Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly GERGELY JÓZSEF Faltól falig tűnő néma idő helyrehozhatatlan bomlása a létnek olcsó szerelmeknek hulló lázgörbéje lenyomozha ta tlan felhő-madarakkal langy-gyászmenetekkel alvó patakokkal folydogálunk lassan fázva idegenként egy célba tér minden a jövő idő is null fokán a nyárnak lejjebb szállunk egyre sötét folyosókon oszló bizonyosság iszony-bélyegével a kezdet végével a vég kezdetével mohó zilált hangyák egykedvűségével keressük az arcunk holt indát eresztve szeretetre éhes végnélküli táncunk járjuk szakadatlan moccanatlan tenger szürke kagylójában kényszerképzeteknek vad kígyózásában dimenziótlanul a szövevény-csendben BETTES ISTVÁN Visszavonulót fúj (Délvidéki barátaimnak) szétmászkált pacnik bősz itatós agyakban rögtönzött sóderhalmok szülőföld hullahosszán míg bér vár - a vég is dér jön csipcsipcsóka bús csend van a végén hiányban variálsz bármelyik hely lesz messzi hulládobban mellékes a vászon akármilyen ékes ezóratájt hiába — verseny sincs csak múlik gyarapszik a látszat valója visszafelé hajlik arca a vétó nem hátha formát ölt rökönyödve enyészik tovább ha nem látod is végképp így van a nincs így tölt el - emyedve jelened érik a végén jelbe öltözik fénylőn pár napig vársz még a jel takaratlan jégbe enyészel már ronthatatlan visszavonulót fúj mindig akaratlan többé mitsem számít sem a vér sem a szél sem a víz ANDRIJAN TÚRÁN Kant kapitány gyermekei Tűz — az ujjhegyeken szél — a szavakban szivárvány — körülöttünk fény - a szemekben sötétség - az ismeretlenben mozgás - minden pillanatban Mikor a madarak kiénekelték a napot kitettem az ablakba arcom fehér zászlaját A további süllyedésig MILA HAUGOVÁ Két tiilcör ... menj, amíg meg nem szereled a rosszat is. Felém van észak és hó. „Állati napokat élek“, meztelen égek. Szeretném, ha színes lenne a fény, csillaggá változna a szó... ... szeretném, ha két tükörben volna egyetlen arcom — Ozsvald Árpád fordításai M ég gyermek volt és én már szerelmes voltam bele!" - gondolta, miközben közelebb bújt a lány forró testéhez. „Szinte még babákkal játszott. Ugyanolyan tiszta volt és egyszerű, mint most. Őszinte. Kivéve persze, amikor azt füllentette, hogy nem érti a matematikát, csakhogy ott üljek mellette ...Hat év! Akkor nagyon soknak tűnt. Ám a lányból nő lett. “ Alig észrevehető mosoly jelent meg a szája szélén. Karja kígyóként indult el a takaró alatt, hogy lecsapjon a magát boldogan megadó áldozatára. A másodperc töredékéig csak a fiatal test hódító illatára koncentrált, majd ajkával gyengéden harapdálni kezdte a lány fülét, s nyakán az érzékeny bőrt. Most is érezte a karcsú testen átfutó remegést, mint minden alkalommal. Most is képtelen volt betelni egy egyszerű csókkal, kóstolgatta csak, de fel tudta volna falni a lányt. Tudta, hogy gyönyörű, fárasztó este vár rá. „Most is gyermek még, húszéves, babaarcú tündér. És az enyém!“ — folytatta a megkezdett gondolatsort, s olyan izgalmat váltott ki benne a kitakart leánytest, mintha legelőször látta volna. A hosszú, kecses ujjak már első érintésére belemarkoltak a lepedő fehérségébe, s ahogy tartott a játék, mindjobban szorították, szorították. Egyszer aztán szétnyíltak, lassan, akár a virágkehely, égnek fordultak, beletúrtak a férfi hajába, s úgy maradtak ott, mintha megérdemelt pihenésükre sehol máshol nem találtak volna helyet. Némán feküdt a lány mellett, s hol annak az arcát, hol pedig az alig észrevehetően mozgó függönyt nézve. Olyan dolgok jártak az eszében, amiket legszívesebben örökre száműzött volna onnét. Mindinkább nevetségesnek tartotta őket, annál gyakrabban elö- bújtak. „Három év után otthagytam az egyetemet. Nem bírtam tovább. Ez a három év tulajdonképpen nélküle telt el...