Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
Megint eltelt egy esztendő, ismét előttünk egy év. Vajon milyen volt az elmúlt 365 nap? Mennyi örömöt, bánatot, sikert és csalódást hozott nekünk és családunknak? És vajon mi várható az új esztendőtől? Mi az, amit el szeretnénk érni, miben bízunk és mitől tartunk? Mit kívánunk magunknak és szeretteinknek? Ezekre a kérdésekre kértünk választ néhány olvasónktól. JURKEMIK JOZSEFNE, a losonci könyvesbolt 54 éves vezetője A múlt év sok gondot, stresszhelyzetet hozott. Nem tudtuk és nem tudjuk ma sem, mi lesz velünk, meg- marad-e könyvesboltunk vagy sem. Engem személy szerint ez már túlságosan nem érint, hiszen mehetek nyugdíjba, de kolléganőim többsége fiatal anyuka tele kölcsönökkel. Nekik létkérdés a bolt további sorsa. Persze a múlt évben a szorongások mellett örülhettem, hogy három gyerekem közül egy sem maradt munka nélkül, ami nem kis szó. Az egyik lányom tanítónő, tőle hallottam, hogy sok gyerek már nem tudta befizetni az iskolai ebédjegyeket, mert egyszerűen nem telt rá. Ez már tragédia, ha egy fejlődő szervezet nem kapja meg a neki járó táplálékot. A múlt esztendőben azért szerencsére ért öröm is. Férjemet, aki egy évig nyomta a kórházi ágyat, végre hazaengedték és szeptemberben munkába léphetett. Jó állása, tisztes keresete van, úgyhogy még a gyerekeket is tudjuk segíteni. Hogy mit várok, vagy inkább csak remélek a 92-es évtől? A politikai és gazdasági helyzet javulását. Természetesen várom a választásokat is, bár azt hiszem, ebben a helyzetben, egyetlen párt sem lesz képes a „csodára“. Az idén szeretnénk részt venni egy szép külföldi szabadságon, hiszen férjem betegsége miatt két évig sehol sem voltunk. A Vasárnap ankét] a Előttünk a választások, ezért azt kívánom, hogy a pártok kevesebbet acsarkodjanak egymás ellen, öt-hat ember nem bolondíthatja végtelenségig a tömegeket, uszíthatja a szlovákokat a magyarok vagy a csehek ellen. El kellene végre érnünk, hogy az ökölbe szorított kéz ne lendüljön támadásba, hanem kézfogásra nyíljék. Az lenne az igazi, ha a magyar pártok egy közös cél érdekében szállnának síkra. ULMAN ISTVÁN, 40 éves fafaragó, a pelsöci szövetkezet alelnöke Optimista ember vagyok. Nekem nincsenek rossz meg jó éveim. Előfordul, hogy összejön 300 szívderítőnek éppenséggel nem mondható nap, de végül akad egy olyan esemény, mely feledteti az előző rossz napokat. A múlt esztendő minden szempontból kaotikus év volt, mégis az én emlékezetemben elsősorban az a nap dominál, amikor decemberben Rozsnyón feleségemmel megnyitottuk a Krajcár nevű könyvesboltot, ahol az olvasnivalón kívül, képeket, hanglemezeket, kazettákat, kerámiát és egyéb népművészeti árut kínálunk. Az előttünk álló esztendőtől azt várom, hogy legalább terveim egy részét valóra válthassam. Szenvedélyes fafaragó vagyok, szeretem a népművészetet. Szeretnék kialakítani egy sajátos stílust. Nem azért, hogy üzleteljek, de mert úgy érzem, a felvidéki magyarságnak hiányoznak az ilyen jellegű tárgyak. Igénylik például az egyedi faragott bútorokat. Megterveztem egy faragott házat is, és lassacskán építem. Tölgyfából készül. Lehet, hogy ötvenéves leszek, mire felépül, de ez nem érdekes, mert nem magamnak csinálom, nem is a fiaimnak, Valakinek. Az utókornak... HEGEDŰS GÉZA, 35 éves, konzervgyári mechanikus, Rimaszombat Az elmúlt év minden szempontból a nagy változások esztendeje volt. Az ország gazdasági helyzete kihatott a mi üzemünkre, így tehát rám és családomra is. Konzervgyárunkat privatizálták, sokan munka nélkül maradtak. Én személyesen nem, de feleségemnek, aki szintén ott dolgozott, felmondtak. Átéltünk sok bizonytalan hetet, hónapot, volt néhány keserves napunk, de végül is jól átvészeltük az említett válságot. Júliusban született egy kislányunk, úgyhogy örömből is kijutott. Feleségem most három évig otthon marad a két gyerekkel és addig remélhetőleg javul a gazdasági helyzet és több lesz a munkalehetőség. A múlt évben egy szobával, illetve konyhával bővítettem családi házunkat. Az idei esztendőben is csak apróbb célkitűzéseim vannak: Befejezni a házat, békességben dolgozni és nevelni a gyerekeket. Terveink közt szerepel egy használt gépkocsi vétele is. Várom, remélem, hogy fokozatosan rendeződik az ország gazdasági és politikai helyzete. Bízom politikusaink józan eszében, amely az ország életének konszolidálásához vezethetne. meg férjemmel. Nagyon boldog voltam, hogy bérmálhattak unokáim. Óvónő lányaim az elmúlt rendszerben nem járhattak templomba, pedig vallásos család vagyunk. A kicsiket én neveltem a hitre. Most hogy ez a korlátozás megszűnt, valamennyiünknek nagy megkönnyebbülés. Az unokáim gyakran kérdezgették: mama, milyen is volt az az idő, amikor maga még gyerek volt. Meséltem nekik a régmúlt időkről, aztán gondoltam egyet és nekifogtam írni az emlékirataimat. Nyáron jött a lányom és így szólt: édesanyám, fejezze be azt az írást, elküldöm Pestre a Lakitelek Alapítvány pályázatára. Egy nappal a határidő lejárta előtt postáztuk a több mint 50 oldalnyi visszaemlékezésemet a régi időkről, kitelepítésekről. Aztán jött a váratlan meglepetés: egy meghívólevél Magyarországról. Lányommal felutaztunk Pestre. Csodálatos élmény volt járni a csak televízióból ismert helyeken. Színházba is elvittek bennünket. Az Aranytó című darabot láttuk Tolnayval és Mensárossal. Felejthetetlen volt. Az Országházban is fogadták a pályázat résztvevőit. Amikor a Himnuszt játszották, valamennyien könnyeztünk. Az idei évtől csak azt várom, teljék békében, szeretetben. Politikával nem foglalkozom, de nem örülnék neki, ha kettéválna az ország. Én tisztelem, becsülöm a cseheket. Amikor kitelepítettek bennünket, minket szerettek, jól bántak velünk. özv. GALLÓ ÁRPÁ 66 éves nyugdíjas, Lévárt Egyedül élek, egyhangúan telnek napjaim. Az elmúlt esztendőben azonban volt néhány nagyon szép élményem. Csak azt sajnálom, hogy örömömmel már nem osztozhattam SZOGEDI DÉNESIÉ, a tornaijai magyar alapiskola igazgatónője Az elmúlt esztendő hozott sikert és bánatot, örömet és csalódást is. Talán az utóbbival kezdem. Egyéves sikertelen próbálkozás, gyógykezelések és orvosi kivizsgálások után véglegessé vált, hogy nem lehet gyerekem. Energiámat ezért az iskolával kapcsolatos teendőkbe fektettem. A nyáron kiveveztek igazgatónőnek. Elhatároztam, megpróbálom új alapokra helyezni iskolánkat. Addig ugyanis az egész városban szétszórtan, több helyen, nagyon méltatlan körülmények közt folyt az oktatás. A merész terv, hogy egy iskolakomplexumban folyjon a tanítás, rengeteg utánajárást igényelt, de végül is megvalósult. A szükséges pénzt is megszereztük, új berendezést vehettünk. Nyelvi osztályokat nyitottunk és több más progresszív újdonsággal leptük meg a gyerekeket és a szülőket, akik szintén nagy örömmel fogadták a változásokat. Az év végén még charitatív tevékenységre is futotta erőnkből, játék- és könyvcsomagokat juttattunk a helyi gyerekotthonba. És hogy mit várok az idei évtől? Jó lenne, ha a tanítók nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülésben részesülnének és az alapiskolák több önállóságot kapnának. A helyi