Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-12 / 24. szám
írfira. A hom- izelebb került : még mindig illant valami, ítj# alá lehul- égről. A nő nezítelen volt. jrű volt. Na- ennyolc-húsz- :ével kioldotta I kezét lefelé a tapogatott, valami, s újra lgatott. Mikor megállapítot- inkább olyan, Skás képzelni képes, beleáramlottam, s ismét kihúzódtam, majd ismét elmerültem, ám nem éreztem semmiféle fáradtságot. Én, aki soha nem beszél- . tem be magamnak, hogy mint férfi, ezt gyakran meg tudom ismételni, hála ennek a nőnek, aki a szerelem művésze volt, újból és újból megcsináltam. Nem akarom részletezni, mi mindent csináltunk, elég az hozzá, hogy amikor már nem láttam magam felett semmilyen csillagot, mert az égbolt világossá vált, rádöbbentem, hogy a szeretőm nem lehet erdei munkásnő. A fülét éppen a számra helyezte, ezért odasúgtam neki: - Ki vagy? - Nyomban megmerevedett, és elhúzódott tőlem. - Lea vagyok,- mondta halkan. S hirtelen vége lett mindennek. Hátammal a százeszten>olása. Ugyan- ítelgette. Igen, ; „én kedve- íztán „én ara- gy szövögette jjjai a csévéma mondaniva- m akar elhinni isztalatból tu- emén is. Pedig et volt, mivel :omon, ajka az z én mezítelen érdéi valahová k, majd ismét . Kedves uram, tő, se író, de z evezőm még ira mélységek- í, gyorsítottuk úgy tűnt, hogy halvány arca a láthatár fölé. :asul hajóztuk, dtünk a kapi- ső és a hátsó óztam a testéis ezt csak eldős tölgyfához támaszkodtam, ő felvette a kabátját, és menni készült. Soha az életben nem voltam még olyan kétségbeesett. - Lea! - kiáltottam. - Hol talállak meg? - Itt - s mutatta az erdőt. - Lea vagyok, ebből az erdőből. - Lehet, hogy lázálomban tettem, de azt mondtam neki, amit a szívem diktált: - Ne menj el! Maradjunk együtt! Mindörökre!- Megfordult, s talán akkor láttam először az arcát, mely sápadt volt, mint egy apró ködfolt, csak sötétpiros, érzéki ajkai vonták magukra a figyelmet. Bár ezek az ajkak röviddel ezelőtt még a testemet csókolgatták, ismét vágytam rá. így szólt hozzám: - De én nem vagyok ember! Ha engem mindörökre meg akarsz tartani, fel kell áldoznod egy másik nőt. Akkor emberré válók, s itt maradhatok. Felüvöltöttem: - De hát kit áldozzak fel? Hogyan? Inkább vigyél magaddal... - Nevetni kezdett. Ördögi kacagás volt: - Jól van, valamit magammal viszek belőled... — És eltűnt. Hiszi-e vagy sem, közvetlenül előttem kékes köddé vált. Fel akartam állni a tölgyfa alól, de a testem úgy fájt, mintha gőzhenger ment volna keresztül rajta. Ez a légnyomás miatt volt, de Leától elbűvölve egész éjszaka nem éreztem a fájdalmat. Most alig vánszorogtam el az erdei ösvényig, ott utolért egy katonaautó, s máris megbírságoltak. Otthon persze, a feleségemnek csak a robbanásról beszéltem, amelytől megsüketültem. Néhány napig feküdtem, minden csontom sajgott. Mondok magának néhány szót a feleségemről is. Három évvel volt idősebb, mint én, amikor összeházasodtunk, azt hittük, sírig tartó szerelem lesz. Igazán. De egy idő múlva elkezdett betegeskedni, állandóan női betegségekben szenvedett, majd meg kellett őt műteni, s akkor már tudtuk, hogy soha nem lesz gyerekünk. Tizennégy éven át, amióta házasok voltunk, ez engem nem zavart, úgyszólván kiegyeztem a sorssal, de azóta a légnyomás óta... valahogy egyszeriben minden megváltozott. Úgy emlékszem, mintha ma történt volna, egy héttel azután, hogy a légnyomás földhöz vágott, az asszony szerette volna, hogy teljesítsem férji kötelességeimet. Becsúszott a paplan alá, odasimult hozzám, de alig érintett meg a kezével, felordítottam a fájdalomtól. Mintha tűzforró vasalót helyezett volna a lapockám alá. Persze, nem hitt nekem. A fájdalmak elmúltak, a baj csak az volt, hogy teljesen megundorodtam a feleségemtől. Meg se kíséreltem, hogy ismét lefeküdjek vele. Mert tudtam, hogy a vesszőm fel sem állna. Láttam, hogy az asszony gyanakszik valamire, ezért azt hazudtam, hogy voltam