“ - a lány pillantása Z. NÉMETH ISTVÁN most találkozott az övével, mintha tudta volna, hogy valahol egy kiismerhetetlen elme mélyén vele kapcsolatban mocorognak tűhegyes felkiáltójelek és kérdőjelek. „ Valaki volt az életében, amíg nekem a marxizmusról ugattak ott fenn. A szüzességét adta valakinek. S ha nem titkolná annyira, ki volt az, ha nem akarná annyira meg nem történtté tenni azt a négy évet, talán eszembe sem jutott volna féltékenykedni valakire, ami azelőtt volt, ami már nem változtatható, s talán szóra sem érdemes. Legalább hazudott volna, hogy megnyugtasson, de nem..." Érezte, hogy túlontúl elragadtatja magát, hogy inkább oda kellene fordulni hozzá, egy érintéssel megköszönni mindent, de mikor leoltotta a kislámpát, annyira egyedül szeretett volna lenni hirtelen, hogy kicsit talán még el is húzódott. A szoba megszokott árnyékai ránehezedtek a szempilláira. Az ébresztőóra szívverése, a lány finom lélegzése, s a kinti kutyaugatás lassan eltávolodott valahova az űrbe. Pontosabban ő zuhant át az álom kiszámíthatatlan dimenzióiba. Nem tudta, menyit aludhatott már, amikor nyomasztó érzés vette hatalmába. Fel szeretett volna ébredni, de iszonyatos erőfeszítésébe került volna egy olyan egyszerű mozdulat is, hogy kinyissa a szemét. Úgy érezte, hogy tudata egy része ébren van, az a része, ami most nem sokat tehet érte. Nem volt ura önmagának. Aztán csak a hideg szél. A metsző, üvöltő szél. Úgy érezte, csonttá fagyott. Szürke eget látott maga fölött, felhőket, melyeket igyekezett a szél minél hamarabb odébbtolni. „Álmodom!“ - jött a nagyon is egyszerű magyarázat. „Be kellene takarózni, mert fázom, de nagyon!" Igazán csak néhány másodperce volt rá, hogy ebben a hi- szemben ringassa magát. A hideg, a felhős égbolt és a durva szél éppolyan részei voltak a valóságnak, mint saját maga. A megdöbbenés első reakciója az volt, hogy megpróbált felülni, minél több információt befogadni a környezetről, hogy lehető leghamarabb hihető magyarázatot találjon az agya erre a lehetetlen helyre. Ám olyan fájdalom hasított a hátába, amit soha eddigi életében még nem érzett. Ennek ellenére mégiscsak sikerült ülő helyzetbe tornásznia magát. Ez a cselekedete nemhogy megnyugtató, de egyszerűen észbontó képet juttatott el hozzá. — Csatatér! Mert mivel is lehetett volna magyarázni a sok élettelen testet, ami körülötte feküdt? A távoli füstölgő romokat, a mozdulatlanságot, a bombatölcséreket és a közeli lövészárkot?! ?! ? Visszahanyatlott. Rázta a hideg. Nagy megrázkódtatás volt számára meleg, puha ágyban aludni el, s minden átmenet nélkül jeges szélben, kemény földön ébredni a szabad ég alatt, néhány száz, minden bizonnyal élettelen katona társaságában ... Teljesen összezavarodott. Sikerült begombolnia a kabátját, s elhatározta, hogy teljesen a túlélésre fog koncentrálni. Mit érne most bármilyen logikus magyarázat, ha a következő pillanatban kővé fagy?! Ahogy jobban körülnézett, rádöbbent, hogy a környezete nem sok jóval kecsegteti. Sivár, puszta táj mindenütt, ha el is bírna mászni a romokig, ugyan mit érne vele? Emlékezetét próbálta segítségül hívni, ám a környék cseppet sem volt ismerős Repülőgépek húztak el fölötte, de azok ügyet sem vetettek a földi helyzetre. így telt el vagy negyed óra, öntudata mind halványabban pislákolt. Egy váratlanul feltűnt helikopterre még emlékezett, majd a robaj erősödtével a feketeség is körülfonta, magával ragadta. Nyálkás, fullasztó öntudatlanságban lebegett. Egy kórházban ébredt. A lány hajolt fölé, akit szeretett. Megpróbált mondani valamit, kérdezni, de nem volt hozzá ereje. Ahogy agyában végigperegtek az érthetetlen dolgok, könnyek öntötték el a szemét. Mindennél fontosabbnak tűnt, hogy biztonságban van. — Most már túl fogja élni! - mondta egy férfihang. - Hagyjuk pihenni... A folyosón az orvos mélyen szemébe nézett a lánynak. — Amikor arra ébredtem, hogy ott fekszik mellettem csonttá fagyva, kéken, katonaruhában... Rettenetesen megijedtem. A fehér köpenyes férfi bólintott. — De hát valami magyarázatnak mégiscsak léteznie kell! — Bizonyára létezik. — Sáros, koszos volt és rettenetesen sovány, rosszul nézett ki. Úgy feküdt ott, mintha el sem hagyta volna az ágyat egész idő alatt. Pedig hajnalban, félálomban zörgést, ajtócsapódást hallottam. Mintha valakik cipelték volna őt, és... Nem tudom, de... Nem tudtam rá felébredni! Megmagyarázhatatlan. Az orvos körülnézett, nem lát- ja-e őket valaki, de a folyosó üres volt. Gyengéden átkarolta az egész testében remegő nőt. — De azért az együtt töltött három év gyönyörű volt, ugye? Lóríncz Zsuzsa: Partok (mezotinta, 1985)
