Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
* i Massimilianóval a teraszon (A szerző felvételei) Római beszélgetés Perczel Zitával Sajátos világa, különös hangulata van Róma Tibeti szén túli városrészének, a Trasteverének. Az útikalauz is azt írja róla, Róma talán legérdekesebb negyede. Perczel Zita szerint, aki huszonhatodik éve él a Garibaldi híd közelében, a Via Fratte di Trastevere hűvös sarokházában, külön kis „köztársaság“ ez Róma szívében. Nem is városrész, hanem ország. „Trastevere más, mint a világ bármely pontja. Erről tanulmányokat lehetne írni. Trastevere nem Olaszország és nem Róma. Hasonlítani sem lehet semmihez, mivel párját ritkítja. “ Óriási platánfák a Tiberiszig futó sugárút szélén, két oldalról keskeny utcák, szűk átjárók, bárok, fagylaltozók, templomok, boltjának küszöbén olvasgató hentes, kedélyesen társalgó virágárus, járdán parkoló, reneszánsz arcú motorosok. Május első keddje van, huszonöt fok árnyékban; nekem nyár, Rómának kellemes tavasz. Perczel Zita kevéske bort tölt sok vízhez, majd újra és újra Symphoniára gyújt.- Itt, ezen a teraszon kezdődik minden napja?- Itt kezdek el öntözni, aztán hátul, a kisebbik teraszon folytatom... áprilistól októberig itt foglalatoskodom. Bent megy a mosógép, én öblítek, teregetek, vasalgatok, főzök valamit, mint mindenki, aki a gyerekével, az unokáival lakik. Három órakor aztán mindent befejezek, pihenek egy órát, négy után pár perccel pedig már várom az autóbuszt és megyek Francescáért, az iskolába.- Ha bejárónőt tartana...- Bejárónőt? Én már nem ismerek senkit, akinek bejárónője van. Nagyon nagy jómód kell ahhoz! Gazda- géknál igen, azoknál bent is lakik az illető, de órabérbe háromszor egy héten, azt már nagyon kevesen engedhetik meg maguknak. Egy óra tízezer líra, három óra harmincezer, na most akkor számítsa ki, mibe jönne ez egy héten, egy hónapban...- Ha nem a lányával, hanem egyedül lakna, mit gondol, hogyan élne?- Anyagilag bírnám, hiszen amerikai volt a férjem, és dollárban kapom a nyugdíjamat, de egymagámban már nehezen.- Huszonhat évvel ezelőtt, amikor Rómába költözött, hogy kötött ki ebben a negyedben?- Beleszeretettem Trasteverébe. Eljöttem megnézni és azt mondtam: én itt akarok lakni. Itt, ahol minden ház lebonthatatlan műemlék, ahol a külső falakon semmit, de semmit nem lehet változtatni, ahol üzlet üzlet mellett áll... aki itt lakik, annak már a következő utca is messze van, hiszen a sajátjában mindent megtalál. A legelőkelőbb és legdrágább negyede lett ez a városnak. A hatvanas évek közepén még nagyon nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki ideköltözzön, mert itt bújt meg az összes tolvaj, az összes gonosztevő. Az itt lakók viszont sokkal nyitot- tabbak, közvetlenebbek voltak, mint ma. Jött a postás, hozta a levelet és figyelmeztetett, hogy ezt jobb, ha át Sem veszi, ebben csak valami rossz lehet, majd ráírom, hogy elköltözött. Vagy csöngetett, hogy jó hírem van, a fia írt Amerikából. Szóval ilyen meghitt, családias volt itt a légkör. Az egyik üzletben, ahol tudták rólam, hogy Párizsban játszottam, úgy ismertek, hogy a „francia nő“, a másikban úgy jegyeztek be, hogy „az amerikai“, a harmadikban meg én voltam „az öreg nő a kiskutyákkal“. Később megmagyarázták: öreg nő volt más is, de nagy kutyával.- Azt, hogy magyar, és hogy Budapesten is színésznő volt egykor, hányán tudták?- Sehányan. Magyarország eszükbe sem jutott akkoriban. Ettől függetlenül gyorsan megszerettek a környékbeliek. Tetszett nekik, hogy azokat a gyerekeket, akik nem tudtak fizetni, ingyen tanítottam angolra.- Ma milyen a kapcsolata például a harmadik házbeliekkel?