Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-07 / 32. szám
* # A színpompás XXV. Nyári Olimpiai Játékok végén vagyunk. Soha ennyi ország ennyi sportolója ennyi versenyszámban nem küzd, nem küzdött az érmekért, mint Barcelonában. A négyévenként tartott ötkarikás játékok már korántsem csupán a sport ünnepének számítanak. Általa tárulkozik ki a világnak a rendező ország és sikeres lebonyolítás esetén nem elhanyagolható nemzetközi presztízsre tesz szert. így volt ez Dél-Korea esetében 1988-ban, s minden bizonnyal ekként lesz most Katalónia és tágabb értelemben Spanyolország vonatkozásában is. Persze a reflektorfényben a sport, a sportolók állnak, az immár halhatatlan bajnokok, a felejthetetlen teljesítményt nyújtó győztesek. Mint mindig, most is voltak hősei a nemes versengésnek: Scser- bo, a torna hatszoros olimpiai aranyérmese, Egerszegi és Szadovij, az úszás királynője és királya, és még folytathatnánk a sort. Tudjuk, sírni csak a győztesnek szabad, a vesztesek, a kudarcot vallottak könnyei feledésbe merülnek. Ilyen a sport: a bajnokok és legyőzöttek, mint fény és árnyék, egymástól elválaszthatatlanok. Nem vitás, az olimpia egyben a nemzetek nemes versengésének is színtere. A szurkolót büszkeség tölti el, ha hazája képviselője derekasan helytállt, s úgy érzi, a dobogó legtetején állónak játszott himnusz egy kissé neki is szól. Kis híján 100 év telt el az első, az athéni ötkarikás játékok megrendezésétől. Azóta óriásit változott a világ, benne a sport és a sporton belül az irányzatok. Korántsem csupán a nemek közti emancipációra, az egyre korszerűbb sportszerekre, az új technikára gondolunk, hanem arra, hogy a tiszta testkultúra eltolódott a látványosság irányába, az amatőrizmús ideje egyértelműen lejárt, és a pénz - mögötte a dúsgazdag szponzorok hada - mintegy átitatta a seregszemlét. Lehet e fölött sopánkodni, merengeni régi szép időkön, ám a tényekkel - melyek köztudottan makacsak - szembe kell nézni. Az olimpia, az emberiség közös nagy fesztiválja, bolygónk minden népe együvé tartozásának szimbóluma, rohamosan változó világunkkal együtt átalakult. A látványosság, a jó értelemben vett profizmus vonzza igazán a közönséget, a hírközlési szerveket; ezáltal nemcsak az adott sportág népszerűsége növekedik, hanem áttételesen az egész sporté. Ez legkézzelfoghatóbban az amerikai profi kosárlabdázók barcelonai szereplésében nyilvánult meg, a tévéközvetítések révén a nézők milliói fedezhették fel e játék egészen új dimenzióit. Az ókori görög játékok eszméit felújító Coubertin bárónak és követőinek sok mindent sikerült megvalósitani a régi ideákból, sajnos, egyet nem: a két hét alatt nem hallgattak a fegyverek, földünk tűzfészkeiben tovább folyt az öldöklés. Úgy látszik, mi, az atomkor gyermekei, még nem tudtunk felnőni a feladathoz, még nem tudatosítjuk igazán, a viszályok megoldásának ez a legszerencsétlenebb módja. Csodálatos seregszemlének voltunk szemtanúi tizenhat napon át. Annyi bojkott, politikai manőver után végre együtt volt a mezőny, és most már elmondhatjuk - a sport, s általa Földünk lakói hitet tettek az egy és oszthatatlan, az ideológiáktól mindinkább mentes világunk mellett. Reméljük, két év múlva Lillehammerben és 1996-ban Atlantában az olimpiai láng lobo- gását semmi sem fogja zavarni. (sidó) B(®jÍÉM FIGYEL(T) A VILÁG LUKÁS POLLERT, A VADVIZEK MEGZABOLÁZÓJA (KÖZÉPEN) EGERSZEGI HÁROM OLIMPIAI ARANYÉRME UTÁN MINT KRISZTINA KIRÁLYNŐ TÉR HAZA ÍGY LÖVÖK ÉN - MONDHATJA PETR HRDLIÚKA BARCELONAI ELSŐSÉGE UTÁN
