Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-25 / 39. szám

i dór

nyárvég

rnbok megzsugorodtak ín ég bennük az idő kezetesen és némán ál a halál rendje

írdező volt elhallgatott 'eszni így a szebb lyedni jövőtlenül 1 lángok perzselésében

lerombolt láthatár •ognak kínban a hegyek lattól sötétedik s hátrál gát keresve a lélek

9"'"'

K

orántsem voltam abban a hangulatban, hogy bármiféle akaratom elleni, személyem ellen irányuló cselekvést tudjak magamra kényszeríteni. Gondolatlanságom nem az akaratom függvénye volt, az akarás elillant valahová távolra, messzire, az elérhetetlenbe. A szemem lassan követte a betűket a hosszúkás, sárgás, recés borítékon. A bizonyos tárgy (a boríték), az asztalon feküdt, sarkai kissé felkunkorodtak, valószínűleg egy zsebbörtönből. Ez a felismerés nem izgatott túlzottan, sőt egyáltalán nem, a zsebek zárt sötétsége riadalmat keltett bennem. De mit keresnék én egy zsebben? Hacsak már most nem vagyok valami odvas, pállott egzisztenciazsebben, ahová akaratomon kívül kerültem, nemzőim jóvoltából. Az asztal pirospozsgás volt, mondhatnám bíbor, vagy akármilyen színű, például okkersárga. Semmi esetre sem csíkozott. Szóval a boríték, az okkersárga, bíbor, vagy pirospozsgás, az asztalon hevert, nyugodott, várva a pillanatot, míg egy kéz fel nem koncolja, és a kéz tulajdonosához tartozó szemek bele nem furakodnak a gyomrába. Kissé eljátszadoztam a pillanat megismételhetetlenségével; mint minden pillanat, ez is csak egy volt abban a játékban, abban a rendszerben, melynek határait az élet és halál cövekei egyértelműen kijelölnek. Talán nem is tehetünk ez ellen semmit. El kell fogadnunk úgy, ahogyan az a sors könyvében meg van írva, még akkor is, ha a fogaskerekek a gépezetben néha olajozatlanul csikorognak, kopnak, és évek múltán berozsdásodnak, szétesnek. Elek. Nem ott, itt. Ebben a városban, a város egy lakássejtjében, ebben a levegővel töltött szobában, ahol lélegezhetek, falba is verhetem a fejem, felrúghatom a virágokat, kiharaphatom a falból a villany- kapcsolót, gyertyát gyújthatok, felporszívózhatom a pókokat, a sarokba csinálhatok. A lakás a szabadságom oázisa? Van állapot. Állapotot birtokolok. Ebben a pillanatban állapotom fegyelmezett volt, lomha, már-már lusta. Kint volt belőlem, ami fontos. A tudat. Tehát nem is léteztem, csak voltam. Feküdtem, nyitott szemmel bámultam a tárgyat (a borítékot). Nem aludtam, néha azt hiszem, pislogtam, amikor kezdtek kiszáradni a szemgolyóim. (A nagykönyvből: A pislogás megvédi a szemet a kiszáradástól.) Szemharmat. Nem maradt más hátra nekem sem, mint egy-két vakus mozdulat. Ezekkel a mozdulatokkal óhatatlanul is visszatért az eltávozott tudatom, az agyam újra bekapcsolt, a neuronok begerjedtek. Persze, nyomban rándultam és a boríték után nyúltam, ujjaim közé csíptem, elolvastam a tintával ráírt szöveget. MENETJEGY, az volt ráírva, kékkel, nagybetűvel, tehát fontosán. A boríték nem lehet menetjegy, csak arra lehet használnif?), hogy belerakjunk valamit, és elküldjük, így a nagybetűs szöveg csak a tartalmára vonatkozhatott. Harmonikaként rántottam szét, a papír sercegve engedett és a menetjegy csakugyan ott lapult a boríték oldalához, mint valami barna alga a sziklához. Nem volt szándékomban utazni, nem vágytam idegen környezetre. A jegyet mégis a zsebembe csúsztattam, más tárgyak szomszédságába: zsebkendő, aprópénz, villamos- jegy közé. A fürdőszoba felé indultam meghatározatlan céllal — szeretek kóvályogni a lakásban — közben felcsípek egy-két szemetet a szőnyegről. Ezt nem pedantériából tettem, hisz lett volna mit kipucolni, elmosni, feltörölni, hanem csak úgy. Egyik ismerősöm, unalmában előszeretettel alkalmazza a telefonkönyv-kúrát. Egyszerűen felüti és olvassa. Jobb mint a relaxáció! Módszeresen, betűről, betűre, nevekről, címekre, számról, számra. Nem vágja be őket mint József Attila a francia szótárt, de ujjával kíséri a szöveget és hangosan olvas. Nekem ezt jelentette a két felcsípett apró szemét. A fürdőszobához érve felkapcsoltam a villanyt, hogy azonnal lekapcsoljam, mihelyt meglátom megjelenni a hosszúkás fénycsíkot a küszöb alatt. A műveletet kipróbáltam még kétszer, az agyamban így: „Fénysebesség, ez az ajtó nem zár hermetikusan, megmosakszom.“ A tisztasághoz vezető út nem tökéletes, a fürdőszobában a küszöb magasított, tehát nem zökkenőmentes. Megszabadulhatunk az élet mindennapi mocskától a fürdővel? Pazar gondolat: Mindennap ott feküdni a vízben, mosni, dörzsölni magunkról a büdös izzadságot, újabb és újabb bőrréteget hámozni le magunkról, miközben lelkünk egyre tisztább, gyönyörűbb, bűntelenebb, személyiségünk egyfajta erkölcsi új lapot kapván, biztos beléphet a mennybe. S közben még el is hisszük, hogy ez így igaz, ez így jó, ennek így kell lennie, megbocsátunk önmagunknak, ha úgy tetszik, feloldozást nyújtunk önmagunknak, hogy újra kikelvén a kádból újra kezdjük hajszolni azt a kocka romlott vajat, ami minden ember fején ott bűzlik. Különböző intenzitással. Csináljuk a magunk kis cseleit, hoppiáit, ármányait, bosszúit az elszenvedett „velünk történt igazságtalanságokért“. Majd este újra megfürdünk, szagos, illatos fürdőben. Átvitt értelemben ezt jelentené a keresztényeknek a szenteltvíz? Bizonyára.

Nem léptem be, még eszembe sem jutott illatos fürdőt csinálni. Majd ha kedvem lesz rá, úgyis belépek egyszer, valamikor, és megtisztítom testemet a rám ragadt kosztól. A lelkem meg, az

csak maradjon úgy, ahogyan van, a vaj még kicsi, a szaga elviselhető, a színe is a vajéhoz hasonló. Vagy ez is csak egy kiállított erkölcsi papirusz? Bizonytalan vagyok e kérdésben.

Visszaballagtam a szobába (két szemét újra felcsípve). A felkoncolt boríték még mindig ott hevert az asztalon, mint valami kihívás, rejtelmes, de izgalmas veszélyforrás, gyorsító nyíltparancs - idegesítő valami. Zsebembe nyúltam, a jegyet óvatosan, gondosan szemügyre vettem. Nem volt rajta dátum, sem helységnév, sőt ár sem. Ezt egyáltalán nem találtam furcsának, titokban ehhez hasonló irracionalitást vártam, hogy durván, akaratomon kívül robbanjak ki az álmos, remegő kocsányból. A menetjegyet a zsebkendőmbe csomagoltam, mint a hamubasült pogácsát, és kiléptem áz ajtón.

A szomszédom (G. néni) ajtaja előtt szemét volt kitéve. Az asszony már koros volt, a lépcsőn nem ugrálhatott zerge módjára, a szemetet kitette az ajtó elé, s ha ő arra járt, lefutott vele, majd vissza. G. néni ezt természetesen nem fogadhatta el ingyen. Mindig várta az ajtó mögött és behívta kávéra, süteményre, de mindig valamivel megkínálta. Kezdetben vonakodva fogadta el a meghíHAJDÚ ISTVÁN

vást, de később már hiányzott volna neki az invitálás. Jól érezte magát G. néninél. Az asz- szonyban volt valami ősi udvariasság, nem az a túlbuzgó talpnyalós, hanem arisztokratikus, egyben a korral járó bölcsességgel, fájdalommal. A lakásában pedáns tisztaság volt és gyertyaszag. Kávén, süteményen és teán kívül mással nem kínálta sosem, mármint szesszel. Nem mintha hiányzott volna neki, csak ez olyan furcsa volt, szokatlan, titokzatos.