- Nem is ismerem őket. Olyan messze nem megy az ember Traste- verében. Mára zárkózottak, vissza- húzódóak lettek itt az emberek, nem nagyon engednek be magukhoz senkit. Gyerekekeket is csak én engedek be az unokáimhoz, mások nem. Ez azért van, mert már a gyerekek is lopnak. Meg kell motozni őket, amikor elmennek, mert ha elvisznek valamit, az vissza nem kerül soha.- Az ilyen három-négyszobás lakás mennyibe kerül ezen a környéken?- Szerintem egymilliárd lírába.- Ebben már a forgalom zaja is benne van?- Én azt szeretem a legjobban. A kocsik, a buszok, a villamosok zaját. Abból tudom, hány óra. Hogy mennyire hiányzott nekem ez a dübörgés, amikor a Forgószínpadot próbáltam Pesten... rettenetesen! Az a csönd ott Zuglóban, semmi fény... itt még éjjel sem kell lámpát gyújtani, mert minden ég, világít; alattam egy bár, ahová nem inni járnak, hanem kávézni és fagylaltoz- ni... hajnali három-négyig nyitva van, aztán becsukják, de egy óra múlva már ki is nyitják.- Tévézni meddig tud esténként?- Nem sokáig. A lányom is meg az unokáim is mindig a legbanáli- sabb filmet akarják nézni, és én azon rögtön elalszom. Én a francia televízió kulturális műsorait szeretem, meg a híradókat, azok meg kora délután vannak. Egy órakor megnézem a franciát, fél kettőkor az olaszt, és már tudom is, mi van a világban. Aztán az irodalmi és a történelmi összeállításokat is nagyon kedvelem, de ilyen programokat inkább csak a franciák közvetítenek. Ók naponta adnak valamit a kultúrájukból, de az olaszok nem, náluk ez nem olyan fontos.- A lányával olaszul, a nagyobbik unokájával angolul, párizsi ismerőseivel franciául beszél. Melyik nyelvet érzi magához a legközelebb, ter- mészetesen a magyaron kívül?- A franciát. Pedig olaszul is, angolul is nagyon sokat olvasok.- A magyar írók közül kit szeret a legjobban?- Moldova Györgyöt. Nála a tények beszélnek, az ő könyveiben minden érdekel, még az is, hogy mennyi szenet kell tenni a mozdonyba ahhoz, hogy menjen.- Színházba gyakran jár?- Elég gyakran. A tenger asszonyát láttam most Giorgio Strehler feleségével. Unalmas volt. Az otthoni előadás messze lekörözte. Rengeteg a kitűnő színész Budapesten. Eszenyi Enikő, Pap Vera, Haumann Péter, Pártos Erzsi, Lontay Margit... nagyon sok nevet tudnék felsorolni. Az olaszok akkor is játszanak, ha beszélgetnek, és ha még erre rátesznek a színpadon, akkor az katasztrófa. Filmben, ott igen. Ott nagyon jók. Mastroiannit, Tognazzit, Manfredit akár hajnalig is tudnám nézni.- Most, hogy Noéi Coward darabja, a Forgószínpad lekerült a Budapesti Kamaraszínház repertoárjáról, és Lotta Bainbridge szerepétől, amely a nagy hazatérést jelentette önnek, el kellett búcsúznia, hogyan fog visszatalálni római életébe?- Nehezen, mert az elmúlt másfél-két év alatt havonta utaztam Pestre, és nemcsak színpadon játszottam, hanem filmeztem is. Sőth Sándor rendezésében, A nagy postarablásban kaptam szerepet Fülöp Viktor partnereként. A cím ugyan krimit sejtet, de én elárulom: krimi helyett egy mulatságos történetet kap majd a néző. Az egész sztori egyetlen hét alatt játszódik le, kint, a város peremén. Fülöp Viktor és én egy káposztásmegyeri guberáló házaspárt alakítunk; rajtam vagy ötven ruha, bakancs... szörnyen nézek ki, mint egy igazi pincelakó.- Akkor ez most bejött.- Be. De mire gondol?- Arra, hogy nem is olyan rég azt mondta nekem: az elesett, hajléktalan embereket szeretné felkarolni, .< addig, amíg nem késő. Ez a filmszerep talán „előtanulmánynak“ is megfelelt.