Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-18 / 38. szám
CL na CQ c#a en Az évszázad legforróbb közép-európai augusztusának derekán utaztam Afrikába, így az akklimatizáció nem okozott nagyobb gondot. Az itthoni harmincöt fok feletti nappali hőségekhez és trópusi éjszakákhoz szokva cseppet sem féltem a „hőgutától“, annál is inkább, mivel tudtam, Tunéziában nemcsak a gazdag történelmi múltú egzotikus táj, hanem a Földközi-tenger hűsítő hullámai is várnak. Felszállás után nemsokára kigyulladnak a fedélzeti tévékészülékek képernyői. Az utasok java valami izgalmas krimi vetítését várja. Helyette egy rövidfilmet látunk arról, mi a teendő vészhelyzetben, például, ha a tengeren történne egy kényszerleszállás. „Na, ezek is jóval biztatnak“ - jegyzi meg szarkasztikusán az egyik utas. Futólag ellenőrzi az ülés alatti úszómellényét, aztán nyugodtan álomba szenderül. Röviddel a leszállás előtt űrlapot osztogatnak a csinos légikisasszonyok, amit az útlevél-ellenőrzésnél kell majd kitöltve leadni. A kis cédula válóságos „káderlap“. A tunéziai hatóságok nemcsak arra kíváncsiak, hogy hívják a beutazót, mikor és hol született, honnan és hová utazik, de az utas nemzetisége, sőt foglalkozása is érdekli őket. Röviddel éjfél előtt landolunk. A személyzet a Kék Duna keringő dallamaival búcsúzik az utasoktól. Afrika kapujában Ahogy kiszállunk a Boeingból, szinte arcul csap a forró, száraz levegő. Mintha szaunába lépnénk. Pillanatok alatt átnedvesednek az ingek, trikók. De ki törődik az izzadsággal „Afrika kapujában“? A tuniszi nemzetközi repülőtéren a késői idő ellenére is nagy a forgalom. A hatalmas termekben sokfajta nációval találkozunk. Útlevél-ellenőrzésem egy kis fennakadást okoz. Az űrlapot vizsgáló tisztviselő a joumalist szónál 'megakad, es valamit kérdez. Csak franciául és arabul tud, úgyhogy egy kukkot sem értek. Végre valaki besegít és tolmácsol. „Azt kérdezi, milyen lapnál dolgozik.“ Megmondom - Új Szó? Az milyen újság? - hangzik a következő kérdés. Csehszlovákiai magyar napilap, magyarázom, és már előre borsódzik a hátam, mert attól tartok, ez túl bonyolult az arab férfiúnak.- írja le nyomtatott betűkkel - nyújt át egy papírlapot a vámos. Eleget téve kívánságának, csoda történik. Fogja a pecsétet, stempli- zik, visszaadja az útlevelemet és szabad vagyok. A klimatizált autóbuszban mindenki magához tér, s nagy érdeklődéssel nézzük a pazarul kivilágított éjszakai fővárost. Aztán az autópályára térünk és jó félórányi út után megérkezünk szálláshelyünkre - Nabeulba. A prospektusból már ismert szállodában hiába próbálom csurgatni a hideg csapot, onnan csak langyos víz folyik. Zuhanyozásra kitűnő, ám szomjúság ellen már kevésbé. Sült sáska, szárított skorpió Harmincöt esztendővel ezelőtt, a tunéziai idegenforgalom hőskorának kezdetén az országban állítólag mindössze három, a külföldi igényeket is kielégítő szálloda volt. Ma csupán a fővárosban 145 ezer ágy áll a turisták rendelkezésére, és az 1200 kilométer hosszú tengerparton megszámlálhatatlan szálloda működik. A luxusszállodák nélkülözhetetlen kelléke a tenisz- és golfpálya, valamint az édesvizű úszómedence. Az utóbbi len pillantást vet a gazdag áruválasztékra, már elveszett. Úgy körülzsongják (gyakran éjfekete szemű nebulók), annyira bizonygatják: nem kell semmit vennie, elég megtekinteni, mi minden található odabent. Végül menthetetlenül kötélnek