Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-28 / 35. szám
VELÜNK MARAD AZ ISKOLA Akiket ma kitelepítenek, elűznek szülőföldjükről, hazájukból, akik ma menekülni kényszerülnek néhány kilós csomaggal és kisírt szemű gyermekeikkel országhatárokon át, reménykedjünk - noha Európa még csak el sem szégyelli magát - hamarosan visszatérhetnek az otthon udvarába, melyből nincs kettő a világon, s amely a legdrágább lesz akkor is, ha romokban hever. Visszatérnek. És megtalálják, a kegyetlen kitérő után helyén találják nemzetüket, mert — úgy igaz - a nemzetek nem költözhetnek el. Ha Európa, akkor természetesen a nemzeti kisebbségek, etnikai csoportok sem. Sőt, azok is épülhetnek tovább saját hagyományaik, szokásaik szerint. Alakíthatják, fejleszthetik egyebek között oktatásügyüket, életük, létezésük, szellemi és anyagi gyarapodásuk egyik alapvető feltételét. Mi, csehszlovákiai magyarok is. Bízunk, bíznunk kell ebben, a távozásunkat, önfeladásunkat, azaz beolvadásunkat kiáltó-sürgető hangok, próbálkozások ellenére, melyek, tudom, inkább adnak okot aggodalomra, sírásra és panaszra, mint kedvet a munkához. Pedig a munka a döntő, legjobb válasz a támadásokra is. Amiként mindaz az érték, melyet a magyar iskolák produkáltak - a legkeményebb esztendőkben is - az elmúlt négy évtizedben. Van jó példa, van mire építem, van mit folytatni. És ami a legfontosabb: van kivel, lesz kivel. Mert születnek a gyerekek, mert az önmagukat, őseiket, kultúrájukat, történelmüket fel nem adó, el nem cserélő hazai magyar családok ezreiből sorjáznak majd továbbra is a következő nemzedékek, akik anyanyelvükön akarnak tanulni ebben az országban. Van-e, kell-e ennél több, mi munkára ösztönözhet az új tanévben és a következőkben? Bodnár Gyula T Tjra itt van hát szeptember elseje, s szé- lesre tárják kapuikat az iskolák, hogy keblükre öleljék a kis- és nagydiákokat, akiknek a zsivaja, kacaja már két hónapja hiányzott a tantermek, a folyosók falai közül. Visszatérnek az iskolások, akik közül az idei nyáron kevesebben jutottak el üdülni, nyaralni, táborokba, sokuknak „csak“ a nagymamáék gyümölcsöskertje maradt. Persze, a sok városi gyerek, akinek nincs vidéki nagymamája, ezt is joggal irigyelhette, mert neki csak a kánikulában olvadó aszfalt s a városok szennyezett levegője maradt. Csengetés előtt Egyszóval minden jónak, így a vakációnak is egyszer vége van s kezdetét veheti újra a munka, a tanulás. A felújított, kicsinosított épületben, sőt egyes helyeken újonnan létesített egyházi vagy magániskolában. Több kisközségben visszaállítják a néhány éve végrehajtott körzetesítéssel megszüntetett kisiskolát, egy vagy két, nem egy esetben összevont osztállyal. Ez egyben majdnem mindenütt az anyanyelvi művelődés lehetőségét jelenti, minden korban az iskola volt az őrzője, ápolója, hordozója. Aggódó szeretettel és reményekkel teli bizalommal vezetik kézenfogva az édesanyák kis elsőseiket és a tanító nénik gondjaira bízzák őket, akikre nem kisebb feladat vár, mint hogy a mesék birodalmából átvezessék őket a betűk, számok, a realitások világába, feltárják előttük az eddig ismeretlen, csodás titkokat. S hogy a további évek folyamán nyílt szívű, gondolkodó, egyenes gerincű emberekké neveljék őket. S nem kisebb izgalommal, tenni akarással várják az első csengetést a pedagógusok, a nemzet örök napszámosai, akik közül sokaknak a múlt iskolaév végén végrehajtott úgynevezett fizetésrendezés vajmi keveset javított anyagi helyzetén. Akik közül a nyár egy részét többen hazai vagy magyarországi tanfolyamokon, továbbképzéseken töltötték, hogy elsajátíthassák az új módszereket, s új erőt merítsenek a rájuk váró feladatokhoz. Mindannak ellenére, hogy sok bennük a kétely, az aggodalom: gyorsan változó világunkban, lassan érlelődő, formálódó demokráciánkban vajon hogyan valósulnak meg a gyakorlatban a készülő alkotmánytörvény által is szavatolt jogaink. De bizakodva lépnek majd a katedrára, bíznak saját erejükben és elhivatottságukban, a szülők, a község, a társadalom támogatásában. Mert tudják, hogy az iskola, az anyanyelvi művelődés a folytonosság, az állandóságában is változó bizonyosság a megtartó erő, megmaradásunk záloga. Kulcsár Tibor (Méry Gábor felvétele) Újra az iskolapadban
