Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-15 / 20. szám

r

*

*

A Pozsonyi Számítástechnikai Központban most folyik a lakosság beruházási alapoknál elhelyezett pontjainak a kiértékelése. Az eredményről május második felében értesítik a vagyonjegyek tulajdonosait.

Méry Gábor felvétele

lós utolsó nekifutás előtt mint: befektetésre fel! Bátran játszani „hossz“-ra, vagy „bessz“-re mint az igazi börzén. Dönteni, izgulni, árfolyam szerint stratégiát kidolgozni, vagy csupán az ösztöneinkre hallgatva választani. Annak, aki már belekóstolt, nemcsak a gyarapodó bankkontót jelenti a vállalkozások világa. Ez a cél, de az igazi az ehhez vezető út élménye. S most ennek az élménynek a lehetőségét nyújtja - egzisztenciánk kockáztatása nélkül - a vagyonjegyes játék. A tét halálosan komoly ugyan (hiszen pénzről van szó), de a játékot még így is élvezni lehet. És ha csupán annyit tanulunk meg közben, hogy mi is az a dividenda, vagy a portfolió, már valamit nyertünk is az ügyön.

S ha a megszerzett részvényeink egyike-másika a felét sem éri majd a névleges értékének? Semmi vész! Ha minden jól megy, lesz még egy másik nagyprivatizációs hullám is.

Szénási György

S

okan még a múlt év végi Harvard-láz idején, sokan az áprilisi alap-zárásokkal egyidőben letudták már a vagyonjegyek befektetésének gondját, mondván, sem időm, sem információm arra, hogy magam böngésszem az újonnan alá- kult, privatizálandó részvény- társaságok listáját. Rábízom inkább valamelyik privatizációs alap szakembereire. Ha szerencsém van, akkor valóban szakemberek, ha pedig nem, akkor jut is, marad is alapon nem nyerek ugyan sokat, de rá sem nagyon fizethetek. Hiába, a vállalkozás még kicsiben is strapás dolog annak, akit évtizedekig nem szoktattak hozzá.

Persze, a választás gondjától még így sem menekülhetett a vagyonjegykönyv szépreményű regisztráltatója, hiszen majd félezer privatizációs alap csábította azonnali hitellel, jövő évi tízvagy hússzoros haszonnal, vagy gyanús módon úgy gerjesztve bizalmat, hogy nem ígértek semmit. Mivel ebben a bizalmi kérdésben az alapok esetében csak egyszer kellett döntést hozni, a vagyonjegykönyv-tulajdono- soknak több mint a fele ezt a megoldást választotta. Aki azonban saját magában bízva kivárt, árra ezután várnak még mozgalmas hetek.

Elsősorban információkat kell (kellett) gyűjtenie. Minden bizonnyal nem azt tervezi, hogy vagyonjegyeit egy számára teljesen ismeretlen vállalatba fekteti be. Ahhoz viszont, hogy eleget tudjon, kevés számára a privatizálandó részvénytársaságok jegyzékéből kiolvasható adat. Hiszen ha jelent is számára valamit az, hogy az adott vállalat mivel foglalkozik,' mekkora a vagyona, hány részvényt ad a vagyonjegyes privatizációba, mennyi volt a tavalyi nyeresége és mennyi a hitele, ezek az adatok a jövő szempontjából nem

jelentenek sokat. Nem tudja meg ugyanis, hogy egy-egy részvény- társaság esetében van-e szerkezetváltási program és kell-e, van-e külföldi partner és kell-e, van-e megfelelő vállalatvezetés - ha úgy tetszik menedzsment -, mert ez meg biztosan kell. De

ezekből az adatokból még arról is csak nagy áttétellel szerezhet tudomást, hogy megfelelőek-e a gyár termékei, meg lehet-e kapaszkodni velük az új vagy akár a régi piacokon is. Egy vállalat sikeressége ugyanis nem mindig csak elhatározás kérdése. Fontos a helyes döntés, de hogy az volt-e, arra legtöbbször csak az idő adja meg a választ.

Tehát mégis csalás, mégis átverés ez az egész kuponos dolog? - horkanunk fel. Mégiscsak igazuk van azoknak, akiknek ezer koronát sem ért meg ez a gyanús kísérlet? S valóban,

a népjóléttől a népbutításig már mindenféle jelzővel illették a vagyonjegyes privatizációt a politikusok, publicisták, de talán még a biciklisták is. (Ha nem sikerülne, úgyis ez utóbbiakat hibáztatják majd mindenért.)

Pedig fölösleges előre temetni

vagy magasztalni. Egyelőre halad a maga útján, döcögve, egekig lódulva, elhalasztva, meggyorsítva - de előre. S ha sikeres lesz, akkor mindannyiunké (a kimaradtaké is) lesz a siker, s ha megbukik, akkor mindannyiunk (a kimaradtak is) vele bukunk, mert akkor vele bukik a gazdasági reform is. Visszaút már nincs - valljuk -, de akkor majd előre sem nagyon lesz. A tét sokkal nagyobb, mint a befektetett ezerkoronánk.

Ezért azután nem is kívánhatunk mást az induló, többfordu-