Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-07 / 32. szám
A — ország vezető erői /AéZ szinte minden napra tartogatnak valamilyen „meglepetést“ az állampolgár számára. Bizonygatják, hogy igenis mindenre gondolnak, figyelmüket semmi sem kerüli el az ország esetleges kettéválasztásával kapcsolatban. Csak éppen a józanabb féltől érkező ellenérveket nem akarják meghallani, meg azt, hogy a választópolgárok zöme ismételten szeretne beleszólni a politikába, mielőtt annak hivatásos (vagy Inkább hivatalos?) művelői valamit végérvényesen elrontanának. DE Ml LESZ A PÉNZZEL? Akinek nincs belőle bővlben, azt azért aggasztja, akinek sok van belőle, azért. Mindkettő attól fél, gyengül majd az értéke. KüAMIRŐL BESZÉLNEK lönösen Szlovákia állampolgára gondolkodik így, hiszen magától a kormányfőtől hallotta, hogy az ország végleges kettészakadása esetén nem várhat semmi jót, bár a kormányprogram leszögezi, a korona stabilitásának megőrzésére törekednek majd. Csakhogy a kormányprogram nem egy teljesen önálló Szlovákiával számol, hanem olyan államszövetségi formával, amelyben a két országrész gazdasága lazán összefonódik. Az éppen ügyeletes szlovák közgazdászok azzal számolnak, hogy a koronának nem kellene feltétlenül kettészakadnia. Elengedik fülük mellett a cseh részről mind erősebben hallható érveket, miszerint a két országrész gazdasági szerkezetét egy kicsit is ismerve könnyű megjósolni, amennyiben nem választják ketté egyértelműen a koronát is, a szlovákiai felhígíthatja a csehországit, gyengítheti azt, eltávo- lítva őt a teljes konvertibilitás elérésétől. Márpedig a Csehszlovák Állami Bank igazgatója, Josef Toéovsky néhány héttel ezelőtti kijelentése szerint 1995-96-ra az lehetne a korona. Persze, csak akkor, ha a reformot mindkét országrész legalább az eddigi, vagy ha lehet, fokozottabb ütemben folytatná. Csakhogy erre nyilvánvalóan akkor számíthatnánk, ha egyértelmű lenne a föderatív államforma fenntartása. Erre pedig már alig van remény... ESIK A KORONA ÁRFOLYAMA Míg a politikusok mindannyiunk bőrére egyezkednek, addig az állampolgárok szép csöndben teszik, amit a józan eszük diktál. Akinek van befektetnivaló pénze, az igyekszik valamilyen értékálló dologba fektetni, ingatlant vásárol vagy éppen márkát, dollárt. Ez utóbbinak a feketepiaci árfolyama gyorsan reagált a bizonytalanságra. Amiről néhány hónappal ezelőtt Klaus következetesen szigorú pénzügyi politikájának köszönhetően már úgy beszélhettünk, hogy tulajdonképpen felszívódott, az most újra megjelent. Hiszen míg pár hónappal ezelőtt a külföldi valuták feketepiaci árfolyama szinte megegyezett a hivataloséval, mára ismételten érezhető köztük a különbség, és az sem mellékes, hogy a bécsi börzén is esett a korona árfolyama. Sokan pedig tudni vélik, közeledik a pénzbeváltás, a szlovákiai bankok már felkészültek rá. Biztos pénzbeváltási arányokról beszélnek, a leggyakrabban az 1:3-hoz beváltási kulcs kerül szóba. LESZ PÉNZREFORM? A vezető politikusok erre még igyekeznek ködösítő választ adni, ami érthető is, a pénzügyi kérdésekkel foglalkozó közgazdászok, újságírók azonban mind gyakrabban emlegetik az ország több mint hét évtizedes történetében előfordult pénzreformokat. Különösen az elsőt, amely Alois Raéín, az első csehszlovák pénzügyminiszter nevéhez fűződik. Az Osztrák-Magyar Monarchia romjain keletkezett országoknak ugyanis meg kellett teremteniük a saját pénzüket, s e vonatkozásban Raéín pénzreformja szinte példaértékűnek számított. Olyan technikát és átváltási kulcsot dolgozott ki a reform lebonyolítására, amely a lehető leggyorsabbá és objektíwé tette az egész folyamatot. Az osztrák koronáról való leválást a bankjegyek felbélyegzésével kezdte, majd a forgalomban levő bankjegyek bizonyos részének visszafogásával, az egyes bankszámlák zárolásával, a saját jegybankrendszer megteremtésével, a csehszlovák korona fémalapjának megteremtésével és egyéb intézkedésekkel folytatta. Rasínról köztudott volt - és e vonatkozásban van hasonlóság közte és Václav Klaus között -, hogy minden tételre