Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-03 / 27. szám
Sokat beszélnek mostanában a művész alkotói szabadságáról. Mégis sokan elfelejtik, hogy az alkotó egészen másfajta médium, mint az átlagember, cselekedeteit és művészetét megkülönböztető módon kell kezelni. Nem szabad játszadozni vele fölényesen, lekezelően, az erősebb kiváltságával, valakinek (valakiknek) kényére-kedvére. Különben veszélyes robbanóanyaggá válik. Figyelmen kívül sem szabad hagyni, mert önmagába fordulván irracionalitásba burkolózik, amely éppolyan veszélyes, hiszen művei érthetetlensége, túlzott elvontsága veszteség, és élete így a sínylődés drámájához vezet. Ez az írásom az első lehetőséget feszegeti. Kitalált és valós dolgok keveréke, bár minden hasonlóság a realitással csak párhuzamok és véletlenek egybeesése. A véső hideg volt, mint a jég. Rideg keménysége különböztette meg a kalapácstól. Kezében váltogatta szerszámait, sokszor behunyt szemmel is dolgozott. Nem szerette a védőszemüveget. Első nagyobb alkotásán dolgozott. Az iskolában mindig figuratív dolgokat csináltak. Szobrászmesterük, Kötörő Dávid (így csúfolták), erélyes ütésekkel zúzott szét minden nonfiguratív törekvést. Csak a figurákat, kiváltképpen az aktokat szerette. Jól emlékezett még, hogyan ült le a nagymellű Bozsenka az első órán. Nagy heccnek számított ez akkoriban az osztályban. Később már természetesebbnek tűnt a meztelenség. Ekkor már nem vágytól dülledő szemmel nézte a női testet, hanem az idomok minél tökéletesebb megformálása végett. Szívesen befeküdt volna Bozsenka ágyába, de mint később megtudta, Bozsenka Dáviddal hált, és az órák után Sebőként tűnt el a Csízik nevű borozóban, mert imádta a vörös bort. Ezt is csak később tudta meg, egy szép tavaszi napon, a nagyszünetben. Kilógott egy pohárkára, és meglepetésére ott találta Bozsenkát. így felöltözve még csinosabb volt. Zavarában már limonádét akart rendelni, de B. az asztalához intette, és leültette. Most visszagondolva megmosolyogta zavarát. B. ugyanis az asztal alatt félreérthetetlenül jelezte vonzalmát és gerjedelmét. Jó kis bosszú lett volna ez Dávidon a sok összetört szoborért! Ekkor látta utoljára, mert B. csodálatos idomait egy tömegszerencsétlenségben cafatokra gyalulta a 6-os villamos. Neki állított most emléket szobrával: A hús és a villamos. Egyenletes ütésekkel véste a konok követ. Nagyobb darab lemetszésekor hallotta a kő jajgatását... Ne könnyezz másokkal, de ne is ujjongj! (A gondolat Epiktétosztól származik.) Belemerült a munkájába, nem vette észre, mikor léptek be hozzá, csak amikor három, furcsán groteszk árnyék jelent meg előtte. Az egyik egyenesen a kőre esett, a másik kettő, mint két testőr, mellé. Abbahagyta a munkáját, és hirtelen megfordult. Ijesztően nézhetett ki, jobbjában ütésre emelt kalapácscsal, lándzsányi vésővel a másikban, hosszú fekete kötényben, feldúlt arccal. Inkább emlékeztetett inkvizítor- ra, mint szobrászra. Félénken hátrálni kezdtek. Nem szerette, ha munka közben zavarják, pláne nem, ha nézik ilyenkor. Gyakran az ujjára ütött, amely pillanatok alatt homokozólapáttá változott. Ráismert látogatóira. A nagyfőnök és kísérete.- Napot.- Jó napot.