Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-24 / 4. szám

Szerkeszti Kövesdi Károly Z. NÉMETH ISTVÁN A szerelem áramkörei Ott voltam a születésednél, mint láthatatlan. Telesírtad a tájat. Már akkor is magadénak akartad idegvégződéseim, s nagy, csillagokra tátott elmém titkos rekeszének finom hajszálrugóit. Oltárképekké lett tükrök elé térdeltem veled. Szelet reggeliztem, letérdeltek a fák, ha közeledtem, nyirkos tenyerem hiába verte vissza a hevesen támadó meteorok hadát, kiszívtad csontjaimból a mozdulást, maradtam béna, emlőért tátogó gyerek, ki még nem tudja, pokolba, szenvedni született. Ott voltam születésednél, igen, mikor kiemeltek az élő sírból, hogy halottba tegyenek, folyt érted anyád vére, s én nem mondhattam neki: feküdj nyugodtan, lányod már most, már most szeretem, mikor még csak véres, meztelen béka, s messze a nap, mikor eszemet vesztem érte napkeleten. Az idő emberré gyötört, bűnöket öltöztél magadra, nöiséged gyenge árammal öntözi felcsukló képzeletem. Csak ülj nyugodtan! Láthatóvá válók perceken belül. Megszülethetsz újra. S akkor minden kiderül. ZIRIG ARPAD hetedik napon valami madár kellene szépen szálló akár a nap fény kísérné büszke útján s vele a játszi gondolat és ha a fény meg is halna átlépném az árnyékomat büszke fejjel döntögetném a ránktelepült falakat később zöld idő zuhogna a karácsonyi fa alatt csúcsára odaképzelném azt a napszem madarat könyves szobám kis zugában játszanék isten tenyerén hetedik nap övé lennék ahogy enyém e költemény DÉNES GYÖRGY Zsánerkép Söröskancsó húsöl az asztalon, szájára szomjas száj tapad, szerelmesen remeg a hab, szennyes abroszon festett virágok árválkodnak, piros, kék, sárga halottak, sörtócsa ring a légyszaron. Életkép vagy mifene ez? Látok egy vén, eres kezet. A bütykös ujjak virtustáncot járnak, mint szélfúvásban fagyperzselte ágak, hasadt körmei gyászkeretesek, körmök vagy karmok? érdes szarukéreg, mit mondjak róluk? közhelyet? Falusi kocsma, vén paraszt keze, tele van a szemem vele. Úgy hever ott, a söröskancsó mellett, mint akit sorsa ottfelejtett. IVAN SVITÁK A söröskorsó monológja Franz Kafka, az abszurditások mestere egyszer azt mondta: „A pozitív dolgok készek, adva vannak, csak a negatív dolgokat kell keresnünk.“ Nem szabad azonban megfeled­kezni a mondás körülményeiről és időpontjáról sem. Kafka ezen bölcs megállapítását a kilencedik pilzeni sör után tette, mikor inni kezdte a tizediket, s lecsúszott a székről az asztal alá, mintegy jellemezve azt, hogy a negatív dolgok így nőnek a pozitívak fölé. Fordította György Elek A diktáto vényre dott. Szöveged latlansággal vaj va folytathatja mit tegyen. Még egy k - stop! Élvezen talanságát. Gyt ez nekem megf- Stop! - ki: állsz ott, mint 1 szigeteken! Pardon, mos: be sem mutatkc lyem nem azon nem tudom, fór De hozzáfogtar nek, egocentriki tatásaim leírásál beli dolognak magam. Ha telj* de okos dedukcii ziával rá lehet voltaképpen. Te nyiban, hogy ne Így keressenek a rendezők sor; hoc vagyok, árr filmjeimmel b Nem vagyok se: tor. A kritikusol nye nem érdeke azt lehet, ak^íe egyéniségek me vagy tetszik, va tudják, hogy csí zik - jó és rossz Most utolsó A diktátort. Úg többé nem ülök sem biztos, mit Lehet, hogy mi csinálok. Ez a szegénj úgy mered ráiT ésszel fel nem — Szünet — j| múlva találkozl - Gyere B., i regettem meg ; A filmhez nd könyvet. A szj érzések, asszo összessége. Ezd gyón B.