonyom, maga rossz helyen jár!- Tudom én jót, hogy jó helyen járok és hogy tiltott a műtét. A komaasszo­nyomnak sem akarta rögtön megcsinál­ni. . . De a maga áldott jó szive mégis megesett rajta! Az Istenre kérem, szánjon meg engemet is... Az uram közben kétségbeesett képet vágott.- Értse meg már végre, azért jár rossz helyen, mert én fogorvos vagyok! A nő­gyógyász a szomszédban rendel.- Még ilyet, hogy a doktor úr fogor­vos?/ Szégyenemben a föld alá süllye­dek... Ezt is csak az uramnak köszönhe­tem. .. Ilyen szégyent! Menyecskekendó- je is félrecsúszott: ideges, reszkető kézzel felvette a földről a pufándlit, kétszer kör­betekerte a derekán. Alsószoknyáit egy­más után dobálta magára. A madzagokat nagy kinnal-bajjal tekerte a derekára, de csak egyszer kötötte meg, majd a fekete rakottlüszter felsószoknyát kapcsolta össze. Felkapta a pruszlikját, a felső gom­bot begombolta, de a másodikat a harma­dik gomblyukba helyezte és Így a többit is ferdén gombolta. Úgyis csak a szomszéd­ba megy. Kifelé menet hármat lépett az ajtó felé, és alsószoknyái mind lehuppantak a föld­re. Erre már öklét rázva szidta a magas- ságos eget. Ruhadarabjait a lüszterszok- nyája alá gyömöszölte, majd erősen meg­markolta a hasánál. Az ajtót tárva-nyitva hagyta maga után, fejét dühösen felszeg­te és eszeveszetten rohant végig a várón. Egyszer csak látjuk, hogy a páciens leom­lott alsószoknyáit sleppként hurcolja ma­ga után. A csipkés alsószoknyái végigsö­pörték a várót. A várakozó savanyú képű páciensek a komikus jelenet láttán velünk együtt kacajra fakadtak. Közben a férjem átka­rolta a váltam és fülembe súgta:-Szivem, hihetetlen tévedések van­nak az életben! Bólintottam, és beszólitottam a követ­kezőt. De óvatosságból mégis megkér­deztem:- Nem a nőgyógyászt keresi? ' Kutak Anna, Ipolyság Hradiétko környékének térképe, ahol a rejtekhelyét keresik. 1. Innen vitték el az amerikaiak 1946-ban a stéchovicei levéltár anyagát. 2. A Medník nevű domb, ahol 1989-ben a hadsereg, a belügyminiszté­rium egységei az Omnipol és amerikai szakértők segítségével kutatá­sokat végeztek. KIMUTATÓ VETÉLYTÁRSAK Sikerül-e megtalálni fél évszázad után a visszavonuló németek elásott kincseit? • A ládák állítólag értékes dokumentumokat és sok aranyat tartalmaznak Röviden a történet: 1946. február 12-én az amerikai hadsereg Hra­distko környékéről elszállított 32, német titkos dokumentumot tartal­mazó ládát. Tanúk vallomása szerint e dokumentumok közt találhatók többek között a Tiso, Tuka és Mach Szovákia elszakadásáról folytatott tárgyalásairól szóló jegyzőkönyvek, a Szovjetunió elleni támadás terve és sok más titkos anyag. Az elásott ládákat akkor Hradistko cseh község határában egy SS hadifogoly segítségével találták meg, később az amerikaiak visszaszállították őket a prágai várba. A feltevések szerint a németek a Hradistko melletti Stéchovice községben létesített SS gyakorlótéren több ládát rejtettek el. A stéchovicei kincsek helyére kö­zel ötven év alatt se sikerült rábuk­kanni, pedig 1945 óta ezzel számta­lanszor próbálkoztak. A földben rejlő ládákat (ha egyáltalán léteznek) le­gendák övezik. Most egymástól füg­getlenül ketten - az amerikai Helmut Gaensel és a cseh Josef Muzik elhatározták, hogy végérvényesen feltárják az SS egykori stéchovicei gyakorlóterének titkát, ahol talán a nácik háborúban harácsolt legna­gyobb kincsére sikerül rábukkan­niuk. KIÉ LESZ AZ ELSŐSÉG? Josef Muzik hét éve foglalkozik a stéchovicei kincs feltárásával. Amint értesült arról, hogy