- Jöjjenek, üljenek le. Haj# István A két idősebb öltönyben volt. Mindig így látta őket. Gyakran elgondolkozott azon, hogy otthon hol raktározhatják a sok ruhát. Az egész lakás tele lehetett szekrényekkel, dugig tömve öltönyökkel, ingekkel és mindenfajta nyakkendőkkel. Minden alkalomra más. Egy ilyen embernek külön utánfutót kellene maga után húznia, hogy mindig kéznél legyen az alkalmas kollekció. Cipőt nem nagyon váltanak. Nyáron szandál, tavasszal-ősszel sötét félcipő, télen cipzáras egész. Ruha teszi az embert és a státusát. Látott már valaki öltönyös traktoristát vagy kékruhás bizalmit? Én már láttam, de az más történet. A fiatalabbik, a kissé kopaszodó, farmert és rövidujjú inget viselt, valami otromba lila, kötött nyakkendővel. Mindketten a középsőre tekintettek, de mivel ő nem mozdult, állva maradtak.- A keresztapák most előhúzzák a stukkereket, és szitává lőnek - nevette el magát. Engedett a feszült hangulat. A főnök közelebb lépett, vállára tette a kezét.- Látom dolgozgatsz, nem ülsz tétlenül, és nyakalod a pálinkát. Azt hallottam, a művészek szeretik a tü- tüt - cinkosan a sarokban sorakozó üvegekre kacsintott.- Mások is szeretik a tütüt, különben sem ettől függ a tehetség.- Bizony nem ettől!- De nem ám — helyeselt a másik öltönyös is. A farmeros, valószínűleg a sofőr, lassú léptekkel körözött a helyiségben. Szemlátomást csak a szerszámok érdekelték: fúrók, vésők, kalapácsok, köszörűk. Egyenként emelte őket a szeme elé, hüvelykujjával végigtapogatta élüket, és elismerően bólogatott.- Élesek, jó szerszámok, elkelne egypár a háznál. A főnök leintette:- No, elmondom, miért is jöttünk. Mint láthattad, felépült az új irodaépület. Ott lesz a titkárság és az én irodám is. Az épület előtt van egy nagy tér. Szeretnénk, ha csinálnál oda egy szobrot, olyan mezőgazdaságit. A vezetőség rád bízza, találd ki, tervezd meg, készítsd el. Nem mellszobrot akarunk, van már ebből elég. Valami kaszás emberre gondoltunk, de elvetettük, nincs benne semmi az állattenyésztésből. Állat is kell, sőt lehet egy kis történelem is. Őseink sokat izzadtak a földeken. Nem vagyok művész, te tudod vizuálisan elképzelni, megvalósítani. Tudom, meg tudod csinálni. Két hét múlva lesz az aratóünnepély és a lovasnapok. Akkor lepleznénk le. — Hát nem is tudom... Máson dolgoztam. — Azt be tudod fejezni azután is! Most ez a fontosabb. Szeretnénk, ha kész lenne, megadunk minden támogatást. Rendben van? — Megpróbálom — válaszolta, mert az öltönyös szavaiban némi fenyegetést hallott. — Rendben van, akkor megegyeztünk. Majd jelentkezünk. Viszlát - és kivonultak. A sarokban lévő palackhalom felé indult. Hátulról előhúzott egy félig telt üveget, és összevont szemöldökkel nagyokat kortyolt belőle. A nagy kőnek támaszkodott, rágyújtott. Felváltva nyakalta a pálinkát, és szívta a cigarettáját. Néha görcsös köhögés tört rá, de miután egy jókorát köpött, abbamaradt. Mikor az itóka elfogyott, az üveg szájába dugta a mutatóujját, és felülről rásújtott egy kődarabra. Pontosan oda, ahol B. képzeletbeli feje volt. Hangot hallott a kőből, akárha valahonnan a pokolból sátáni kacajok hisztérikus hullámai vernék a dobhártyáját. Felsértette az ujját. Kezét lefelé lógatta, megvárta, míg ujjhegyén duzzadni kezd egy jókora vércsepp, és amikor már majdnem lecsöppent, egy hirtelen kecses mozdulattal ráfröcskölte a köre. — Nesze, te szajha, vérzel, nem nyúlok hozzád. Utálom a vérző nőket, még a kutyák is utánuk jönnek az utcán, nyüszítenek, mert véres húst éreznek. Nincs különbség hús és hús között... Úgy döntött, a műteremben alszik. Elővette vázlatfüzetét, és firkálni kezdett. A művész alkotó ereje abból áll, hogy rendszertelen dolgokat is rendszerbe tud fogni, vonalak összevisszaságából határozott formájú képeket, ábrákat alkot. Síkból - térbe, az anyagból - szoborrá. Először egy sarlót élező, kalapos parasztot sikerült kibogoznia a vonalakból. Az öreg ült, körülötte marokba szedett búzakötegek. Nem rajzolhatott mellé állatot, legfeljebb Bodrit, de kutyákat itt nem tenyésztettek. Az emberek a háború óta leszoktak a kutyahúsról. Az éjjel még több képet rajzolt. Különböző alakokat, gépeket, állatokat.- Majd kiválasztják, melyiket szeretnék. Megcsinálom márványból, kiöntöm bronzból, vagy aranyból ha kell! A téboly megfontoltan, nagy erővel suhant be idegrendszerébe. Az óriási kőtömbből áradt. Ha szemben dolgozott vele, akkor mintha ezernyi szem nézett volna rá, néma tanúként, irracionális munkája megkérdőjelezéseként. Amikor hátat fordított, tarkójában érezte a szemeket. Keze remegett, a szén újra és újra eltört, éles töréseket hagyva a szabályos vonalak között. Végül úgy elkezdett remegni, hogy sem egyenes, sem görbe vonalat nem tudott húzni, ráadásul a szeme is elkezdett könnyezni. Apró vibrációk futottak át rajta. Reggel kopogásra ébredt. Izzadt volt sötét köpenyében, koszos a széntől és ideges a szesztől.- Jó lenne, ha most rám rontanának egy korsó hideg sörrel. - Feltá- pászkodott. A rajzok halk zizzenés- sel csúsztak a földre.- Művészkém, mi vagyunk azok, a terveket jöttünk megnézni - hatolt jégcsapként az agyába.- Anyád művészke - motyogta. Köszönésnek vélték motyogását, visszaköszöntek, meglepett, torz mosollyal. Úgy nézett ki, mintha Frankenstein horrorműhelyéből lépett volna elő. Szemei véres, beesett lyukak, arcát fekete sávok csúfították, haja összeragadt maszlagként meredezett, homlokán alkoholbűzös izzadságcseppek éktelenkedtek.- Jöjjenek be, valamit már rajzoltam, nézzék meg. Bementek, félszegen az ablakhoz álltak. Óvatosan nézegették rajzait. A több figurás, nagyobb rajzok tetszettek. A sarlós embert elvetették. A nyakkendős szeme egy különlegesen összetett rajzon állapodott meg. Szántó parasztott ábrázolt, két ökörrel és egy kisfiúval. Idillikus rajz volt.- Ez az! Ez nagyon tetszik, ezt csináld meg! Ugye önök is így gondolják? El volt döntve.- Legyen életnagyságú, igazi magyar ökörrel, ekével, paraszttal, kisfiúval. Miből akarod csinálni? Aranyökör, gondolta.- Még nem tudom, majd választok valamit - felelte.- Jól van, akkor sok szerencsét. Minden támogatást megkapsz, csak legyen idejében kész.- Igyekezz, meglátod, nem bánod meg — mondta buzgón a másik. Az audienciának vége. Éljen a ratifikáció. A helybéli ácsok az udvaron óriási állványokat csináltak. A szobor meglepetésnek volt szánva. A kíváncsi kérdésekre egyszerű, de furfangos választ találtak ki:- A trójai faló mását fogjuk megépíteni. Titokban dolgozott, kora hajnalban és késő este. Napközben az állványzat le volt takarva. Minden misztifikált titokzatosság vonzza az embereket. A lakosság felbolydult. Sokan ólálkodtak napközben az udvaron, mintha csak arra jártak volna, de a ponyvát nem merték felemelni.- Trójai faló, no de ilyet, falovunk lesz - suttogták. A probléma csak abban volt, hogy nem tudták, mit is jelent a trójai faló. Különböző feltételezések alakultak ki. Trójából falovat kapott az elnök ajándékba, annak készítenek talapzatot! A lovasnapokon fogják leleplezni, lepipálva az összes szövetkezetét! Mások nem hittek az egészben, csak pusmogtak. A titokzatosság szférájába terelték a közhangulatot. Az értelmiségiek csoportja - úgyis avatás lesz - kíváncsi arckifejezéssel a flegmát játszotta. Mi úgyis tudjuk, mi van a ponyva alatt... Mi