-t. Ő a^ tóm. Azt látja, ni tudok. Hál’ il tudja, mit gon viták közepettt] nyét. Egyedül i - Mondd, B illy Foxworth már napok óta zsémbelt a szövőlepkék her­nyói miatt, amelyek a tengerparti nyaraló sűrűn növő gyümölcsfáit át­tetsző, szürke, meg-megereszkedő fátyolkupolákkal borították be. Fele­sége, Clara belefeledkezett a maga álmaiba és gondolataiba, s figyelmet­lenül hallgatta ezt a zsörtölödést. Egy ízben röpke, sötét pillantást ve­tett a férfira, és azt gondolta: - Ó, ha tudná! Nagyobb oka van az aggoda­lomra, mint a szövőlepkék hernyói.- Szövőlepkék? Mik azok a szö­vőlepkék? - mormolta egyszer álma­tagon, de az esze már másutt járt, amikor férje megmagyarázta a dol­got. Bizonyára beszélt még egy ideig a hernyókról, mert az asszony tűnő­dései tágas pályát jártak be, mielőtt Billy a kávéscsésze és a csészealj összekoccantásával és ingerült felki­áltásával visszarántotta volna a je­lenbe.- Ne mondd azt, hogy „igen, igen, igen“, ha úgyse hallasz meg egy árva szót sem abból, amit mondok!- Hallottalak - replikázott mo­gorván Clara. - Fecsegtél, mint vala­mi öregasszony, azokról a hernyók­ról. Hogy kellene itt ülnöm? Izgatot­tan, csillogó szemmel, mialatt te...?-Jól van, na - mondta a férje. - Te megkérdezted, mik azok, én pedig igyekeztem neked elmagya­rázni.- Nem érdekel, micsodák. Lehet, hogy téged bosszantanak, de engem nem.- Ne gyerekeskedj - förmedt rá Billy. Clara a nyaraló napozóteraszán feküdt egész délután a nyugágyban, ábrándozva, miközben Billy az író­gépet verte odabent az elfüggönyö­zött verandán. Az elmúlt öt évben Clara nem gondolt a jövőre. Most azon járt az esze. A jövő megint kézzelfogható valóság lett, annak az értesülésnek a jóvoltából, amelyet vele közöltek, Billyvel azonban nem, holott a férfit sokkal inkább érintette, mint őt, hiszen arról volt szó: mi történik Billyvel, amiről Billy nem - vagy feltehetőleg nem - tud. Nem, nem tud róla, Clara tulajdonképpen bizonyos volt eb­ben, vagy ha mégis, hát legfeljebb tudat alatt, igen, ott őrzi, mivel nem hajlandó elfogadni, sőt még gyaníta­ni sem meri. Ezért volt az, hogy idén nyáron ennyire gyerekesen viselke­dett, és nyafogott, mint valami idió­ta, a hernyók miatt, holott már au­gusztusban jártak, és készültek, hogy hazatérjenek New Yorkba, és Billy biztosan nem jön ide vissza, Clara pedig, Isten tudja - felőle fel­zabálhatják a hernyók az egész kör­nyéket, felőle megehetik a fákat, a házat, a partot, még magát az óceánt is, bánja is ő. Egyik délután azonban három óra körül füstszag csapta meg az orrát. Szétnézett, és megpillantotta Billyt, amint régi újságokból csavart fák­lyákkal meggyújtja a hernyók pók­szürke hálóit. Khakiszínű rövidnad­rágban állt ott, s a lángoló papírfák­lyát felnyújtotta az elsatnyult kis fák legfelső ágaihoz, amelyeket a her­nyók bevontak szövedékeikkel. Azon fáradozott, hogy elégesse őket, gyermekdeden, oktalanul, rá se hederítve, hogy ezrével vannak. Hát igen, a napozóteraszról végig­tekintve a fákon, Clara láthatta, hogy a hernyók ez idáig már egyre több fára terjesztették ki birodalmu­kat, és