az ameri­kai H. Gaensel az elrejtett ládák kiemelésére készül, azonnal tábort ütött a feltételezett rejtekhely köze­lében és áprilisban megkezdte a munkálatokat. A magánkutatók csoportjában fel­váltva tizenöt ember dolgozik, köz­tük két pirotechnikus, hárman nyo­mozókutyával, két híradós, egy egészségügyis és szükség szerint hivatásos barlangkutatók is, akik ál­landó rádiókapcsolatot tartanak egy­mással. Muzik már május 6-án kijelentet­te, hogy célhoz ért és sikerült lokali­zálnia a rejtekhelyét. Ám kutatásait a Községi Hivatal küldöttsége meg­zavarta. Közölték vele, hogy a kincs feltárására az amerikai H. Gaensel- lel kötöttek szerződést. Mivel Muzík- nak engedélye nincs, el kell hagynia a területet, ahol az erdőigazgatóság engedélye nélkül ütött tábort, és ter­mészetesen be kell szüntetnie az ásást. Jozef Muzik ezt követően más, jól álcázott helyre helyezte át táborát. Tovább keresi a rejtekhelyei. Szavai szerint nincs szándékában a kincs kiásása. Amint megtalálja, átadja helyét a törvényes szerveknek. Állí­tólag a feltárás már csak rövid idő kérdése. Közlése szerint ismeri a kincset elásó, a kivégzés előtt megszökött két fogoly nevét, akiket most Lengyelországban keres. Talán még inkább bízik vesszős emberében, aki állítólag még a fo­lyóban kő alá rejtett karikagyűrűt is megtalálja vesszejével. A TITOKZATOS AMERIKAI Helmut Gaensel német szárma­zású amerikai, aki gyanúsan jól be­szél németül. Állítja, hogy pontosan ismeri a kincs rejtekhelyét. A vállal­kozásba eddig egymillió dollárt fek­tetett, és még két és fél milliót haj­landó áldozni. Szerinte köztársasá­gunk területén ez a legértékesebb kincs, amit a nácik hátrahagytak. Nem tagadja, hogy a megtalálónak járó tíz százalék jutalomra igényt tart. ,,A kincs létezésében százszáza­lékosan biztos vagyok, a rábukka- nás tehetőségét 99,9 százalékra be­csülöm“ - mondja Gaensel. A kincs létezéséről 1964 decem­berében értesült. Az első kísérlet a 180 dokumentumokat tartalmazó és a kilencven arannyal teli láda kiemelésére már 1968-ban megtör­tént. A rejtekhely felnyitását akkor június 21 -re tervezték, de Pavel bel­ügyminiszter az akciót három hó­nappal elhalasztotta. Akkorra pedig köztársaságunkat már megszállták. Hiába faggatják, hogy kitől érte­sült a kincs rejtekhelyéről és tartal­máról. Nem árul el semmit. Amerikai mecénásai ezt megtiltották. Egyet­lenegy dolgot mondott el: a rejtek­hely bejáratát óriási erejű robbanóanyaggal biztosították, amelynek pusztító ereje negyvenöt év után is óriási veszélyt jelent. Ele­gendő egy óvatlan mozdulat... LÉTEZIK EG YÁL TALÁN? A háború alatt a közelben hadifo­golytábor volt. A helyi lakosok elbe­szélése szerint a foglyok hosszú napokon át ide jártak gödröket ásni. Egy napon azután nem tértek visz- sza. Valamennyiüket, őreikkel együtt, agyonlőtték. Ök készítették volna a rejtekhelyei a dokumentu­mokat és aranyat tartalmazó 270 ládának? Azóta sokan keresték a titokzatos kincset. Fúrásokat is végeztek, de nem találtak semmit. Gaenselnek állítólag pontos tér­képe van a rejtekhelyről. A feltárási munkálatokat csak szeptemberben kezdi el. Egyrészt azért, mert a kör­nyező hétvégi házakba ekkor már nem jár annyi ember. Másrészt vi­szont a rejtekhely bejárata a stécho­vicei víztárolóban van. Akkor pedig meg kell nyitni a gát zsilipjeit és a tároló kiürítése időt vesz igénybe. Muzik szerint viszont Gaensel szeptemberben már hiába jön. Ak­korra ő megtalálja a kincseket... (-al-)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom