Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
tí Vasárna Ez a felvétel Katarína Cavojová száztizedik születésnapján készült: az unokával és nyolcvanhárom éves fiával. Az ünnep alkalmából aláírása Zakhar Margit főnövér segítségével bekerült az otthon krónikájába. (Ondrej Janso felvételei) Több oka is van annak, hogy ellátogattunk a tornaijai nyugdíjasotthonba. Egyrészt itt él az ország legidősebb embere, másrészt Szlovákiában egyedül itt rendeztek be átmeneti otthont 3-18 éves gyerekek számára. Látogatásunk további apropóját az adta, hogy az intézetet tíz évvel ezelőtt nyitották meg. Meg akartuk tudni, hogy az itt lakók az új körülmények között milyen kilátásokkal várják a jövőt.- Eddig nem nehezedtek ránk anyagi gondok - tájékoztatott Pavel Laurencík igazgató. - A kosztot, fűtést, világítást, a teljes ellátást 1992 végéig állami költségvetésből biztosítjuk. A szociális támogatás új koncepciója a Szlovák Köztársaságban című dokumentum azonban kimondja, hogy pénzforrásokat kell keresnünk. Ezért a jövőben az egyházra, az érdekszervezetekre, egyletekre, magánszemélyekre, vállalkozók, szponzorok segítségére kell támaszkodnunk. Az állam ugyan a költségvetéshez a jövőben is hozzájárul, de jóval kevesebbel, mint eddig. Ezért például a fóliasátrakban saját szükségletünkre paprikát, paradicsomot, hagymát, tököt termesztünk. Az itt lakók természetesen önként dolgoznak, s havonta 300-400 korona jutalomban részesülnek. Azon túl, hogy pénzt takarítunk meg, vegyszermentes termékekhez jutunk. Bevételünket kertünkből szerzett széna eladásával is növeltük. Pénzre nemcsak azért van szükség, hogy meglegyen a mindennapi falatjuk, emberhez méltó körülményekről, szórakozásról is gondoskodni kell. Ottjártunkkor éppen egy hatalmas könyvszállítmány érkezett a könyvtárba. A társalgóban tévékészülék, melyet, akárcsak a berendezést - az igazgató úr szerint -, nem minden itt élő kímél, sőt olykor a műsorok megválasztása is gondot okoz. Akadnak, akik rosszallják, ha egyesek a magyar adást nézik, pedig az itt élő 171 idős ember túlnyomó többsége magyar. Ám a tévézés nem elégít ki mindenkit. Vannak, akik kézimunkáznak, fából figurákat faragnak, kultúrműsorokat tanulnak be. A szereplésekről sok-sok színes fénykép készült. Az egyik a leánykérésről szóló, nagy sikert aratott vidám jelenetet örökíti meg, a másik táncoló idős embereket. A gyermekosztályon csak egy tizenhét éves lányt találunk. Éppen vasal. Szobájában példás a rend, az asztalon ifjú barátja fényképe. A többi szoba is otthonos. Némelyikben testvérek laknak. Délelőtt lévén, a fiatal lakók iskolában vagy óvodában voltak. Ez a hely a gyerekek átmeneti otthona: addig maradnak, míg vissza nem kerülnek családjukhoz, vagy nem helyezik el őket véglegesen valamelyik intézetben. Gyakran fájó szívvel, sírva távoznak innen. A kicsik ragaszkodását az is A tipegők és aggastyánok tornaijai otthona bizonyítja, hogy Mária Sujovát, a nővért anyunak, az igazgatót pedig apunak szólítják.- Mi is nehezen búcsúzunk tőlük- sóhajtja a fiatal Mária Sujová.- Többen úgy kerülnek ide, hogy még rendes ruha sincs rajtuk. Igyekszünk nekik otthont teremteni. Ma éppen új bútort várunk a társalgóba. Mi tagadás, a legnagyobb izgalommal a száztíz éves Katarina Ca- vojovával való találkozást vártam. Az ország legidősebb embere október tizenegyedike óta már a 111. életévét tapossa. Lom nad Rimavi- couban született. Utolsó lakhelye a Felsőpokorádon volt. Ide tíz évvel ezelőtt a naprágyi nyugdíjasotthonból került. Első férjével tizenöt évet élt, s hat gyerekük született, közülük már csak egy él, a nyolcvanhárom éves Martin Veselka, aki szintén ennek az otthonnak a lakója.- Az, hogy itt él az ország legidősebb embere, csak növeli az intézetünk iránti érdeklődést - büszkélkedik az igazgató.- Reggelente az első dolgom, hogy megnézzem, mi van Cavojová nénivel - mondja Zakhar Margit főnövér. - Valamennyien izgulunk, hogy még ne hagyjon itt bennünket. Szerencsére kiváló étvágya van. A szalonnát mindennap megenné. A minap azzal fogadott, hogy éhes, mert nem adtak neki enni. Pedig kapott vacsorát, de nagy az étvágya. Különösebb gondunk nincs vele, csak már nem hall és rosszul lát. Ha valami baja van, azonnal hívja a nővéreket. Máskülönben egész nap fekszik és sokat imádkozik. A rózsafüzér majdnem mindig a kezében van. Fiatal korában kedves asszony lehetett.- Én a negyedik gyermek voltam a hat fiú közül - mondja a szűkszavú Martin Veselka, aki valaha ácsmunkát végzett. - A Janó három évvel fiatalabb volt, mint én, s a második világháborúban halt meg. A többi testvérem még hamarabb eltávozott. Az én egyetlen fiam sem él már. Két unokám van. Szófogadó gyerekek voltunk. Anyánk nem volt szigorú hozzánk. Apánk nem mindig járt haza, mert favágó volt. Anyánk dolgozni csak napszámba járt, krumplit meg kukoricát kapált. Szerette a munkát. Mostanában néha mondogatja is, hogy minek él már ilyen asszony, aki dolgozni sem tud. A szülei is hosszú életűek voltak. Szerintem anyám annak köszönheti magas korát, hogy sosem terhelte túl a gyomrát.- De a szalonnát szereti - vetem közbe.- Mindig is szerette - válaszolja Martin Veselka. - Csak éppen sosem jutott neki belőle elég. Pedig volt, amikor disznót is vágtunk. Ki- lencszáztizenháromban a hegyekből leköltöztünk Ozsgyánba, de amikor apánk meghalt, visszamentünk. Anyám anyósnak is jó volt. Mindig kijött a feleségemmel, ö idén ősszel itt az otthonban halt meg. Most már csak ketten maradtunk a mamával. Belépünk a matuzsálemi kort megért asszony szobájába. Most is fekszik. Talán el is aludt. Fején fekete kendő. Meghatódva nézem a száztíz esztendő nyomait magán viselő arcát, kezét. Szemét nemigen látom, mert sokdioptriás pápaszemet visel. Amikor ezek a szemek először látták meg a napvilágot, még csaknem két évtized hiányzott a századfordulóig. Az első világháború kezdetéig pedig harminchárom esztendő. Szobatársnői hozzá képest menyecskék, hiszen egyikük nyolcvannégy, másikuk kilencven- három éves. Az utóbbit Parlagh Annának hívják, s szívesen társalogna, de közben felébred Cavoj néni. Amikor megpillantja fiát, aggódva kérdezi, merre járt, hogy ma még nem mutatkozott.- Már azt hittem, beteg vagy. A fiú tiltakozik, mondván, hogy ma már benézett hozzá.- Ő kicsoda? - mutat rám a néni.- A Gyula?- Nem, újságíró! - kiáltja a fia, de a néni nem hallja.- Gyula az Ostravában élő unoka, aki októberben a mama születésnapján járt itt - magyarázza Veselka úr. Közben a néni felül. Karcsú termete egyenes tartású. Az ágy mellett levő papucsait segítség nélkül veszi fel. Hiába szólok hozzá, nem reagál. Pedig mennyi mindent tudnék tőle kérdezni. Például azt, szeretne-e még egyszer fiatal lenni, s ha igen, régen vagy ma! Megkérdezném, miről számolna be a legszívesebben a rég eltávozottaknak. Hogy szerinte mi az, amit azok a legkevésbé hinnének el. De hiába szólongatom. Pedig beszélni beszél. Hangosan és értelmesen. A fiát kéri, hozzon neki a városból mentolos kenőcsöt, mert mindene fáj.- Három doboz Pamelát hozzál!- utasítja. - Meg két zacskó cukorkát - nyújtja a gondosan kicsomózott zsebkendőből elöhalászott húszkoronást. Aztán ahogy csak egy édesanya képes mondani kisfiának, biztatva hozzáteszi: - A fennmaradó pénz a tiéd lehet! A nyolcvanhárom éves fia azonban morfondírozik: - Hisz ebből nem kap vissza, mert drágább lett a kenőcs is meg a cukorka is. Persze^ édesanyja nem hallja szavait. O az áremelkedésről és egyéb változásokról mit sem sejt. Talán azt sem tudja, hogy a világ az utóbbi időben akkorát változott, amekkorát hosszú élete során is csak ritkán. A változások kedvezőtlen következményekkel is járnak. Szerencsére az otthon lakóit ezek egyelőre nem érintik, ők továbbra is biztonságban érezhetik magukat. Fülöp Imre „Jövőnk a csótányoktól függ“- mondja dr. Joseph Gregor, a bo- gotai egyetem professzora főmű- soridőben az amerikai „Live at Five“ című hírösszeállításban, és egy jó nagy svábbogarat tart a kamera elé. A New York-i háztartások nemkívánatos lakótársaiból gyógyító erejű kivonatot akar készíteni. „Míg az emberiség magát és a világot pusztítja, a svábbogarak 350 millió év alatt túléltek minden járványt és katasztrófát“- folytatja a doktor. Ezután csak logikus, hogy az embernek hasznot