odafigyelt, kétszer is meggondolta minden fillér kiadását. Jellemző példa erre, mennyire ügyelt a pénzreform kiadásaira. Úgy választotta meg technikáját, hogy az a lehető legkevesebbe kerüljön. Figyelme arra is kiterjedt, mennyibe került az e célra felhasznált üzemanyag, a pénzreformot végrehajtó hivatalnokok útiköltsége stb. Mindenesetre a Nemzetgyűlés 1919. február 25-i éjszakai titkos ülésén hozott határozat értelmében a katonaság segítségével azonnal beindult a gépezet. Néhány órán belül elárasztották az országot a különböző nyomtatványok, a bankjegyek felbélyegzéséhez szükséges kellékek... Erre a pénzreformra - azt hiszem - már csak a legidősebbek emlékeznek, de a második világháború utánira bizonyára többen, és sok család emlékezetében élénken élnek még az akkori nem éppen kellemes emlékek. Hogy mikor él meg a mai fiatalabb korosztály is hasonlót, vagy hogy megél-e egyáltalán, az egyértelműen politikusainkon múlik. Azokon, akik ma parlamenti pártok képviselőiként kezdeményezik a két országrész jövőbeni együttműködésének egy laza szövetségen alapuló új szabályait, szorgalmazzák a tulajdonképpeni válást, jóllehet ezt úgy emlegetik, hogy „csak“ abban ez esetben kerítenének rá sort, ha már bizonyos kérdésekben nem tudnak megegyezni... HÁROM VÁLTOZAT Mindenesetre míg a politikusok mintegy a saját szakállukra egyezkednek egy úgyszólván beláthatatlan következményekkel járó lépést illetően, az állami bankhoz közelálló újságírók tudni vélik, hogy az ország kettészakadása esetére a pénzreform három változatát is kidolgozták. Az egyik szerint okmánybélyeggel látnák el a bankjegyeket, bár ez túlságosan bonyolult megoldásnak látszik. Az állami bank valószínűleg a pénzkészleteket kezdené felbélyegezni, miközben az ehhez szükséges okmánybélyegek kinyomtatása, majd maga a felbélyegzés legalább két hónapot venne igénybe. A pénzérmékre ez nem vonatkozna, mivel ezek az összes forgalomban levő korona három százalékát képezik csupán. A másik változat értelmében valamilyen egyszerűbb módszert alkalmazva pecséttel látnák el a bankjegyeket („frankolás“). Ez ugyan egyúttal gyorsabb lenne, mint az okmánybélyeggel való felbélyegzés, csakhogy könnyebb lenne a bankjegyhamisítás is. Valószínű, hogy az állami bank ezt csak kiegészítő módszerként alkalmazná. A harmadik variáció az új bankjegyek nyomása, amit két változatban tennének meg: az egyik szerint ideiglenes bankjegyeket nyomnának, a másik szerint pedig a végső változatot. Csakhogy az ideiglenes bankjegyek nyomása 4-6 hónapot is igénybe venne, a végső változatú bankjegyeké pedig egy évig is eltarthatna. Mindkét változatnak megvan az előnye és a hátránya, de kombinálásuk sem zárható ki. Ha így haladnak a tárgyalások, amint annak a utóbbi hetekben lehetünk tanúi, azt hiszem, hamarosan megtudhatjuk, mire számíthatunk e vonatkozásban is... Pákozdi Gertrúd Vasárnapi elmélkedés Jog vagy kötelesség? Az új szlovák kormány nemzetiségi politikájának felvázolásakor eléggé óvatosan fogalmaz. Az általánosságok mögött mindig az a veszély rejlik, hogy konkretizálásuk többféleképp értelmezhető. A sejthető lényeg csupán a kormánypártok programjaiból és egyes politikusok, esetleg tanácsadók mozaikkockákhoz hasonlítható megnyilatkozásaiból bogozható ki. Ez is csupán következtetés, (amiből inkább csak azt szűrhetjük ki, mi az állampolgári kötelességünk és mire nem formálhatunk jogot). A kisebbségi pohtika talán legérzékenyebb pontja az anyanyelvi oktatás és az anyanyelvi érintkezés lehetősége. Ennek szavatolása nélkül a nemzetiségek egyenjogúságáról, fejlesztéséről elhangzó kijelentések csupán üres szólamok. Nos, próbáljuk összerakni az említett mozaikkockákat, vajon milyen kép alakul ki belőlük. Kezdjük az oktatással. A kormányprogram szavatolja a nemzetiségek művelődését, ám az anyanyelvi oktatás nem kap hangsúlyt. A szlovák alkotmánytervezetben is furamód „a hivatalos nyelv elsajátításának joga“ szerepel. A Szlovák Nemzeti Párt választási röplapján kivonatosan ismertetett programjában olyan iskoláról beszél, amely állami nyelven biztosítja a nemzeti öntudatra nevelést és az ingyenes oktatást. Az anyanyelvi oktatásról szó sincs. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom választási programjában is azt olvashatjuk, hogy célul tűzte a szlovák nyelv mint állami nyelv kötelező használatát Szlovákia egész területén. A magyar nyelv ezek szerint nem használható hivatalos kapcsolatokban. S mivel az ingyenes oktatás is csak állami nyelven biztosított — kiszorul az iskolákból is? De menjünk tovább következtetéseinkben. Közvetlenül a választások előtt ülésezett a kormány nemzetiségi és etnikai tanácsa, amely többek között megvitatta a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. A vitában felszólalt a Szlovák Tudományos Akadémia tudományos munkatársa, aki magabiztosan kijelentette: Szlovákiában minden állampolgárnak kötelessége megtanulni szlovákul! Felméréseire hivatkozva megállapította, hogy a magyar gyerekek nem tudnak szlovákul és a magyar iskolákban nem is tanulnak meg. Ha tehát a szlovák nyelv elsajátítása kötelező és a magyar iskolák ezt nem biztosítják, akkor marad a szlovák iskola? (Ahol majd a magyar gyerekek ugyan megtanulnának szlovákul, de lassan elfelejtenék anyanyelvűket.) És a gyermeke jövőjét féltő szlovákiai magyar szülő gondolkodóba esik. Bármennyire is bárgyúnak tűnnek a hasonló nézetek, a kellemetlen bogarat a fülébe ültették. Nemzeti kisebbségünk ebben a régióban már annyi szörnyűséget átélt, hogy félelme érthető. így azután már aligha csodálkozhatunk, ha csökken a magyar iskolák tanulóinak száma. A jelenlegi szlovák politikától kisebbségünk nemzetiségi jövőjét illetően sok bátorítást egy-egy általános, megnyugtató nyilatkozat ellenére sem kap. Amikor képviselőink a szlovák kormányprogram vitájában nemzetiségünk védelmében felszólaltak, a kormánypárt képviselője megdöbbentő érveléssel utasította őket vissza. Szerinte a kormánynak magyarságunkkal szemben tanúsított nagyvonalúságát kell látnunk abban, hogy nem a magyar- országi szlovákok helyzetének megfelelő kölcsönösségi alapon alakítja nemzetiségi politikáját. Ennek figyelmen kívül hagyása szerinte csak a jó szándék hiányával magyarázható. A jó szándék hangoztatása ürügyén talán valaki azt várja tőlünk, hogy a nemzetiségi jogokat (ami lényegében emberi jog) vegyük afféle kö- nyöradománynak? Ezt így egyetlen politikus sem gondolhatja komolyan... Aggályainkat az utóbbi események sem oszlatják el. A szlovák kormányfő a Rudé právo napilapnak nemrég adott nyilatkozatában ugyan kifejtette, hogy a szlovák kormány az Európai Tanácsnak felajánlotta: vegye át a felügyeletet a nemzetiségi kérdés megoldásának ellenőrzése fölött és vegyen részt annak konstituálásában. Ez vitathatatlanul reményekre jogosító ajánlat. Most már csupán a megvalósításon múlik. így is elgondolkoztató a miniszterelnök ezt követő kijelentése, miszerint: „Nincs igazuk azoknak, akik magyar polgártársaikat ijesztgetik, hogy a szlovákok kényszeríteni fogják őket otthonuk elhagyására. Ez hazugság.“ Ha a miniszterelnök szükségesnek tartotta e cáfolatot, akkor azt is bizonyította, hogy ilyen fenyegetések léteznek, ami feltétlenül magyarellenes hangulatra vall. S ezt a hangulatot valaki kiváltotta. Bizonyára nem az egyszerű, becsületes emberek agyában született... S megszületett a kormánynak a nemzetiségi kérdést is érintő döntése. A lakosság és az önkormányzati szervek kérését visszautasítva, nem engedélyezte a háború utáni féktelen nacionalizmus időszakában elkeresztelt községnevek (Stúrovo, Koláro- vo) eredetijének visszaállítását. Engem ebben főképp az indoklás döbbentett meg: az össztársadalmi érdekek előnyt élveznek a helyi kívánalmakkal szemben... Az elmúlt évtizedek folyamán a nemzetiségi kérdés megoldásának, sőt a sérelmek orvoslásának elodázását is számtalanszor indokolták valamiféle magasabb rendű társadalmi vagy éppen pártérdekekkel. Mikor lesz már végre a nemzetiség és az ön- kormányzat álláspontjának ügye is egyenrangú a legmagasabb társadalmi érdekekkel? Zsilka László > 1992. Vili. 7 Ej Vasárnap
