Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
O _lovákia fehérgólya-álloOZi mánya a Pannon medencében élő populáció szerves része, annak északi peremvidékét lakja. Mint' embert követő faj, évszázadok óta az emberi lakóhelyek közvetlen közelében fészkel. Kivételt képez egy kicsiny, de rendkívül értékes relik- tum-populáció, mely a Morva folyó ártéri erdeiben költ, fészektelepeket alkotva a Szlo- vák-Morva-Osztrák határvidéken. Az utolsó, 1984-es felmérés szerint Szlovákia területén 752 településen 1018 gólyapár költött. Valószínűleg a táplálékbázis beszűkülése, a kömyezetadta változások, beleértve a meliorációkat, illetve az egyedszám csökkenése miatt országszerte számos az üres, elhagyott gólyafészek. A néhai „gólyafaluk“ is megszűntek. Az 1934-es gólyakataszter szerint 58 évvel ezelőtt Szlovákia területén kétszer annyi fehér gólya költött, mint manapság. Nem volt ritka eset a telepes gólyafészkelés. íme néhány adat az 1934-es évből: Sá- rosköcse 70 pár, Csicser 51, Ka- maróc 53, Hardicsa 50, Zétény 37, Deregnyő 37 pár. Manapság már csak egyedül Hardicsán maradt fenn egy 18 költőpárból álló gólyapopuláció. Gólyáink az elmúlt évtizedekben nagyarányú mennyiségi és minőségi fluktuáción mentek keresztül. 1934-ben a fehér gólyák zöme a síkságokon költött, mégpedig a legnagyobb egyedsűrű- ságben a kelet-szlovákiai róna- ságon — nevezetesen a Nagy Alföld északi csücskében. Ugyanakkor már mutatkozott egy szóródási tendencia, ami a későbbi évtizedekben a gólyapolu- láció alapos szétszóródásához vezetett. Kvantitatív vonatkozásokban természetesen a síkvidék rovására. Manapság a fehér gólya megtelepedett Túróc, Árva és Liptómegyékben, sőt a Tátra alatt 800 m tengerszint magasságig. A fehér gólyák életvitelében az évtizedek során jelentős változások következtek be. Megpróbálom ezt a folyamatot vázolni a bősi erőmű nyomán amúgy is gyakran szóba jövő Csallóköz példáján. Itt 58 évvel ezelőtt a gólyák kétharmada pajtatetőn, egyharmada kéményeken költött. Manapság ugyanitt a fehér gólyák 65 százaléka villanypóznákon telepedett meg. A csallóközi gólyák számszerű megfogyatkozásáról is van adatsorunk. Míg 1934-ben 109 gólyapár költött itt, ötven év elteltével csak 37 pár fészkelését tudtuk dokumentálni. A további katasztrofális állománycsökkenést csallóközi viszonylatban a szerencsétlen bősi erőmű létesítése folytán előálló környezetrombolás sajnos fokozni fogja. Egy közismert dalocska, illetNYILVÁNVALÓ Ráth-Végh Istvánt, aki többek között a csók kultúrtörténetét is megírta, egyszer zavarba akarta hozni az egyik olvasója, s a könyvre célozva egy ankéton ezt kérdezte tőle: — Miért fogdossa a szerelmes ember olyan szenvedélyesen szerelmese kezét? A tudós írónak villant egyet a szeme: — Mert a szerelem vakká tesz, és a vak ember tapogatódzik. GYILKOS KEDV Agatha Christie-t egy ízben faggatni kezdték, mikor találja ki azt a rengeteg gyilkosságot, amiről ír. — Mosogatás közben! — felelte habozás nélkül az írónő. - Ugyanis utálok mosogatni, és valahányszor rákényszerülök, olyan düh fog el, hogy nyomban kedvem kerekedik megölni valakit. SZOBORMODELLEK Goethe és Schiller együtt sétáltak egy ligetben. — Nézd azt a kis tisztást - szólalt meg Goethe. — Esküdni mernék rá, hogy egy szép napon a te szobrod fog állni ott. — Túlzol! — mosolygott meg- hatottan Schiller. — Nem én! — erősködött Goethe. — Szép, nagy szobor lesz. Az emberek, akik erre járnak, kibetűzik majd rajta a nevedet, és azt kérdezgetik egymástól: „Ki az ördög volt az a Friedrich Schiller?!