Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-01 / 18. szám
intek a csillago- fiak, nők vegye- gúton, hét-nyolc Vmás után. Csu- tbb férfi s nők. Ijutól görbe kis lom hím egy se oan; 15-50 év g a nyáron a zsi- ! a 15 éven aluli kerekeket pedig ilasztották a felön transzport, netelő zsidókat k össze a Csáky ;rádi utca csillától összeköltöz- 4—5 család egy n indultak, elá- :n rajtuk; mint ük ez a finom, szövetbe, válegtöbb, amel- t volt, harisnyá- : is és kalapjuk k is bemázoló- namák és nagy- rtak a gyereke- Azok a nyilas nák, akik most ltok mellett haték le a gyere- akról és ököllel agyával verték dmadár módjá- i^gin a lábuknál fogva húzós kövön a ka- öldre vetették ordításra sem vart elhagyni. ny asszonnyal, 1, aki itt megy >an, ötödik sor- mes bácsi meg f közt (ez fogja evvel még csutak, nézzék. :t a harisnya fel penyéról is le- ; hátracsúszott fejkendöje alól egy lomb haj előre ugrik a levegőbe, még ahogy a katona markolta. Egy szeme kék-vörös daganat, fel van a szája is dagadva s egyik orrlyukából szivárog a vér cikcakkban. Ez a nő két gyermekéért harcolt eszeveszetten. Egy hétéves leánykáért, meg egy négyévesért. Ura is van Tesszának, ha még fel nem robbant: kivitték az urát még 42-ben az orosz frontra, aknát szedni.- Na, mi lesz, megint lemaradunk? Puskatus kell? Ez Tesszának szólott: el akart alélni, fé! lépésnyire hátramaradt a sorból; az a másik asz- szony, aki a karját fogta s húzta előbbre, kétségbeesve susogott néki:- Az istenért, vigyázzon, ne hagyja el magát. Egypárszor már kóstolta Tessza a puskatust, mióta menetelnek; az a vitéz, aki ott haladt balfelől, az szemmel tartotta Tesszát, úgy mint egynéhány mindig elmaradó bácsit meg nénit is; csúnyán rájuk ripakodott és ugrott fürgén egyszer-egyszer a sorok közé, ezt-amazt folyton hátba döfni. Elül, hátul, mindenütt kiabáltak folyton a menetet kísérő katonák:- Felzárkózni!- Egyenes sor!- Kilépni, kilépni! Másznak, mint a tetvek! Persze a buzdítást megfűszerezték a legcifrább zsidózással és a női szemérmet és becsületet mélyen sértő igékkel. Akik az országút két szélén jöttek-mentek, gyalog emberek, asszonyok, biciklisták, szekeresek, meg kamionon zötyögő németek, éppen csak odapillantottak a zarándoklókra, eleget nézhették már, hogy viszik a zsidóusz, tudva-öntu- t mindenhez és ;ész rajta kívüli : elmúlás kegyéget, a fákat, az :, ami az érzékfelmerült, szólí- lta a testet öltött íyörgése. ért, amit megateremtménynek íja, hogy csupán ttjétöl tagadjuk adulásért, a kö- ktusáért, a ke/ 4Érátja nevét il ismételgette míg végül a felfojtotta hangját. 1 csurogtak alá arcra, és elho- it. Nem látott :gó, elmosódott :k egyre erősöd- ör hangzott fel lult tóle, szemét is odébb ment ;nók, amint ész- -.árminpiros po- ig gyanakodva egybehangzó, ■sörtettek az er- lyiknek mellső úgolyó, ferdén dről, és szána- igott. Madwell ozzá, előhúzta :me közé lőtt íztán figyelme- ísáját, mely vá- ben heves és le végül mégis lat megfeszült kiálló fogakat borzongató vi- t, most ellazul- >tt vonalú pro- ;alom és béke >li_fitkás erdő- íren már csak- ci nap zsarátja. szelídszürkére bbentek meg a csúcsokon, mintha nagy, fekete madarak gubbasztanának odafent. Közelgett az éj, és. Madwell