Visszaérve a szeméttel a kémlelőnyílásra pillantott, kattant a zár, G. néni ott állt előtte feketében, vállán átvetett stólával.- Jó napot G. néni - köszöntötte.- Jó napot. Ha van időd, gyere be egy kávéra.- Köszönöm, de én utazom.- Utazol? Hová?- Még nem tudom.- Hm, ez érdekes. Valahová utazni csak úgy. De attól még bejöhetsz.- Hát jó.

Bent ugyanaz a gyertyaszag fogadta, mint mindig, csak most a gyertyák láthatóak is voltak. Egy furcsa alakú gyertyatartóban égett hat szál komoran, gyászosan, a bánat mementójaként. Úgy tett, mintha nem látná őket, úgy ült le, háttal, hogy G. néninek ne kelljen magyarázkodnia. A kávét kis porcelán csészékből itták, aprókat kortyolva, kiélvezve a serkentő lé zamatát. Dohányozni szokott kávézás közben, de itt nem mert rágyújtani, tudta, hogy G. néni nem dohányzik, de ha megkérdezné, rágyújthat-e, biztosan nem mondana nemet.- Ma utazol? kérdezte halkan az öregasz- szony, átlátszó kezével a csésze után nyúlva.- Igen, találtam egy jegyet és utazok - felelte és közben arra gondolt, hogy mit válaszol, ha újra a hová kérdésre kell majd felelnie. Hörpintett a kávéból, elterelő manőverként.- Nem az a fontos soha, hogy hová utazol, hanem mi célból, milyen indítékkal.- Én csak úgy utazok valahová, céltalanul.- Pedig ez nem igaz, unatkozol, vágysz valamire. Ma a magnót sem bömböltetted.- Nem éreztem jól magam, takarítottam.- Ma én is utazok.-Hogy, hogy...- Mögötted gyertyák égnek, a gondolatbéli utazás menetjegyei. Én már túl öreg vagyok az utazásra, így csak elmélkedek, imádkozok, nálunk zsidóknál már ez így szokás.- Maga zsidó?- Igen az vagyok. Csodálkozol?- Nem. De miért pont ma utazik, akarom mondani emlékezik?- Ha akarod, elmondok neked egy furcsa történetet. Tudod kevés embernek mondtam ezt el, azt hiszem, még senkinek. A háború után a cionista mozgalmak nem örültek volna ennek a vallomásnak. Én nem tudok hazudni, nem is akarok.

Azt az embert, akinek köszönhetem, hogy ma itt ülök, sokan a bitófára kívánták. Volt rá elég okuk, ha jól hiszem, oda is került. Ha tanultál történelmet, bizonyára tudod, hogy a háború alatt különböző kifogások alatt deportálták a zsidókat. A nővéremmel a szüléinknél laktunk, kelmeüzletünk volt a mai Fő utca egyik forgalmas helyén. Az üzlet ma is áll, galériát rendeztek be benne, mert száraz, jó fekvésű ház. A képek jól érzik magukat a fehér falakon, beillenek a boltíves ház napfényes helyiségeibe. Napközben mindannyian az üzletben dolgoztunk. Zárás után leltárt csináltunk, a bevételt számoltuk. Fárasztó volt a munka, a kelmék göngyölegekben voltak, meglehetősen súlyosak, apám már betegeskedett, így a strapa nagy része ránk maradt. Nővérem az anyámra hasonlított, aki a művészetek felé húzott állandóan, máig sem tudom, miért ment apámhoz. Nagyon tehetséges volt, zongorázott. Gyakran lehallatszott a játéka az üzletbe, ilyenkor a vevők tovább elidőztek, sokáig válogattak, de mindig vettek valamit. Az apám a kassza mögött durcásabb lett, túl udvarias a vevőkhöz. Sosem tudtam meg, hogy örült-e vagy nem szerette anyám muzicírozását. Valószínűleg született köztük egy csendes megállapodás, szavak nélkül, az öreg házasok csendes megértésével, hogy a nővérem járhat napközben ének- és zeneórákra Ádu mesterhez, az öreg zenetanárhoz, magánórákra. Bár több volt a munka, nem bántam, tudtam, nekem úgy sincs tehetségem, hát inkább járjon az, akinek van; a zene úgyis eljut hozzám a nővérem és az anyám közös zenélései alkalmával. Erős voltam, bírtam a munkát.