“ KRITIKA A gyomor örömeinek szívesen hódoló Krúdy Gyula egyszer idegen vendéglőben volt kénytelen ebédelni. — ízlett az ebéd, uram? — érdeklődött a fizetésnél a pincér. Mire Krúdy:- ízlett volna, ha a leves olyan meleg lett volna, mint a bor, és a bor olyan öreg lett volna, mint a csirke. ve mondóka szövege így hangzik: Gólya, gólya gilice. Mitől véres a lábad? Török gyerek megdobta Magyar gyerek gyógyítja, Síppal, dobbal, Nádi hegedűvel. Csicsítgatja, babusgatja, Tóba, vízbe mártogatja... Vizsgáljuk meg az amúgy együgyű szöveg tartalmát mai szemmel, amikorra már a török, de a magyar gyerek is ugyancsak rég felnőtté vált. Kiindulópontunk az ismert sajnálatos tény, miszerint Európa-szerte a fehér gólya megfogyatkozott. Manapság mindenhol nagy áldozatok árán próbálják gyógyítani a megcsappant állományokat. Persze, nem síppal, dobbal, nádi hegedűvel, hanem aktív védelemmel, tartós fészekalátétek szerelésével, táplálékbázisok megteremtésével, a széles néprétegek bevonásával. A siker mégis késik! Évről évre mind kisebb számban térnek vissza a gólyák, s éppen itt érkezünk el a „török gyerekhez“, aki, mint ismeretes, megdobta a gólyát. Nos, nem is ő, hanem egy kontinenssel odébb az afrikai bennszülöttek a ludasak — nem beszélve más civilizációs ártalmakról —, akik rendszeresen, évről évre súlyos veszteségeket okoznak az Afrika-szerte telelő gólyapopulációkban. Valamikor a századforduló éveiben - lásd Kittenberger vadászkrónikáit — az afrikaiak még úgymond nomád, kezdetleges fegyverekkel „fair play“ alapon szerezték be a napi húsadagot. Néhány évtized elteltével - lásd Széchenyi Zsigmond vadásztörténeteit- már a legmodernebb lőfegyverekkel vadásznak minden lelkifurdalás nélkül bármi „ehetőre“, legyen az víziló, vagy történetesen a jóhiszemű házi gólya. Felismerve ezt a tényt nemzetközi természetvédelmi intézmények propagandahadjáratot kezdtek az Afrikában telelő gólyák védelmében. A fehér gólya nemzetközi viszonylatban jelentős természeti érték. Több nemzetközi egyezményben is szerepel, így „A vadon élő vándorló állatfajok védelméről“ szóló ún. Bonni Egyezményben, valamint „Az európai vadon élő növények, állatok és természetesen élőlények védelméről“ szóló ún. Berni Egyezményben is. Ez utóbbi fokozatosan védendő madárfajnak minősíti a fehér gólyát. Már az esetleges részbeli eredmények az eljövendő gólyaállományok lassú reneszánszához, illetve hosszú szünet után bekövetkező fellendüléshez vezethetnek. Addig is kedves madarunk, a „gólya“ legyen a természetvédelmi törekvések egyik szimbóluma! Dr. Stollmann András A BÖKKENŐ Voltaire karácsony táján elsétált egy bankár háza előtt, és csodálkozva látta, hogy a ház kapuján frissen pingált alkalmi tábla fityeg a következő felirattal: „Karácsonykor ezen a kapun csak jó szándékú emberek léphetnek be!