kapitányra még jó néhány mérföldnyi út várt az erdő komor sűrűjében, amíg eljut a táborig. Mégsem mozdult a kimúlt állat mellől, számára most nyilván megszűnt a külvilág. Szemét lesütötte a földre, bal keze lazán lógott oldalt, jobbja még a pisztolyt szorongatta. Hirtelen felemelte fejét, haldokló barátja felé fordult, és gyors léptekkel visszasietett hozzá. Fél térdre ereszkedett, felhúzta a pisztoly kakasát, a férfi homlokához nyomta a csövet, és szemét elfordítva, meghúzta a ravaszt. Nem hallatszott dörrenés. Utolsó töltényét a lóra lőtte ki. A szenvedő nyögött, ajkai görcsösen megvonaglottak. Szája habzott, a tajtékba véres nyál keveredett. Madwell kapitány fölállt, és kihúzta kardját. Bal kezének ujjait végigfuttatta az élén, markolattól a hegyéig. Kinyújtotta maga elé, mereven, hogy próbára tegye idegeit. A penge nem rezdült meg észrevehetően; a sápadt ég halovány visszfénye mozdulatlanul ragyogott tükrén. Lehajolt, és bal kezével feltépte a haldokló ingét, aztán fölegyenesedett, és a kard hegyét pontosan a szív fölé illesztette. Most már nem vonta el tekintetét a látványról. Mindkét kezével megragadta a markolatot, majd teljes erejével és súlyával lenyomta. A penge beleszaladt a testbe, s a testen keresztül a földbe; Madwell kapitány csaknem rábukott művére. A haldokló fölhúzta térdeit, és jobb kezével melléhez kapott, belemarkolt az acélba, olyan erővel, hogy ujjainak töve szemmel láthatóan elfehéredett. Az iszonyú, de hiábavaló erőfeszítéstől, mellyel a pengét kihúzni igyekezett, sebe csak tágult; keskeny vérpatak szivárgott elő, és futott le kanyarogva a szétzilált ruha alá. Ebben a pillanatban három férfi lépett elő csendesen néhány fiatal fa mögül, amelyek eddig eltakarták közeledő alakjukat. Két szanitéc jött egy hordággyal. A harmadik Creede Halcrow őrnagy volt. László Balázs fordítása kát, megszokták. Ha egy-egy menyecske, egy-egy siheder elmosolyodott, meg ha a mezőn a libapásztorlányka egy kicsit vihogott, az se valami kaján érzéssel tette, nem, mulattak a zsidók tehetetlenségén; a tehetetlenség komikum. A csapatban a legtöbb nőnek újra megindultak a könnyek a két szeméből, mindig így könnyeznek, mióta jönnek; beszélgetni se szabad. Sok nő, mikor kiterelték a kapun őket, az utcán is folytatta a jajgatást, visí- tozást, ezeket aztán egypár izmos pofon észretérítette. Volt, akinek szeme már nem adott több könnyet, és volt, akinek olyan természete volt, a szerencsétlennek, hogy nem tudott sírni. De ezek is olybá tűntek, mintha könnyeznének, mert orcáikon folyt az eső s csúszott le a nyakukba s a köpenyükre csöppengetett. SZÉP ERNŐ Pikk-pakk, hátulról jó messziről. Senki se mert megfordulni. Tudták, mi ez. Hallották már Pesten, hogy így tesznek az el- hurcoltakkal, a beteggel meg a gyöngével, mikor felbuktak, mikor minden erejük elhagyta őket. Hallotta, nem hallotta Tessza a két pisztolylövést, úgy meredt előre, mint akinek ezer mérföldre járnak a gondolatai. Egyszeregyszer felhúzta a fejét is meg akart állani; akkor mindig megszorította az a másik asszony a karját és húzta magával. Ment aztán Tessza, mint a többi. Ment. Negyedóra telt el és eltelt félóra, míg így lépett, lépett engedelmesen a sorban, akkor megint