És eljött az a szörnyűséges pillanat, amikor a világ urai unalmukban sakkozni kezdtek a legnagyobb sakktáblán. Városokat égettek porrá, emberek millióit taposta szét lánctalpas lovasságuk. A mi városunkat is elérte a játszma hevülete. Először csillagot kellett a mellünkre tűznünk, hogy mindenki lássa, amit úgyis tud. Utána betörték a kirakataink, nem jártak hozzánk vásárolni. Az anyám abbahagyta a zongorázást, apám bezárta az üzletet. Többen azt tanácsolták, menjünk el, amíg lehet. Ezt sokan meg is tették, köztük Ádu bácsi is, az öreg zenetanár. Svájcba utazott a testvéréhez, ott nyugalom volt, Svájc már akkor is semleges volt. De mi hová mehettünk volna? Vártunk rettegve, tele félelemmel, éjszakákon át, hogy a nappal még remegösebb legyen. Mi lesz? Akkor még nem tudtuk, hogy a „mi napunk“ hamarabb eljön, mint hinnénk. Egy zord hajnalon parancsot közöltek, miszerint a város minden zsidója gyülekezzen a legszükségesebb holmijával a vasútállomás előtti téren, ott megkapják a további eligazítást. Aki a parancsot nem teljesíti, hadbíróság elé állítják. A haláltól féltünk, inkább az ismeretlent választottuk - nagyobb volt az esély a túlélésre. Egész éjjel imádkoztunk, összecsomagoltunk, reggel könnyezve indultunk. A kijelölt helyen már vártak: fegyveres katonák, csaholó kutyák. Névsorolvasás következett, aki nem volt ott, azért azonnal katonákat küldtek. Ketté osztottak, az öregeket külön a fiataloktól. Ekkor kezdődött a nagy sírás-rívás, senki sem akart különválni a családjától, de a katonák erőszakosak voltak, a kutyák fogai élesek. Sikerült kialakítaniuk a csoportokat. A rakodóállomás felé tereltek minket. Itt vagonok vártak. Betuszkoltak. Ekkor láttam szüléimét utoljára. Látod, az egészet szárazon mondom el, mindenféle indulat, vagy könnyek nélkül. Az idő megtanítja az embert a belenyugvásra. A feledés jó orvos. De a mondandó lényege nem ez. Három napig utaztunk a vagonokban. A nővéremmel vigasztaltuk egymást, de láttam rajta az összeomlás jeleit. Végre megérkeztünk. Újabb katonák, kutyák. Kiszállhattunk. Szögesdróttal körülvett „placcra“ hajtottak, sorba kellett állnunk. Voltak, akik már útközben meghaltak, azokat elszállították, voltak akik kiestek a sorból - azokat is. A nővérem mellett álltam, nem tudom meddig, elvesztettem az időérzékemet. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy mozgás támadt a katonák között. Fekete ruhás katonák érkeztek, fegyelmezetten, hideg szemmel, magabiztosan. Középkorú férfi lépkedett közöttük. A sor elejére álltak, kijelentették, hogy szétosztanak minket. A szelektálást az a bizonyos középkorú férfi végezte. Úgy vettem észre, a gyengék maradnak, az erősebbek a másik sorba mentek. Amikor hozzánk ért, végigmért minket. Úgy döntött, a nővérem marad, én a másik sorba megyek. El sem búcsúztam tőle, csak álltunk egymással szemben, félve, féltve egymást. Innen már rövid a történet. Én túléltem, a nővérem még aznap elpusztult. Az a bizonyos ember, aki a másik sorba terelt, a tábor orvosa volt. Doktor Mengele. Ugye milyen furcsa, neki köszönhetem az életemet és mások a halálukat. Az élet sok különböző, váratlan fordulót produkál. Nekem ez volt a sorsom. Úgy, ahogyan elmeséltem... Akkor hát utazol?- Igen, már megyek is, viszontlátásra.

Kiléptem az ajtón, kinyitottam lakásomat, a szekrényből elővettem egy csonka gyertyát, meggyújtottam, és a heverőre feküdtem. Gondolatban elkezdtem utazni. De ez már egy másik történet.