Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-01 / 18. szám
NAGY JÓZSEF FESTŐMŰVÉSZ ALKOTÁSÁT MAGYARÁZZA Mélyen a Keleti-Kárpátok legel- hagyottabb táján — mogorva, vén hegyek közé ékelődve, azon a vidéken, ahol hallgatag, mélabús szakadékok és zord vízmosások hasította sebek szelik át a „Hosszúhegy“ meredek lejtőit, egy völgykatlan fenekén, messze a modem civilizáció zsibongó zajától - az irdatlan erdő- rengeteg szívében terül el a Forrásrét. Manapság, ha hébe-hóba azon a környékén járok, soha sem mulasztom el, hogy meg ne álljak az öreg tölgyfa alatt, amely árván, magára hagyatva ácsorog a hatalmas erdei rét végében. Ahányszor csak megpillantom a forrásréti öreg tölgyet, egy titokzatos özbak fura históriáját varázsolja elém. Annak idején, diákéveimben a helybeli vadászok gyakran emlegettek egy „halhatatlan özbakot". Hiába volt minden fáradozás, a sok bakancskoptatás: nem akadt ember, aki puskavégre kapta volna. Pontosat azonban senki nem tudott róla, mert az öreg erdőkerülőn kívül senki sem látta közelről. Jól emlékszem az öreg jágerra. Kiváló nimród, szenvedélyes, sokat tapasztalt vadászember volt. Nem sokkal a halála előtt nekem is megemlítette a forrásréti „csodabogarat". Ó is csak véletlenül akadt vele össze egy esti cserkészés közben, s röpke pillanatra láthatta a bak hatalmas agancsát, amilyet még - ahogy mondta - nem termett a kárpáti rengeteg. A nagy bakot többé ö sem látta. Aztán néhány hónappal később, ahogy az öreg kerülő beavatott a titkába, hirtelen jött betegség döntötte ágyba, s többé már föl sem kelt. Azóta a jó öreg vadászpajtásom a végtelen vadászmezőkre költözött, a Kárpátok földjében alussza örök álmát... Azóta mind gyakrabban elellátogattam a Forrásrét környékére, merthogy gyötört a kíváncsiság. Megszállottja, médiuma lettem a baknak - minden szabad időmet elrabolta. Ősz őszt követett, de nem sikerült ráakadnom. Egyszer aztán... Nagyot sóhajtva foglaltam el leshelyem a rücskös kérgű tölgymatuzsálem törzse tövében, már megszoktam, hogy itt van velem. Türelmesen várom az idő múlását. Előszedem hátizsákomból az elemózsiát, legalább múlik, öregszik a délután - mi mást tehetnék. A nap lassan pihenőre tér, utolsó aranyát önti az erdóhát felé. Köröskörül illatozik a tavaszi erdő. Kellemes, lágy alkonyat simogatja a rengeteg mélyébe bújtatott tisztást. A rét üres, nem mozdul semmi, csak egy megkésett fekete rigó keres éjjeli szállást magának az ágak lombsátrában. Tapintatosan elnémul az utolsó madárdal. Néma álomra hajtja fejét a békésen alvó rengeteg. Leszállt az est. Közben a telihold is felemelkedik a fák koronái fölött, és csodálatos fényével beragyogja a rétet. Valahol, nagyon messze az erdőben, riadozó özbak zavarja meg az alvó tájat. Figyelem az erdei tisztást, amit szépen belátni, de nem akad semmi látnivaló. Később aztán egy rókacsalád szórakoztat, bátran hancúroznak a mihaszna kölykök, még a ravaszdi anyjuk sem boldogul velük. Bizonyára tele a hasuk. A közeli fenyvesből bagoly huhog kísértetiesen, durván megzavarva az er- dörengeteg édes álmát. De rövid idő múlva ismét csendesség ül körülöttem. Már a rókákat sem látom - eltűntek a fenyvesben... így peregnek a percek, az órák - az est lassan éjszakává változik. A boszorkányok órája - éjfélt mutat az órám. A tölgyfa takarásában már fáradtan; fázósan, összékuporodva vacogtatom a fogaimat, de hazamenésre nem is gondolok, mert kitartok hajnalig, ahogy délután megfogadtam magamban. Nézem a tisztást, és elgémberedett ujjaimat mozgatom - ki tudja hányadszor. Ó, de sokszor lepett meg az est! ... és ki tudná megmondani hányszor köszöntött rám az Esthajnalcsillag - itt, a kárpáti rengeteg mélyén, a Forrásréten. Mennyi, mennyi