mintha megállani vagy hátraesni akarna; szája felnyílt, hallható heves lélegzettel; a hideg elhúzott a fejbőrén: föleszmélt, eszébe jutott, hogy a leánykáinak jó meleg, bélelt kicsi kesztyűi itt vannak a ruhaneművel megtömött piaci hálóban, a bal csuklójára akasztva. S a hátán, plédbe kötve, ott szorul Az emberek sűrűn emelték egy kezüket, a verejtéket ököllel a homlokukról letapogatni. S a hőségben legfeljebb magasabbra tolták a kalapot; levenni egy se merte, nem lehet tudni, ezért is nem kapnának-é ki. Vonaglott a menet előre, mint hosszú-hosszú kígyó; az, hogy minden félórában, azután minden negyedórában lelőttek egy felbukott nénit vagy öreg bácsit, az a lassú vonulást pillanatra meg nem állította seholse. A tizedik-tizenkettedik duplalövés után kezdtek már meg nem döbbenni, meg se lepődni, nem is sajnálni a megölteket, kíváncsinak se lenni, ki lehetett az. Ilyen hamar megy a megszokás. A mi Tesszánk alvó eszméletének a homályában néha-néha lobot vetet az öntudat. Egyszer az ura jutott eszébe; s a másik pillanatban nem tudta az ura arcát elmeredt szeme elé idézni. S mintha csak mesélte volna valaki néki, hogy ő férjhez ment Tíz óra tájban azután elállóit az eső. A bomló fellegek közt egy szörnyeteg szakállas fej hanyatt- homlok rohant keletről nyugatra, akárcsak a menekülő Isten volna. És a napsugarak egy légitámadás hevével vetették magukat a mezőre. És öt perc múlva meleg lett; olyan szép meleg október, mint tegnap volt. Félóra múlva már a melegtől kezdtek szenvedni, akik idáig a hűs eső alatt borzongtak. Kezdett már hosszú lenni a hajnal óta való gyaloglás, megterhelve, pihenő nélkül; volt a csapatokban sok sánta meg egypár féllábú; a régi háború rokkantjai; voltak szívbajos, cukorbajos öregek, meg voltak sér- vesek, meg olyanok, akik vérző aranyerük miatt jártak nehezen, meg olyan nagyon öregemberek meg anyókák, akiknek maga az öregség a betegségük: a gyön- geség. Szaporábban kezdtek mindezek sóhajtozni, sziszegni, nyöszörögni s ingadozni. Volt, akinek a hólyagával volt baja, s hiába fordult a legközelebbi katonához, félrekérezkedni: az elhallgattatta, igen udvariatlanul. És akinek a cipőszeg szúrta a talpát, az is most kezdte ezt a legkínosabban érezni; még az a vastagon átkötött arcú, fogfájós emberke is szenvedélyesebben nyögött jobbra-balra a két szomszédja felé: jaj, megőrülök! És akinek semmi.különös baja nem volt, annak a hátizsák szíja kezdte tűrhetetlenül vágni a jobb vállát, vagy a bal vállát; rántották és rántották feljebb azt a gyötrött vállat, és előre dűlö- getve, hátradugott kézzel iparkodtak a nehéz batyut feljebb erőltetni. S akik csak utazótáskát vittek, azok is gyakrabban tették át balkézből a jobba, jobból megint a balba azt a bőrvagy vászontáskát. Nemcsak a melegség volt az, ami a vándorokat gyöngítette s fokozta az érzékenységüket, nem, hanem égnek és földnek a mosolygó szépsége is ingerelte a lelkűket és tette sértőbbé, mint amilyen sértő volt eddig, ezt a zsidósorsot. a két gyerek párnácskája, meg a paplanjuk; ez is eszébe jutott rögtön a kesztyű után. Jobbra hajtotta a fejét és balra hajtotta s megint jobbfelé s azután újra balfelé, s a szája rángatózott, és csak egynéhány halk és még halkabb nyögés jött belőle, mint amikor a legégetőbb fejfájásban nem tud már jajgatni valaki, csak úgy gyöngén nyöszörögni, szinte megbékülve, félaléltan. És megint, megint:- Egyenes sort!