gimnáziummal egy olyan kapcsolatot akarunk teremteni, melynek alapján diákjaink felvételi nélkül folytathatnák tanulmányaikat. És még egy magán-jellegű terv. Férjemmel, a prágai Dukla volt élsportolójával szeretnénk elutazni a barcelonai olimpiára. (ordódy) gjhideg Ült u Ütik Fiatal házas koromban nejem szapora csókok között naponta nekem szegezte a kérdést: Mit szeretnél vacsorára? Mármint enni. A többit úgyis tudta. Egy idő után már untattak kérdései és szakácskönyvekben kutattam ételkülönlegességek után, nehogy étlapunkban folyvást csak a paszulyleves, meg a töltött káposzta ismétlődjön. Múltak az évek. A nej kérdései egyre ritkultak, míg teljesen elmaradtak. Mondanom se kell, hogy közben a házaséletben már más is elmaradozott. De ez akkoriban még nem tűnt fel annyira. Később a vacsorát még megfőzte, de már nem szaladt elém, nem tálalta fel, mint korábban. Elő se jött, csak a szobából szólt ki:- Az ennivaló ott a tűzhelyen, melegítsd meg magadnak. Egyszerre a főtt vacsorák is elmaradtak. Végleg. Igaz, minek is vesztegette volna az időt fő- zicskéléssel, mikor hasznosabb elfoglaltsága is akadt. Már a szobából se kiabált ki, hazaérve én kérdeztem alázatosan, van-e valami harapnivaló.- Ott van a hűtőszekrényben. S mivel a héten már harmadszor is csak felvágottat találtam, enyhén kifakadtam:- Már megint?- Talán nem tetszik? Miért tagadnám? Nem tetszett. De nem szóltam, ismertem a választ: mehetek vendéglőbe. Lám, az elhidegülésnek megvannak a kézzel fogható jelei. Mert ekkortájt már nem csupán a vacsora volt hideg... Kölcsönös kapcsolatunkban is hűvösebb időszak köszöntött ránk. Csakhogy a vacsorát könnyebb volt felmelegítenem... E folyamat az idők múlásával tovább folytatódott. Egy alkalommal munkából hazatérve már csak cédulát találtam az asztalon: a hűtőszekrényben keress valamit. A barátnömhöz mentem. Ezt is lenyeltem. Majd visz- szajön. Nagyon téved,-ha valaki azt hinné, hogy a házastársi elhide- gülés most már a mélypontjára süllyedt. Legközelebb már cédulát se találtam, meg a hűtőszekrény is üres volt. Amikor ezt tapintatosan szóvá tettem, nejem haragosan meresztette rám tekintetét:-Mit gondolsz, mi történne, ha hazafelé, útközben bevásárolnál magadnak? A korona se esne le a fejedről... Igaza volt. Honnan is lett volna koronám? Milyen szép is volt valaha, amikor fiatal feleségem körülcsi- csergett, ha untattak is állandó kérdései, mit szeretnék vacsorára! Hej, ha még egyszer visszatérnének azok az idők! Mégha untatna is vég nélküli kedveskedésével! Dehogy is a vacsora miatt. De az a hang, az a kedvesség, az a törődés! Ez mind végleg kiveszett volna? Nagyszerű ötletem támadt. Mi történne, ha megpróbálkoznék egykori szép kapcsolatunk újrateremtésével? Csak felcserélném a szerepeket. Egy délután korábban igyekeztem hazafelé. Bevásároltam. Otthon elkészítettem feleségem kedvenc ételét. Terített asztallal, a vázában virággal és kisdiákos izgalommal vártam érkezését. Mikor* megszólalt a csengő, rohantam ajtót nyitni és betessékeltem a konyhába. Lestem a hatást. Rám nézett és szokatlan fölénnyel csak annyit mondott:- Ez meg mire jó? Tudod jól, hogy fogyókúrázom... Mintha szememre vetné, hogy még azt se tudom. Ezzel kifordult és magamra hagyott a terített asztallal, virággal és valaha oly szép kapcsolatunk felújítási szándékával. Ez lenne az elhidegülés utolsó fokozata? Míg ezen töprengtem, az any- nyi reménnyel készített vacsora lassan kihűlt. Csalódottan nyugovóra térve a hitvesi ágy is rettenetes hidegnek tűnt... Zsilka László 1992. I. 3. Pavel Breier felvétele