áll. S aki egyszer már benn van, kezére, fejére, derekára, lábára húzzák, adják, próbálják a bőr- kalapot, a táskát, blúzt, övét, cipőt... S ember legyen a talpán, aki Afrika kapuja jellegzetes épületeivel Észak-Afrika gyöngyszeme Ordódy Vilmos tunéziai riportja azonban szinte valamennyi, tehát a kisebb és a kevésbé fényűző szállodákban is megtalálható. Idegenben járva nemcsak a honi életmód és szokások felől érdeklődöm, de szívesen belekóstolok az ország ételkülönlegességeibe is. Igaz, sült sáskák vagy szárított skorpiók - amivel otthon ijesztgettek — nem szerepeltek az étlapon, azért csaknem minden előételkor kínálták a harisát. Ez a pikáns, kenős pirospaprika, fokhagyma, olajbogyó és szardínia keveréke. Első este a pincérek kaján mosoly- lyal figyelték, mint vörösödöm majd el az első falatok után, mint kezdek izzadva krákogni, és nyúlok gyorsan egy pohár ital után, hogy semlegesítsem „a tüzes ízt“. A csallóközi cseresznyepaprikán edzett torkomnak azonban meg se kottyan a tuniszi „ekrazit“. Nagyon finom - jelzem elismerően a pincéreknek, akik „ala sahtek“- kel - vagyis váljék egészségére - válaszolnak. A tunéziai konyha remekei valóban ízlettek. Sem a lángoshoz hasonló különleges fűszerezett lepény, sem a tengeri „herkentyűk“, de még a furcsa ízű kaktuszgyümölcs sem okozott gondot, így az orvosságnak szánt kisüstit inkább étvágygerjesztőnek használtam. Elég egyetlen pillantás Tunézia jelentős bevételi forrása az idegenforgalom. Ezért nem csoda, hogy itt a külföldieknek általában nincsenek nyelvi nehézségeik. Francián kívül németül, angolul, olaszul, de még spanyolul is beszél sok bennszülött. Nemcsak a szállodákban és éttermekben, hanem az Ezeregyéjszaka meséit idéző sikátorok, zegzugos utcácskák báljaiban, és kávézóiban is. Az alapvető idegen szavakat már a gyerekek is megtanulták, és hangos szóval csalogatják a turistákat apjuk, rokonuk kerámia-, bőr-, fűszer-, szőnyeg- vagy egyéb boltjába. A kereskedés, alkudozás itt életforma, és egyfajta kötelező játék. Hasonlóan, mint a török bazárokban. Ha a portékát például 25 dinárért kínálják (egy dinár valamivel több mint egy dollár), biztosra vehető, hogy akár a negyedére is le lehet alkudni. A kereskedők ezernyi trükköt ismernek, hogy elcsábítsák az érdeklődőt, aki, ha csak egyetmegússza vásárlás nélkül. Szemtanúja voltam egy jelenetnek, mikor egy angol úr se jobbra, se balra nem nézve próbált ellenállni a csábításnak. így is megtalálták a módját, hogy az üzletbe csalják. Egy tizenéves leányzó a turista napszemüvegét kezdte dicsérni. Megkérdezte, felpróbálhatná-e. A gyanútlan idegen a lány orrára helyezte az okulárét, aki nagy tetszés- nyilvánítás közepette apja boltja felé kezdett hátrálni. Ha a férfi vissza akarta kapni a szemüvegét, kénytelen volt követni. Egyszer a tengerpartról a szállodába tartva engem is lerohant egy fiatal árus. Először pálmacsemetéket, aztán plüsstevét kínált, majd egy Arafat-szerű kendőt ajánlott a figyelmembe. Hiába magyaráztam, hisz nincs nálam pénz, a fejemre helyezte a kendőt, átkötötte egy gyöngyökkel díszített zsinórral és iükrött nyomott elém. Szerencsémre hamarosan jött a felmentő sereg, egy német csoport, s így az került az árus érdeklődésének középpontjába. Nincsenek valutaüzérek A tunéziai városokban legalább éjfélig zajlik az élet. Szól a zene, tülkölnek az autók, fütyül a rendőr, de a hangzavar itt senkit sem