nem sokkal nyár vége előtt TENNESSEE WILLIAMS Az asszony nem ellenkezett tovább. Megfordult, és visszasüp­pedt a nyugágyba. Egész délután folyt az égetés. Kár is lett volna tiltakozni, bár a füst és a szag meglehetősen zavaró volt. Legjobb, ha iszom, gondolta Clara. És ivott. Kevert magának egy ter­moszra való Tóm Collins-féle kok­télt, és egész délután azt kortyolgat­ta, mialatt férje papírfáklyás támadá­HtMOK már alig akad fa, amelyen ne függne egy vagy több lombfaló szürke szö­vedék. Billy mégis igyekezett meg­küzdeni velük, egy szál magában, az ostoba papírfáklyáival. Clara felkelt, és gúnyosan odaki­áltott neki:- Van fogalmad róla, mi a fenét művelsz?- Kiégetem a hernyókat - felelte komoly hangon a férje.- Elment az eszed? Millióan vannak.- Semmi baj. Mielőtt elutazunk innen, valamennyit ki akarom füs­tölni. sokat intézett a hernyók ellen. Öt óra tájban Clara Foxworth már bol­dognak és gondtalannak érezte ma­gát. Álmodozásában heves fordulat következett be. Látta magát télen, mély gyászban, jól szabott fekete kosztümben, csinos kis ékszerrel, fe­kete szőrmegallérral, és látta magát különféle kísérőkkel, akiknek az arc­vonásai még nem voltak kivehetőek, elegáns autókban, melyek kényel­mesen suhantak végig a jeges utcá­kon, vendéglőtől színházig, színház­tól magánlakásig, az éjszakai mula­tókat mellőzve, elvégre még nem telt el sok idő azóta, hogy... Ó! Egészségesen szemlélte az éle­tet, őszinte volt, és nem mutatott olyan érzelmeket, amelyek hiányoz­tak belőle. Sajnálkozás? Igen, szána­kozott a férfin, ám amióta elmúlt a szerelem — öt-hat éve ennek —, miért akarná csapásként felfogni a bekövetkezendőket? Naplemente előtt megszólalt a te­lefon. Mostanában ritkán csengett, s a hang meglepte Clarát. Nemcsak ő maga, hanem szűkebb - baráti? - társaságuk is visszahúzódott, ki-ki a magánügyeibe, mint ahogy a színé­szek kezdik élni a maguk színháztól független életét, ha legördül a füg­göny, s már semmi nem köti őket az előadáshoz. Nem sietett fölvenni a kagylót, mert sejtette, hogy az orvosuk hívja őket. így is volt. A hivatással járó kedélyeskedés nem valami kedvderítő.- Hogy szuperál, édesem?- Micsoda „hogy szuperál“?- Hát a menekülése a nagyváros mérgező párái elől.- Ha ez komoly kérdés, dokikám, én komolyan is válaszolok. A maga páciense annyira vágyódik a mérge­ző párákra, hogy még itt is előállítja őket.- Mit mond, mit mond?- Rossz a vonal?- Nem, csak nem egészen értem, mire céloz.- Szívesen felvilágosítom magát. Billy, a maga betege, buzgón szeny- nyezi a mi kis nyári kuckónk levegő­jét holmi szövi A füst fojtogi a szénmonoxid,] jén az alagút: zom, mégsem h;- Jól van, de valamit.- Persze. Ne: hívjam a telefon]- Nem, csak én... nem, ne kerestem. Még ki miért.- Miért nem neki, a fenébe legyen vele, és... Nem tudta, he tiltakozását, ezért a kagylóba:- Nem bírom mint amit kibírol szörnyűséges gon töprengek, meddig nőm, mikor lesz m- Lazítson, édes- Maga lazíthat mondja nekem, 1 nem vagyok „édq semmi „édesség“.' nem hagyja abba a tését, én fogom m visszamegyek a nem látom a tönkr tét meg a papírfákl ahogy odakint té be! Jön a ház felé.- Clara, nehéz h de az Isten szereld- Megmondani receptre, tuti tégy Kwezett a

Next

/
Oldalképek
Tartalom