az orvosnál, aki azt mondta, hogy a sérülésem óta valami baj van az idegeimmel. Ezt még kevésbé hitte el. Miféle idegek, amikor az asszony tudta, hogy azelőtt sem szaladgáltam más nők után. Volt egy férjezett barátnőm, akivel néha összejöttünk. Összejöttünk, és kész! Semmi sem volt. Este az asszony megint szidott engem, s úgy éreztem, hogy már eléggé gyűlöltem őt. De éjszaka felriadtam álmomból, és minden rendbejött: - Lea! Leám! Ő csak nézett rám egy kis kéklő felhőről, s az evezőm, mely már oly régóta pihent, pásztázta a vizet, s felemelkedett a magasba. Megjelent előttem Lea ördögi kacagása: Hát jó, valamit magammal viszek belőled... Istenem, elvitte a férfiasságomat! S bezárta valahová, hogy csak az övé legyen, hogy hű legyek hozzá! így volt. Mellettem a vánkoson feküdt a feleségem feje. Szája tátva volt, és horkolt. Ismét megjelent előttem Lea: - Ha engem akarsz, egy másik nőt kell feláldoznod helyettem! Akkor emberré válók ... Nyomban ezután már nem láttam Leát, homlokomat hűvös iz- zadságcseppek lepték el, s egész testemet rázta a hideg. Rájöttem ugyanis, hogy legszívesebben megölném a feleségemet. * * * A pasas sűrű szemöldöke alól rám meredt, várva a hatást. Reméltem, hogy arcomon egyetlen izom se rez- dült. Megfogta a pálinkás poharat, és egy kicsit tovább tolta a ragadós asztalon.- Fizet még egyet? Intettem a pincérnek. * * * Szörnyű volt. Nyomban rángatni kezdtem az asszonyt, hogy felébredjen, és ezt kiabáltam: - Kelj fel! El kell tűnnöd! El kell költöznöd azonnal! Nem élhetünk együtt tovább, mert nagy baj lesz...! Az asszony azt hitte, hogy rosszat álmodtam. Nyugodtan nézett rám. - Milyen nagy baj? — kérdezte. — Ha nem költözöl el, talán megöllek - feleltem. Lekicsinylőén nevetett, s mondott valamit, amit soha nem lett volna szabad mondania: Te? Te? Egy ilyen impotens?!... - Reggel megkérdezte, emlékszem-e, mi volt éjjel. Azt állítottam, hogy csak homályosan, pedig mindketten tudtuk, hogy emlékszünk. Nem maradtam az asz- szony mellett, esténként eltűntem, s ilyenkor gúnyosan utánam kiabált, amit nem kellett volna: - Mész megint a kurvákhoz?!... Ó Lea! Folyton megjelent előttem, tulajdonképpen már csak vele éltem. Annál nehezebb volt elviselnem, hogy elérhetetlen a számomra. Mert az volt... Akkoriban szerettem szundikálni egy keveset vacsora előtt. Elaludtam, s egyszer csak ott volt előttem Lea. Ennyire élőnek még nem láttam soha. így szólt hozzám: - Te nem tudod rászánni magad, a feleséged pedig késsel támad rád! Nem érted, miről van szó?!... - Kinyitottam a szememet, s valóban: a feleségem ott állt mellettem, késsel a kezében. Mikor észrevette, hogy nézem őt, elment mellőlem, s kezdte levagdosni a kínai rózsa hajtásait. Felálltam. A konyhában kivettem a fiókból a húsverőt. Siettem, nem akartam, hogy azt a kis növényt bántsa. Háromszor vágtam őt fejbe hátulról. Egyszer, amíg állt, s még kétszer, amikor már a földön feküdt. Aztán leültem, s már csak vártam. Vártam Leát. * * * A mellettem ülő pasas meg sem rezzent. Elhallgatott, mintha megné- mult volna. Fénylő szemeit valahová a kocsma másik sarkába meresztette. Meg kellett kérdeznem:- No és? Eljött?- El - mondta rekedt hangon. Megint elhallgatott. Beesett arca mögött vihart sejtettem. Úgy tűnt, hogy ezt a történetet nekem kell befejeznem.- Csak hát, magát lecsukták. És ő?-Több mint tíz évig várt rám- mondta. - S belém kapaszkodott, mint a kullancs. Nézze csak...! Az állát leengedte, s csak most jöttem rá, hogy tekintetét, amelyről azt hittem, a semmibe néz, valakire szegezte, aki a kocsma bejáratánál állt. A pasas szemében rémület tükröződött. Odanéztem. Egy görnyedt és szürke alakot pillantottam meg. Mintha egy indiánt kereszteztek volna önjáró ágyúval. Ami feltűnt a nőn, az a sötétpiros, ízléstelenül rúzsozott ajka volt. Az önjárónő már észrevett minket, s diadalmasan iramodott az asztalunk felé. Csontos keze galléron ragadta a sovány férfit, s úgy megtaszította, hogy a pasas térdre bukott.