“ Az író, aki jól ismerte a pályáját kis uzsorásként kezdő bankár múltját és jelenét, kissé elmélázott a szövegen, aztán mozgásba hozta a kopogtatót, amelynek hangjára hamarosan megjelent a szintén jól ismert komornyik. — Mondja csak, barátom! — bökött a táblára Voltaire. — Karácsonykor, amikor ezen a kapun csak jó szándékú emberek léphetnek be, hol van a bejárat a házbeli család tagjai számára? A katángkóró égszínkék szeme * Gyermekkorom óta annyiszor elmellőztelek, égszínkék szirmú katáng. Ott nőttél az ösvények mentén, árokparton, mezőn, - parlagon. Még a járda hasadéká- ból is kidugtad kíváncsi orrocskádat, hogy beleszagolj a világba. Mindenütt ott alkalmatlankodtál nyurga lábszáraidon illegve, kopasz, szürkészöld leveleidet jóízű szellőkbe mártva. De én mindig elnéztem fölötted. Rossz kedvemben még beléd is rúgtam. Te azonban némán tűrted, nem nehezteltél meg rám. Nem jajdultál föl, ha rádtapostak, ha eső vert, fagy hervasz- tott. Mezei virágok égszínkék szemű cselédje, te csak szolgáltad a világot, és semmit nem kértél cserébe. Még kíméletet sem. Nagyanyám a fehér üröm, meg a székfű mellett a te szirmaidat is kötényébe hullajtottá, mondván, meggyógyítod a ra- koncátlankodó vesét. Hogy is nevezett téged? Mennyei lajtorjának, meg nakövetőfűnek. De hívtak jajkórónak is, meg kávé katángnak, mert gyökeredből készítették a cikóriát. Most, hogy öregurasan itt sétálgatok a magas házak árnyékában, a poros, zajos utca mentén, megakasztja lépteimet csodálatos szirmod látványa. Egy percre megint gyermeknek érzem magam. Hát visszataláltál hozzám a régen elsüllyedt világból? Nem. Inkább én vettelek észre téged. Észrevettelek, rádtaláltam. Olyan megkapó most ez a találkozás a poros, olajbűzös külvárosban. Tekintetem sorra veszi csodálatos kék virágaidat, amelyek szelíden és ártatlanul pillognak a piszkosszürke égre. Hangtalanul és bűnbánóan kérdezem tőled: emlékszel még rám? Emlékszel a hajdani kisfiúra? Nem felelsz, csak világolsz kék lámpáskáiddal. Vagy mégis mondtál valamit? Mintha tá- gabbra nyitottad volna a szemed. Hirtelen megzavarodik tekintetem. Mintha könny szaladt volna szemem sarkába. Ó, nem könny az, csak az ősz harmata. Azt tartják, a nyár virága vagy. Júliusban—augusztusban pattannak ki szirmaid. Nem igaz. Mert lám, késő ősz van, s te mégis felém nyújtod zafírkoronád. Ott tündökölnek szirmaid a megnyurgult szárak hegyén, s a levelek hónaljában. Hogy is írta Kosztolányi rólad? „Kék hideg lámpám utolsóul lobog a didergő októberi mezőkön. “ Itt ácsorogsz most is az út mentén, elnézed ezt a csúnya, rossz világot, ahol ember emberre tör, s meleg kézfogás helyett fegyverrel fenyegetődzik. Te nem érted, csöpp katángszirom, mi folyik itt a földön, milyen poklok bugyrában vergődnek a szívek. Te csak ide csöppentél Isten ékességének. Az utcán autók rohannak, villamosok csikorognak. Minden ember siet a dolga után. Csak mi ketten álldogálunk az út szélén, tervek, vágyak nélkül. Állunk és nézzük egymást a deresedő őszben, az örökkévalóság parányi szigetén. Dénes György cs w <A '2 '•2 •C!-2 N 1 iS « 'O öc 2 ! 2 CU I -o i I JU @ 'S j> "3 'O N Im 0> N cn <