- Az előtanulmányokon már rég túl vagyok. Nekem már terveim vannak, méghozzá nagy, komoly tervek. A kisnyugdíjasok, a hajléktalanok és a börtönből frissen kikerültek helyzetén szeretnék segíteni, természetesen nem innen Rómából, mert az lehetetlen lenne. Vissza fogok utazni Pestre. Az első célom: orvosokat, pszichológusokat, szociológusokat akarok magam köré gyűjteni, akik kivizsgálnák ezeket az embereket, hogy mindegyikről kiderüljön: ki és hogy jutott ilyen sorsra, mire alkalmas, és mikor ez mind megtörténik, akkor azoknak, akik még „kezelhetők“, megpróbálunk állást szerezni. Ehhez kérek segítséget fentről és lentről, Magyarország minden lakosától egyetlenegy forintot. Ha lejárom a lábamat, akkor is meg fogok tenni mindent. A nők mehetnének öregeket ápolni, a férfiak omladozó házakat felújítani... az első ajtókon már be is jutottam. Most a Szegényeket Támogató, Alap képviselőivel tárgyalok.- Rómában is egyre gyakoribb téma a hajléktalanok helyzete?- Olaszországban nincsenek hajléktalanok, tehát nem beszélnek róluk, Magyarországon pedig nem szívesen emlegetik őket. Ha mégis,’ akkor sokan csak legyintenek, ami engem nagyon bánt. Nincs annál szörnyűbb, ha egy ember senkihez és sehova sem tartozik, a haszontalan- ság érzése erkölcsileg is, lelkileg is teljesen tönkreteszi őt. Remélem, sokak helyzetén tudunk majd változtatni, nekem ez minden vágyam, ami a következő hónapjaimat illeti.- Lányai hogyan reagáltak az ötletére, hogy elesett embereket fog felkarolni?- Nem szépítem a dolgokat. Kisebbik lányom, aki itt lakik velem, minden nap agyondolgozza magát. Mire hajazön, fáradt, ideges, kiabál, féltékeny a kislányára és a nagyfiára is. Massimiliano azonban már az enyém, végérvényesen megszerettük egymást, hiszen volt rá időnk bőven, csecsemőkorától fogva majdhogynem én neveltem. Francesca- Laurát, aki tízéves, úgy tartja maga mellett, hogy ha a gyerek azt mondja neki: tegnap nagyon jó volt a nagymamával, ma szeretnék vele lenni, akkor látom az arcán, hogy majd felrobban. Ennélfogva akármilyen tervvel állok is elő, néha örül, ha nem lát. A másik lányom, aki az Egyesült Államokban él, kimondottan büszke rám. O naponta lát hajléktalanokat New Yorkban. Aki ott az utcára kerül, az minden valószínűség szerint ott is marad. Az olaszoknál ilyesmi már csak azért sem fordulhat elő, mert jószívűek. Ők nem hagyják magukra az öregeket ... itt két-három nemzedék él egy lakásban.- S azt, hogy sokéves kihagyás után újra színpadra lépett, ráadásul Budapesten, hogy fogadta a család?- Mindenki megnézett a darabban, még a fiam is eljött Amerikából, de hogy örültek-e az én színészi risorgimentómnak, azt nem tudom. A lányokat talán nem is nagyon érdekli a dolog. Ha érdekelné, akkor ők is ezt a pályát választották volna, de egyikük sem színésznő. Talán nem kellett volna örökké színházba cipelnem őket. Mert ott nőttek fel mind a ketten.- Hétvégéit mivel tölti mostanában? Pihenget, a virágjaival bíbelődik vagy tesz-vesz a lakásban?- Szombaton általában moziba viszem Francescát, aztán délután, amikor eljön a barátnője, kiülök a teraszra és olvasgatok. Vasárnap délelőtt pedig, amikor elmegy az anyjával a parkba vagy a tengerhez, én főzöm az ebédet. Mire elkészülök, el is fáradok, úgyhogy eszembe sincs kimozdulni a lakásból.- Igaz, hogy legutóbbi születésnapját nyolcvanévesek körében töltötte?-Igaz. Én nemcsak a fiatalokat, az öregeket is nagyon szeretem. Hogy aztán őmellettük mire gondol az ember... mindenre, csak a jövőre nem. Pedig vannak még vágyaim, s az érzések sem csitultak még el bennem. Zsoké vagyok, hosszú, megerőltető versenyen futó hetvennégy éves zsoké, akinek teljesen mindegy, nyer-e vagy veszít, csak egyenes derékkal üljön a lovon. Szabó G. László 16 1992. V. 29. i/asárnap Kör ülnéztem és azt mondtam: én itt akarok lakni