- Disznó! - prüszkölte a nő, s dühös pillantást vetett rám: — Nem szégyellj magát, egy ilyennel inni... Maga is ilyen marha?! A pasas, az asztal fölé görnyedve, elkékülten sziszegte a fülembe:- Amikor a tündér nővé változik, ez lesz belőle. Tudhattam volna már akkor is... Boszorkány! - nyögte, levegő után kapkodva. - Uram, ne járjon gombát szedni a lőtérre! Sági Tóth Tibor fordítása íogy utolérte, i 'életmódot? mondta Capli- tan néz ki az n nő. - Rész- ítosabb, 2ygi- di neveléséről írről Zygutis- néni. - Ami- neki, úgy fog re Caplikas -, rém a tanuló a néni. - Most laplikas. - Az zébe. Duokis- i néni felhúzta ondta: a, álljon be az és fél válla, ¡imult, száraz i, térden felül iljesen átázott, g kellett szárí- velet. A tanár kályhára tette i reszelővei és isztalhoz ült, t fabrikáljon, n forgott zúg- k tenyt árasz- ték. Még egy él az istállón, nál a fürdőn Jcumulátoruk, erőssége szerint világítottak. Ezt, a hatodikat, ¿ygimantas nagyapja szeparátorából és valami cséplőgép részeiből barkácsolta. A néni teát főzött, és kihozott a kamrából - a hatalomnak szentelt polcról - egy üveget, hogy az átázott Caplikas meg ne hűljön.- Szívesen - mondta Caplikas, és azon töprengett, hogyan tér vissza Duokiskisba. miután mindent kivizsgált, hisz már sötétedett, és a szél, úgy látszott, erősödik - a dinamóktól már az egész ház zúgott, a fürdőben és az istállóban olyan világosság volt, mint a templomban...- Nem - mondta a néni Caplikas- nak -, ne haragudjék, itthon sohasem iszom. Szent igaz! És kezdte szétbontani Jonelis Iva- nov régi, szarvasos szvetterét, hogy Zygimantasnak új, egyszínű, szarvasok nélküli, a mostani, duokiskisi divat szerinti sportos szvettert kössön. Caplikas szépen és türelmesen, csak úgy mellesleg, kiitta poharát, szürcsölgette a teát, és minden kedve elment attól, hogy ma visszatérjen Duokiskisba; elég ravasz tervet forgatott a fejében: meg kell inni legalább egy fél üveggel, és akkor hirtelen elszunnyadni az asztalnál. De észbekapott: nemcsak ő s a néni van itt, hanem iskolájuk neveltje is, és kelletlenül vette riygára átázott kabátját.- Legalább várja meg, amíg az eső csendesedik - mondta a néni, és kezdte felszedni a szemeket a kötőtűre. De az eső éjfélig sem akart csillapodni. Zygimantas a szeparátorral és a cséplőgép részeivel kezében elment lefeküdni, a néni pedig a vendégnek dunyhát terített az üres ágyra, jó éjszakát? - és kiment. Akkor Caplikas felakaszthatta száradni nadrágját a levél és a kabát mellé, s örömmel gondolt arra, hogy csak egy kicsit kell letérnie a fővonalról, és a sors dunyha alá dugja, isten tudja hol.- Bocsánat - emlékeztette a félig meztelen, sudár, tanáránál jóval izmosabb Zygimantas Spielskis, ahogy belépett -, ha a fény zavarja, húzza lefelé ezt az ágya fölött lévő fogan- tyút.- Jó - mondta Caplikas, és erősen megrántotta a fogantyút, úgy látszik, túl erősen meghúzta, a fény kialudt és újra kigyúlt. Amikor egyedül maradt, szétnézett a szobában. Az ágy lábánál, kissé föntebb az ajtón egy mezőgazdasági témájú kép függött, ám a képen látható paraszt szeme ki volt szúrva, s a teheneké nem. A kép alatti apró írást nem olvasta el, mert lusta volt felkelni az ágyból. Más érdekesség nem volt a szobában, ezért megrántotta a fogantyút, most már úgy, hogy a fény kialudt, és nem lehetett felgyújtani, ezért nem tudta megállapítani, hogy hánykor feküdt le. Éjszaka vad csattanás és dörömbölés ébresztette fel: az egész ház úgy zúgott, mintha vonatok robogtak volna a tetején, vagy vadlovakból álló ménes vágtatott volna nyerítve, s a szélmalmok szárnyai harcba szálltak volna ezekkel a lovakkal és vonatokkal. Az ablakra nézett; a fürdőben és az istállóban ragyogó fény kialudt. Úgy látszik, kiégtek a körték, gondolta Caplikas. Az ágy lábánál, az ajtón túl, hirtelen megcsörrent egy kivert ablaküveg, és Caplikasnak