- Felzárkózni!- Már megint lemaradsz, mindjárt odajövök, azt a... A káromkodás következett és jöttek megint azok a förtelmes szidalmak. Tizenegy óra lett, azután tizenkét óra. Suttyomban megnézték az időt a vándorok, várták a déli pihenőt, az rögtön itt lesz már, leheveredhetnek végre. Az éhség is gyötörte őket, nemcsak a fáradtság és nemcsak a lelki fájdalom. Elmúlt a tizenkét óra, nincs pihenő, nincs evés. A katonák már egy-két órája be-beszaladnak egyenként vagy kettesével, hármasával egy ital vízre az útba eső tanyákra. Dél óta meg egyik a másik után rántja előre a kenyeres tarisznyát, eszegetnek. A menetelő csapatban a legoptimistábbak is elbúcsúztak az ebédidő reménységétől. Fél kettő tájban újra pikk-pakk. A katona kivonszolta az országút szélére az anyókát, aki elájult, itt lőtt aztán kettőt belé. Tessza nem volt éhes és fáradt se volt. Akit nehéz kalapáccsal ütöttek fejbe, nem érzi az a fájdalmat, semmit se érez. Fejebő- re, orcája, keze forró volt, mint a lázas betegé. Az ujjai egy Cho- pin-fantáziából kezdtek valami futamot zongorázni a köpenyén. És amint lépett és lépett, nézvén makacsul az előtte járó férfi nyakán a sápadt keresztmetszést, elkezdtek a könnyei gurulni két orcáján lefelé, gondolat és érzés nélkül; akárcsak azért szöktek volna ki a szeméből, hogy bukfencezzenek egy kicsit, mert unatkoznak. valaha. S aztán a gyerekeire csapott át a Tessza gondolata. S mintha régen, nagyon régen nem látta volna azt a két kicsi lányt. És elkezdett csodálkozni, hogy is került ő össze evvel a két gyerekkel. És azok a vonaglá- sok, amelyeket most a szívében érez, azok is mintha a más szívét járnák, nem az övét. És egyszer, mikor így megint ocsúdva, gondolkozni próbált, azon mód kezdett esni, szédülni benne minden, ami élet és világ: történelem, iskola, zene, város, gyermekkor és tenger és az állattan őrült állatai; olyanok voltak ezek a pillanatai, amilyenek lehetnek a pilótáéi, aki az eltalált repülőgéppel inogva, jobbra-balra borulva kezd zuhanni. Égy kíváncsi csikó idelépegetett az országút szélére, nézte vagy harmadpercig a némán vándorló népet; azután friss nyerítéssel utánavágtatott a szekérnek, az anyjának. O, te kiscsikó s te kétpillangó, kik mint a bokszolok kerülgetitek egymást, te tücsök, aki itt valahol a gyep füve közt citerá- zol, de jó nektek, nem kell zsidónak lennetek. Fél négy, négy óra, öt óra? Nem nézte már senki. Elveszett az Idő; mentek, mentek, mentek, az örökkévalóságot taposták. Elfáradt a fáradtság, a testeket vitték a lábak előre, mintha szívhez, veséhez, sérvhez, aranyérhez semmi közük se volna. Valami láz fogja el az ilyen hosz- szú-hosszú járásban az emberek izmait, űzi tovább őket, tővább, most már rossz lenne nekik megállni, megnyugodni. Egy vitéz, ott jobbfelől, rá- rásandított egy jóképű fiatalasz- szonyra; s aztán köhintett kicsit megzavarodva. S aztán rájuk förmedt a zarándokokra, azokkal a serkentő igékkel, amelyeket reggel óta kajabál. A többi is, jobbról-balról, elül, meg még hátrább, meg még hátrább, azok is