fáradság, hasztalan időtöltés van mögöttem, de még csak nem is láttam azt a nyavalyás bakot. Végül a fáradtság erőt vesz rajtam, ezért kényelmesen lefekszem a fűbe - hátizsák a párnám, puskám a takaró. Persze, a hűvös kárpáti levegő hamarosan véget vet az alvásomnak. Az órám közben megmakacsolta magát, hiába ütögettem, meg se nyikkan. A hold már magasan áll, a tölgyfa árnyékából kitünően belátom az erdei rétet. Kihalt, üres a tisztás. Hajnalhasadás előtt a hideg már szinte elviselhetetlen. Kitartás, kitartás! - biztatom magam. De sajnos, a legparányibb reményeim is elhagynak... Egykedvűen, a hideggel küszködve, várom a hajnalt. Ám lehetetlenség huzamosabb ideig a mozdulatlanság, kénytelen vagyok minduntalan megmozgatni a végtagjaimat. Aztán újra a tölgyfa rücskös kérgéhez támasztom a hátam. Vihartépte lombkoronáját védókar- ként tárja szét fölöttem, s halkan zizegő levelei mintha csak egyre vigasztalnának. Hirtelen fura neszezésre leszek figyelmes. Feszülten figyelek. Mi volt ez...? Bizonyára csak képzelődtem - gondolom magamban. És ekkor, ismét megismétlődik a zörgés! Nem álmodom, tisztán hallom a közelgő ágropogást. Már csak néhány lépés választja el a szellemként lopakodó valamit az erdő szegélyétől. Pattanásig feszültek az idegek, a szívem erőteljesen kalapál, s görcsösen szorítom puskám agyát... ... és akkor: fekete folt tolódik ki a rétre! A szívverésem is eláll a látványtól: egy nagy testű, vastag nyakú bak, elképesztően erős agancsú őzbak! Oly óvatosan mozog a rét finom ködfátylában, mintha kísértet volna. Persze, hogy ó az, a hírhedt „forrásréti“...! Alig ötven lépésre lehet tőlem. A bak idegesen, nyugtalanul legel. Fel-felkapja hatalmas, még sohasem látott fejdíszét - ahogy a ragadozóktól abajgatott, kárpáti özbak- nak szokása. Nagyon lassan emeltem vállamhoz a puskámat. Nyugalmat próbálok magamra erőszakolni. Jaj, csak nyugodtan, nehogy el hibázzam! Remegő kézzel megcélozom az oldalát, de a hajszálkereszt egyre bizonytalanabbul táncol a lapockáján, sehogyan sem akar megcsillapodni. Pedig hát tétovázásra nincs idő, mert a bak hirtelen fölemeli a fejét, egy pillanatra belebámul a céltávcsóbe... Megnyomom a ravaszt - dörren a fegyver. Tüzcsóva hasít a békés Forrásréten. A bak elvágódik, eltűnik a fűben, mintha a rét nyelte volna el. Gyorsan a rálövés helyére sietek, és feledhetetlen kép tárul elém: a forrásréti nagy bak fekszik előttem!... örvendezve tapogatom a deres fejű bakom agancsát. Mert most már, ha hihetetlen is, de az enyém. Sokáig elidőztem még a nem mindennapi zsákmányom mellett. Kis tábortüzet raktam az öreg fa tövében. A bakomnak utolsó falatot helyeztem el a szájába, majd véres tölgylevelet tűztem a kalapom mellé. Meghitt hangulatomat még a hideg hajnal sem tudta befolyásolni. Hiszen az erős bakom széles rózsájú, hosszú szárú agancsa - mindent kárpótolt. Merthogy ezt a trófeát, úgy érzem, megérdemelten akasztom majd a szobám falára. Feljött a nap, eljött a reggel. De mégis! - amikor hazafelé készülődtem - lelkem mélyén egy kis szomorúság is bújkált. A veröfényes erdörengeteg búsan hallgatott, és a rétet figyelő fák mintha gyászos harmatkönnyeket hullajtottak volna az erdei tisztás hamvas palástjára. S a gyarlókezű zöldkabátos csak most döbbent rá, hogy miért e fájó gyász Vállamon cipeltem a pórul járt bakot, de tudtam, hogy saját testéből nőtt, nemes ivadékát vesztette el - a Forrásrét. Bohács László Képzőművészeti alkotásokat nem nagyon szokás magyarázni. A képnek, szobornak önmagáért kell beszélnie, legföljebb a mű címe segíthet a megértésében. Én sem szánadékozom írásommal az „Egypartú híd“ című képemet magyarázni, csupán annak okát szeretném elmondani, hogyan és miért keletkezett. E képet, melynek vázlatát mellékelem, még az elmúlt államrendszerben festettem. A hidak völgyeket, folyókat átívelve általában két partot kötnek össze. A nemzetek viszonyában két nemzet közeledését és jó kapcsolatát kellene biztosítaniuk a valóságban és jelképesen is. Esetünkben a szlovákiai magyar kisebbség is lehet ilyen, jelképes HlD. Az idő múlásával kétségek merültek föl bennem a HÍD irányával, illetőleg a HÍD másik végével kapcsolatban. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy a HÍD, melyet oly kitartóan építünk, nagyon is egyirányú, sőt egypartú, mert a szemben levő parton nem építenek pillért e HID-nak. Ma még inkább nincs erre kilátás, mert a nyelvtörvény nem lehet a mi HÍD-unk pillére, még akkor sem, ha a nyelvek maguk is betölthetik a HlD szerepét. Felmerülhet a kérdés: Hogyan viszonyuljunk a „többségiekhez“? Mit nyeljünk le zokszó nélkül? Mikor küzdjünk hangos szóval valamiért? Ha e kérdésekre felelünk, megtudjuk, hogy a HÍD építéséhez milyen anyagra van szükségünk, de azt már nem merjük megkérdezni, hogy mennyire!? Úgy tűnik, magyarságunk már régen föladta, hogy nagyokat kérdezzen. Például milyen választ kaphatunk arra a kérdésre: miképp egyeztethető össze a demokráciával az, hogy bennünket másodrendű polgárokká akarnak degradálni? A kétségeim csak erősödnek, ha a szlovák újságokat olvasom, mert olyan érzést keltenek bennem, mintha a szlovákiai magyarság soha nem tudta volna jól végezni a HÍD szerepét. Vajon miért? Egypartú HlD-dá váltunk? Füst Milán esztétikai írásában kifejti, hogy a filozófia eredendően és mindenekelőtt három kérdésre keres választ: Mi valaminek az oka, tehát honnan ered?. Milyen a mibenléte? Mire való? Ha ezekre a kérdésekre választ próbálunk adni a HÍD szerep kapcsán: elbizonytalanodunk. Az első kérdésre már föntebb válaszoltunk - A HÍD szerepe helyzetünkből ered. A második kérdésre is tudunk válaszolni: a HÍD-szerep mibenlétére: - keresnünk kell a lehetőséget a békés együttéléshez, mert ez az örök emberi óhajunk és vágyunk - OTTHONRA LELNI A VILÁGBAN! Ám a harmadik kérdésben, hogy a HÍD szerep Mire való? már bizonytalanok vagyunk. Látszatra az előző válaszokban benne érződik erre a harmadik kérdésre is a válasz - aki keres az talál. Csüggedni csak akkor kezdünk, ha tovább kérdezünk: És ha keresünk, mit találunk? És kinek van szüksége még rajtunk kívül erre a HÍD-ra? Nem haszontalan dolog-e a HÍD építése? Képem megfestésekor így voltam e kérdésekkel. Legtöbb alkotásomnak ma is az a legerősebb indítéka, hogy a legben- söbb gondolataim, vágyaim, álmaim tartalma alakot öltsön, aktívabban magam előtt láttatva fölvázoljam. Ez rám megnyugta- tólag hat. Egyfajta gyónás ez. Kipanaszoljuk magunkat. Vágyunk, hogy kétségeinket, bajainkat átadjuk másnak, s ezáltal könnyebbséget szerezzünk magunknak. Az Egypartú híd című képem megalkotásának is a fő oka és célja föltárni népem kétségeit, kétségeimet, és ezzel megszüntetni vagy legalábbis kisebbíteni azt. Ezért építsünk HÍD-at, akár „egypartút“ is, még akkor is, ha úgy látjuk, hogy egyelőre nincs meg a kívánt eredménye, csak arra vigyázzunk, nehogy a hátunk váljék HÍD-dá! Egyirányúvá! Adjon hozzá erőt Ady Endre egyik szép verse: ,,... Tartsd magad / Sors, Élet és Idő szabad / S ki várni érez, várni tud / Várni tud, kinek ön-énje nem hazug / S nem hord össze he- tet-havat / Tartsd magad, mert most ez a leggazdagabb / Ki várni érez, várni tud.“ Hát így és ezért keletkezett az említett képem. Kívánjuk, hogy habár egypartú is lesz hidunk, a kölcsönös tisztelet, a megbecsülés, az emberiesség legyenek fő pillérei! V 1992. V. 1. LEGSZEBB VADÁSZÉLMÉNYEM Máriássy Andor rajza