kell húznia a csótányok ellenálló képességéből. Természetgyógyászati terméke, amelyet „egy éven át saját magán próbált ki“, gyógyítja a szőrtüszőgyulladást, az ízületi gyulladásokat, és megvéd a radiaktív fertőzéstől. Dr. Joseph Chenango a Hair Today Ltd. elnökeként arról számol be, hogy nyilvántartásában számos donor szerepel, akinek a skalpját - haláluk esetén - 3500 dollárért kopasz fejekre ültetik át. Egy bizonyos Joseph Schlafer, a Comacoccoon utazási iroda vezetője pedig azzal keltett feltűnést, hogy a stresszben szenvedőknek teljes kikapcsolódást ígért narkózisban töltendő szabadságukon. A három hírben három dolog közös: Egyrészt valamennyi koholmány, másrészt a sajtó egy része - ennek ellenére - készpénznek vette. Harmadrészt pedig a három szakértő személye mögött egy negyedik Joseph, a 46 éves Joseph Skagg rejtőzik. A New York-i férfi az egyik legkreatívabb művelője egy művészeti ágnak, amelyet képdített a New York-i Plaza hotelba a bukott afrikai diktátornak, Idi Aminnak egy 18 éves lánnyal történő állítólagos esküvőjére, amelyre azért került volna sor, hogy az afrikai megkapja az amerikai állampolgárságot. Ábel felfogadott egy százhúszkilós négert és rendjelekkel teletűzdelt uniformisba bújtatta. Néhány barátja játszotta a testőrök szerepét, a szállodát ugandai zászlókkal díszítették Kollégája, Joey Skaggs, aki főállásban kommunikációelméleti előadásokat tart, átveréseiben céltudatosan a kor „dilijeit“ lovagolja meg. A fogyókúra-őrületről jutott eszébe a „Fát Squad“: egy szerződtetett izompacsirta, aki a lefogyni vágyókat napi 100 dollárért fizikai erőszakkal meggátolja abban, hogy belépjenek kedvenc cukrászdáikba és büféikbe, vagy hogy a hűtőszekrényt kinyissák. HIVATÁSOS KACSAGYÁRTÓK viselői „hoaxart“-nak neveznek: „hoax“ angolul átverést, ugratást vagy egyszerűen hírlapi kacsát jelent. Furcsa sajtójelentésekkel és álszenzációkkal vezetik orruknál fogva az újságírókat a hoax-művé- szek. Akcióik célja, hogy felfedjék a médiavilág gyenge pontjait: a szenzációhajhászást, a szakértőkultuszt és a hiszékenységet. Joey Skaggs mellett a 61 esztendős Alán Ábel is sokszor tette már lóvá a riportereket. A Connecticut állambeli Westportból való tréfamester nagyszámú riportert csőfel. A szertartáson még a külügyminisztérium és az FBI tisztviselőit is sikerült félrevezetni. Bár a „testőrök“ megakadályozták a „közvetlen kapcsolatot“, ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy a hivatalos személyek jelen legyenek az esküvőn, amelyről kínos módon, csak az újságokból szereztek tudomást. Ábel, aki mellesleg író, tréfáit saját zsebből finanszírozza, de olykor barátai is kisegítik: az „esküvő“ például 8000 dollárba került. Az állatbarátokat „kutyabordély- lyal“ ingerelte, ahol a tarifa „pár- zásonként 50 dollár“, az erkölcscsőszöket „a rocksztárok spermabankjával“, a jog- és rend- mániásokat pedig a jópolgári magatartás egy új formájával: a „Járj helyesen csoport“ összeállította a szabályozott gyalogosközlekedés 66 szabályát. Olvasható ezek között az is, hogy sötétedés után tilos napszemüveget viselni. A koholt szenzációk nemzetközi karriert futottak be. A francia televízióban beszámoltak a fogyókúraőrökről, a hírt egy japán és egy német újság is átvette. A „hoax“ több, mint ugratás: leleplezi a sajtóvilág gyengeségeit. Már egy akadémiai cím és néhány egyenruha hitelessé teszi a kitalált szenzációt. A szemenszedett hazugságok az emberek félelmeivel és reményeivel játszanak, és megmutatják, mennyi mindent képes elhinni a társadalom. Orsón Welles 1938-ban önkéntelenül is bizonyítékot szolgáltatott a médiumok hipnotikus hatására. Rádiójátéka, amelyben H. G. Wells Világok háborúja című sci-fi regényét dolgozta fel, 1,2 millió pánikba esett amerikait kergetett ki otthonából - csak mert a műsort megelőző ismertetőt nem hallották. Németországban a „hoax“ fogalma még ismeretlen. Tréfacsiná- lók azonban ott is működnek. A „Hitler-naplók“ esete azonban, amelynek a Stem is beugrott, nem egészen ebbe a kategóriába tartozik. Ezúttal ugyanis több millió márkát megmozgató csalásról volt szó. (Stem) 1992. I. 3.