úgy tűnt, mintha valaki nyögne. Caplikas bátor férfi volt, és semmi félelmet nem érzett, tekintettel arra, hogy minden világos volt előtte. Ezért meghúzta a vasfogantyút, azt gondolta, hogy valahol a kis kályhán talál gyufát, felkelt az ágyból, de ahogy tapogatott, csak a cipőjét és a nedves, meleg ruháját fogta meg, s tapogatózás közben lelökte a mezőgazdasági témájú képet. Egy kicsit visszalökve az ágyat, keresztültörhetett az ajtón, és hideg, józan ésszel meggyőződhetett róla, hogy ki veri az ablakot, és ki nyög. Közben valaki villanylámpával kívülről rávilágított a szoba kitört ablakára, és Caplikas megláthatta a korhadt és beázott mennyezetet, s valami bútornak a darabjait, a furcsa folyondárt, amely előtört a padló repedésein, befutotta a szék lábát, a port, a pókhálót, ami belepte a padlót, és még valami leveleket egy krumpliskosárban. Beléjük markolt. A leveleken postabélyeg és pecsét volt, úgy látszik, vagy újra leragasztották vagy még nem bontották fel, és akkor a villanylámpa a szemébe világított.- Mit keres ott - kérdezte a néni az udvarról. Caplikas az ablakhoz mászott. Fejét kidugta az ablakrámán, miközben homlokát megvágta egy üvegdarab, és meglátta az udvaron a mezítlábas nénit, a széltől lobogó hálóingben.- Úgy hallottam, mintha valaki nyögne - mondta Caplikas. - Üveg is csörömpölt, lehet ez az ablak... Maga mit csinál az udvaron?- A szél - mondta a néni. - A szél nyögött, az törte ki az ablakot, a szél! És eloltotta a lámpát, mert a szél erősen tépni kezdte az ingét. Caplikas visszatért a szobájába, és visszaakasztotta a képet. A néni már bent volt a szobájában, feküdt az ágyban, amikor Caplikas három illedelmes kopogtatás után bement hozzá a szobába, vállára vetett kabáttal.- Mi történt? — kérdezte a néni, és felgyújtotta az ablakra irányított lámpát.- Semmi különös - mondta Caplikas. Megrészegítette a gondolat, hogy lám, megvágta a homlokát, és most itt járkál a sötétben, a lassan hűlő kályhától átmelegített kabátban, nos, nyugodtan kopog az ajtón, és ez a nő - adjon isten minél több ilyen asszonyt a mi századunkban! - békésen beszélget vele, ő pedig, jó mérföldnyire letérve a fővonalról, gúnyolódhat, miközben a dinamók a nő ágya fölött, valahol a magasban féktelenül zúgnak.- Semmi különös... semmi különös... Csak meg akartam győződni róla, hogy igaz-e... Ahogy a névtelen levélben írták, erkölcstelen-e vagy... És elharapta a szót, mert a tréfa otromba volt, mint egy régi, hirtelen felboruló polcos állvány.- Erkölcstelen? Én? - ismételte a néni egész komolyan, homlokát összeráncolva. Úgy látszik, először cserélte fel ezt a szót egy másikra, érthetőbbre, a Szingapúrban már tisztázottra, és csak vállát vonogatta, s a fejét rázta.-Én?... Nem, én nem, az élet volt erkölcstelen!- Bocsánat - mondta Caplikas —, én magam sem tudom, hogyan mondhattam ilyen ostobaságot. Meg akartam kérdezni, van-e valamilyen rongy- vagy pólyadarab, úgy látszik, megvágtam a homlokomat!... És feje köré csavart törülközővel Caplikas újra az ágyra zuhant, s mély álomba merült, átkozva ostoba fanyelvét... Reggelre minden csendes? Caplikas felemeli fejét, először a képet nézi - most gyorsan elolvassa az apró írást, és csodálkozva nézi a fogason a száraz és kivasalt kabátját, nadrágját; gombja is amely három cémaszálon lógott, erősen odavarr- va, az esőben átázott, most száraz levél, mint egy zsebkendő, úgy állt ki a zsebéből.- Az ördögit - mondta. - Az ördögit - mondja az elképedt Caplikas. Palacsinta illata csapja meg az orrát, a konyhából vidám, halk nevetést hall: ők, a nő meg a gyerek, hosszan, sokáig nevetnek, és Caplikas nem érti: miért, kin tudnak folyvást és nagyon jóízűen nevetni - talán rajta, Caplikason? Nem, akkor másképp nevetnének - és abban a pillanatban jutott eszébe, hogy mi más lenne az, mint a szeparátorból és a cséplőgép részeiből fabrikált dinamó halk zúgása. Bán Péter fordítása