ordítozni kezdtek, erősebben, mint eddig, dühösebben. Fáradtak már ők is, kire haragudjanak másra, mint ezekre, akiket kísérniük kell. És sűrűbb lett a pisztolypukkanás is; hol nővel végeztek, hol férfival, amikor azok összeestek, elájulván. Hányat lőttek le már? nem számolta senki se. Harmadpercre megállóit egynéhány sor, míg a lelőttet az úttestre rángatták, ment azután a csapat, mind a csapat vonult, úgy, mint Egyiptom országából vonultak kifelé hajdanában. Hervadozott már a délután. Az arcokat rózsaszínű fény futotta el. Itt is, ott is, felhúzta valaki a fejét, hogy mélyebb lélegzetet vehessen, azt a kis erejét, kitartását el ne veszítse. ' A hajcsárok, ha egyenes is volt a sor, ha az a sor fél lépéssel se járt hátrább, mint a többi, akkor is óbégattak már, hogy a maguk energiáját ébren tartsák. Ugrottak, belépüföltek ököllel, meg a puskatust döfték az oldalukba, vagy a cső végével böködték erősen őket; minden percben vadabbak lettek, butábbak. Az égő kerek Nap is mintha hatalmas pofont kapott volna, megbillent, leesett az aranyzo- máncos bíbor és barna fellegekben. Most merték csak ledörzsölni a képükről a könnyeket azok a nők, akik reggel óta mindig sírnak. Talán már nem veszik a katonák észre. Valami fakó kis község közeledett; az első kapukból elővágtattak a kutyák, elkezdtek zsidózni. Menni kellet, még mindig menni. Azon a községen túl két hosz- szú jegenyesor sötétlett; akárcsak fekete SS katona lenne mind a jegenye. Feljött már a Hold is, vagyis mintha fejest ugrott volna az égnél magasabb égből, ez a fehér pofájú bohóc; ragyognak a csillagok, mint a cirkuszi publikum szemei, mikor a bohóc ott a hülyeségeivel röhögteti. Na végre, végre.-Állj! Állj! Állj! Itt maradnak éjszakára. A gyepen meghálni. Elbomlottak a csapatok egymás után. És ledűltek a szerencsétlen fáradtak, leestek. Nem soknak volt enni kedve. Csak motoszkáltak ezután; nem is igen szólt egyik a másikhoz, csak nyögtek, nyöszörögtek. Fejük alá húzták a batyukat, elnyúltak. Elfeküdt Tessza is, miután egy darabig ülve bámult a vaksi estébe, a két sorbeli szomszédja közt. Előre-hátya kezdett inogni s azután hátra pottyant, nem bírta már a dereka. Feküdt, feküdt zsibbadtan, nyitott szemmel. Horkoltak már egynéhányan ott közel, hortyog- tak. A Hold belébújt egy felleg- be. Fekete lett a tájék idelenn. Egyszer csak bevágódik egy kéz a Tessza hasa alá, belémar- kol gorombán ott a szoknyájába. A hideg cikázott a fejebőrén, összerándult az idegzete; ocsúdott a kábaságából, odakapott, ahol a brutális markolást szenvedte, azt az öklöt onnan elütni; jaj, kín volt megállni, hogy ne sikoltson, ne visítson. Négyszer- ötször is meg kellett azt a kezet rántani, míg el tudta lökni. S felülvén, rohamosan lüktető szívvel, elakadó lélegzettel sziszegett le arra a mellette hanyatt- fekvő pápaszemes kis emberre:- Disznó, szemtelen vén disznó, hogy merészel ilyet. Az nem reagál, hallgat cinikusan. Az öklét a földre szorította Tessza, hogy a képébe ne sújtson. Súgva kezdte megint, rettentő önuralommal: — Megőrült? Ronda disznó, pimasz gálád. Kukukk, az égi bohóc felbújt a sötétkék fellegből, boldogan vigyorogva, éppen ide világított. Te borzasztó Isten, ez az ember itt halott.