mindent tudunk! A hír hallatán a falusi kántor csodálkozva kérdezte: — De ki fog belebújni? - Utána mondott valamit Homéroszról, a trójai háborúról és az agyafúrt Odüsszeuszról. Régebben ezt latinul tanították az iskolában. Sajnos, a hívek nem nagyon értették, így mise után hazatérve a ráncos nénikék a saját verziójukat mesélték. No meg hogy újra lesz az iskolákban latin és hittan. Hihetetlen erőbedobással dolgozott. Megcsinálta a szobor kicsinyített mását, a formákat, beszerezte az alapanyagot. Ritkán ment be a műterembe, mert félbeszakadt munkája valami kifejezhetetlen, idegesítő nyugtalanságot táplált belé. Álmai éberek voltak és színesek. A félbehagyott mű torzsszülött csecsemőként kísértett bennük. Az ökör szarvai közül folyékony masszaként lefolyva zúdult egy paraszt nyakába, máskor a kisfiú kezeit tördelve, vagy vödörrel és festékkel megjelenvén csíkosra pásztázta az állatokat, és kolompot kötött a farkukra, majd az öreget a kisfiúval befogta az igába, és az ökrök, bestiális ütéseket mérve rájuk, halálra hajszolták a két ember-állatot, megint máskor ő maga zúzta szét a leleplezésre váró művet. Az álmokban ő csak kívülállóként szerepelt, s nem bosszúvágyból, hanem könyörgő sugallatként cselekedett. Ez a sugallat váltotta ki agyában a szörnyű bosszú gondolatát. A szobor váza hajlított vasból és fából készült. Erre került rá a masz- sza, amely a végső formáját adta meg. Eljött az avatás napja. A szobrot éjjel vitték a helyére, csak egypár ember beavatásával. A letakart műnek nem volt semmi lóformája, de egy falótól minden kitelik, még az is, hogy formátlan. A tömeg kíváncsian izgett-moz- gott, várta a nagy pillanatot. Nyakkendős emberek jártak fel-le jelentőségteljes, ünnepi arcot vágva, pökhendien, mit sem törődve a tömeg kíváncsiskodó pillantásaival. Beszéd következett, hosszúra nyúló dicséretekkel, rövidre fogott kritikával, oklevelek és jutalmak, borítékok és gratuláló kézszorítások. Végül a szónok ünnepélyesen a szoborhoz lépett. Alkotóját valaki odatessékelte mellé. Révületben hallotta saját nevét és a tapsot. Bólogatott, amint azt a tévében látta, majd hátralépett. Ekkor a lepel megrándult, és a tömeg szeme elé tárult az annyira óhajtott szobor. Megrökönyödve álltak, még a nyakkendősöknek is arcukra fagyott a mosoly. Lovat vártak, és valami egészen mást kaptak. A pillanat groteszkségét még az is fokozta, hogy a lepel sarka fennakadt az egyik ökör szarván, és vígan lengedezett a szélben, mint a bikaviadalon. Pali bácsi, a szövetkezet őre úgy mondta ki az igazságot, mint a szegény kisfiú a mesében a meztelen királyról. Odalépett a szoborhoz, leakasztotta a rongyot. — Hiszen ez ökör, igy szántottunk apámmal a háború előtt! — Ökör, ökör - terjedt el a tömegben. / Óriási taps követkézért. Visszanyert magabiztonság. A fiú ekkor már a műtermében volt. Óriási csapásokkal formálta a követ. — Ne félj, te tartósabb leszel - motyogta. A falu sokáig csodájára járt a szobornak, fényképe a járási lapban is megjelent. Egy szép napon óriási vihar kerekedett. Az eső és a jég bosszúvá- gyóan zúdult a földekre, pusztítva termést, lyukakat lőve a házak tetejébe. Amikor hajnalban munkába indultak az emberek, a szobor helyén szörnyű látvány tárult eléjük. Mintha a húst lefaragták volna az alakokról. Bordák, pofacsontok és koponyák hevertek egy nagy fehér tócsában. Az ökör szarvai az ég felé meredtek, csak azok maradtak meg. A trójai faló örökre eltűnt az emberek elől. AT/WV Milan Pastéka: Vörös szék