idegesít. A kávézók, éttermek teraszain kizárólag férfiak ülnek és órák hosszat trécselnek. Általában egy csésze kávé, esetleg egy pohár sör mellett. A kártya- vagy sakkpartikon kivül a vízipipázás a legelterjedtebb szórakozás. A mézzel vegyített dohánykeveréket - a tombât vízen át kell szívni. így állítólag teljesen ártalmatlan. A vízipipa szívása valóságos szertartás. Az El Ons szálloda kávézójában magam is kipróbáltam, de nem dohányzó lévé« nem tudtam igazán élvezni. A hangulatos presszó beszédes tulajdonosától viszont megtudtam, miért jött Tunézia annyira divatba az európaiak közt.- Aki szereti a történelmet, azt elsősorban Karthágó romjai vonzzák, a vandálok, bizánciak históriája. Köztudott, hogy a pun háború idején Hannibál innen indított támadást Róma ellen. A szaharai tevés kirándulások az Oázisba, a többnapos szafari, és persze a gyönyörű meleg tengerpart mágnesként vonzza a külföldieket. És van még egy nagy adunk, mégpedig a biztonság - mondta büszkén az idős arab. - Nálunk nem lopják meg, nem háborgatják az idegeneket. Nincsenek valutaüzérek. Ezt a tevékenységet hat hónaptól három évig terjedő büntetéssel sújtják, ami elveszi mindenki kedvét az ilyenfajta üzleteléstől. A szállodák személyzete jól képzett, udvarias, több nyelven beszél. Mi kell több, hogy valaki jól érezze magát? A szállodákban mindenkitől megkérdezik, honnan érkezett, s attól kezdve saját nyelvén köszöntik. Engem is jóreggelttel, jóestével köszöntöttek. A városban sétálva egyszer sem szólítottak le, hogy becserélik a pénzemet. Az árusok csak dinárt fogadnak el. A tengerparton a fürdőzők biztonságát járőröző lovasrendőrök garantálják. Nyugdíjából három hónap a tengerparton Hammamed városka erődítményében járva összetalálkoztam egy miskolci származású bécsi nyugdíjassal. A hajdani szabómester elmondta, hogy ő már nyolc évvel ezelőtt „felfedezte“ Tunéziát. Tizennégyezer schillinges nyugdíjából évente három hónapot tölt a tengerparton. A napfényben vészeli át az esős, influenzás időszakot. Az említett összegbe belefér az út, a szálloda és a napi négyszeri étkezés. Természetesen jártam Karthágóban is. Az igazat megvallva, nem sok maradt a híres városból. De nem is csoda, hiszen talán nincs is olyan turista, aki ne akarna távozáskor legalább egy kődarabkát magával vinni emlékbe. Elutaztam a sivatagba is, igaz nem teveháton, hanem a kényelmesebb és lényegesen olcsóbb autóbuszon. Homoki viperát és skorpiót csak preparálva láttam, de azért megcsodálhattam a homokban egy hóvirághoz hasonló fehér szirmú virágot, mely * hősiesen dacolt a szárazsággal és a tűző nappal. Tuniszban járva nem lehet elkerülni í Medinát (óvárost). Gyönyörködtem a szőnyegszövők művészetében. Ezeknek a perzsa szőnyegek minőségével felérő alkotásoknak 80 százaléka teve-, 20 százaléka birkagyapjúból készült. Egy-egy ilyen műremek árát nem a motívumok határozzák meg, hanem a négyzetméterenkénti csomók száma, mely 40-től 90 ezerig terjed. Az egyik „szőnyeges“, noha láthatta, hogy velem nem köt boltot, büszkén megmutatott legalább egy tucat mesébe illő darabot. Fiatal segédje (netán a fia?) alázattal felérő tisztelettel érintette, simogatta, majd emelte le a hónapokig készülő beduin mintás darabokat. „Szőnyegeim nem olcsók, de annál strapabíróbbak. Több nemzedéket kiszolgálnak, 120 évet is kibírnak.“ (A szerző felvételei) A bazár, ahol minden kapható 992. IX. 18.
