Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-01 / 18. szám

A Kassa és Szepsi közötti Koma- róc községben egyfajta új „évszak“ fecskéje a nyugdíjas Buzsicky Tibor családja. Pontosabban a már szinte családos ifjabb Buzsickyk közös vá- lalkozása. A 38 esztendős István és a 35 éves Péter ugyanis röviddel a rendszerváltás után elhatározták: megpróbálják visszaszerezni az anyai ági nagyszülők közel harminc hektárját, és a szüleik, valamint a szintén családos húguk közremű­ködésével családi vállalkozásba kezdenek. Attól kezdve a Kanyapta menti kisközség egyik, már évek óta csen­des, sorvadásra ítélt portáján visz- szatérőben az élet.- Ha apám, Isten nyugosztalja szegényt, ma látná, mi megy itt vég­be, biztosan örülne - mondta a hat­vankettedik életévét taposó Buzsic­ky Tiborné. - Annak idején nehezen vált meg a földjétől, állataitól. Egy ideig azt hajtogatta, tegyenek vele bármit, de a kétkezi munkájával szerzett vagyonát nem adja a közös­be. Amíg csak lehetett, nem is adta, 1957 szeptemberében nagy bánatá­ra mégis elvették tőle... Mindene volt a földművelés, mégsem a szö­vetkezetben kötött ki, hanem né­hány évig a meliorációs üzemben dolgozott. Aztán megbetegedett, nyugdíjba vonult, kapott 314 korona nyugdíjat... Talán abba betegedett bele, hogy elvettek tőlünk mindent, még a géptől az éppen kicsépelt összes gabonát is... • Gondolt valaha arra, hogy egyszer majd visszakapják az ősök földjét?- A remény teljesen nem halt ki... Hogy mennyire befolyásolta a Bu­zsicky család életének további ala­kulását a szövetkezetesítés, ma már nehéz lenne egyértelműen megha­tározni. Az sem kizárt, hogy a két fiú az elődöket ért sérelmek miatt fordí­tott hátat az őstermelésnek, s tanult autószerelőnek. • Mostanáig nem a mezőgazda­ságban dolgoztatok, nem is helyben, hanem Szepsiben laktok. Nem félte­tek így belevágni a magángazdálko­dásba? - kérdeztem régi ismerő­sömtől, Istvántól, miközben invitálá­sára a kapuból az alakuló kis gazda­sági telep felé lépkedtünk. BUZSICKY ISTVÁN- Nem féltünk-e? Nézd, az az igazság, hogy a szülők tanácsára is számítunk. Sőt, anyám még segíteni is tud ebben-abban. Kár, hogy apánk egészségi állapota megrom­lott, különben ő is számításba jönne. Ugyanakkor abban is bízunk, hogy kezdetben a helyi mezőgazdasági szakemberekhez fordulunk taná­csért. Nos, ami a lakhelyünket illeti: évekkel ezelőtt azért költöztünk el Komarócból, mert akkor csak a me­zőgazdasági dolgozóknak engedé­lyezték itt az építkezést. Most na­ponta onnan járunk haza - ingá­zunk. Nem nagy a távolság. Igaz, hogy nem vagyunk mezőgazdasági szakemberek, autószerelőnek tanul­tunk, majd évekig hivatásos tűzoltók voltunk. A nyarakat azonban jobbára az aratógépen, illetve a gabonakom­BUZSICKY TIBORNÉ bájn nyergében töltöttük a helyi szö­vetkezetben. Valami mégis ragadt ránk ebből a szakmából is. A kis háztáji gazdaságban is tanultunk ezt-azt szüléinktől. Sokkal nagyobb gond a gazdálkodáshoz szükséges géppark előteremtése, valamint a gazdasági épületek felépítése. Nem mondom, az öcsémmel a kise­lejtezett gépeket is rendbeszedjük, hiszen Péter kitanult autóbádogos, én pedig a motorokhoz értek jobban. Ám pusztán régi berendezésekkel nem lehet elkezdeni a gazdálkodást. A rendszerváltást követően vettünk két teherautót és fuvaroztunk. Per­sze, traktor, eke meg más is kellett, ezért félmillió korona kölcsönt vet­tünk fel. • Kaptatok állami szubvenciót is?- Igen. Jó dolog, csak nagyon hosszadalmas. Nem tudom, miért nem kaphatjuk meg azonnal a meg­ígért anyagi támogatást, amikor a banknak felmutatjuk a számlát? Egyelőre ez hónapokig tart. Sze­rencse, hogy a helyi szövetkezet az annak idején elkobzott jószágokat, legalábbis darab szerint visszaadta, még a lovak árát is megfizette. • A szövetkezet másban is ilyen megértő?- Nem panaszkodhatunk. A múlt őszön például még igen hiányos volt a gépparkunk, a földünket a szövet­kezet művelte meg. A parasztház hátsó udvarán új és használt gépek sorakoznak. A felújí­tott istállóban négy tehén, borjú és fejőgép... A kert végében már ké­---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­­ír,-.-. ■ ■ =~T~^Sr----- ===== — .............■■■ / ------ ■■■ ■■ ■ ___ '' -.........• ~ . r.- ■ -1-. ■ s__________________________ _____________________________________________________ sz ül a kocsiszín, hozzávetőleg száz­ezer koronás beruházással... Péterrel a traktor mellett találkoz­tam. Akkor érkezett meg, szálasta­karmányt hozott a jószágnak. Pa­naszkodott, hogy sok a munka, de a kezdeti nehézség ellenére is lát fantáziát a vállalkozásban. A két testvér szavaiból kiérződött munkakedvük, a földbe, az ősi bir­tokba vetett hitük. Néhány hektáron gabonaféléket, pillangósokat akar­nak termeszteni, hogy legyen ele­gendő abraktakarmány az állatok­nak. Szeretnének zöldség-, valamint burgonyatermesztéssel is foglalkoz­ni. Tervükben szerepel az állatállo­mány növelése, mert nagyon kell a szerves trágya. Megmutatták az új ekéjüket, amely az első szántásba „belerok­kant.“- Lehet, az eke sem volt erős, de kétségtelen, hogy a talaj is ludas a dologban. A hatalmas, nehéz gé­pek, a sok műtrágya alaposan el­bántak vele... • A faluban ti vagytok a magán- gazdálkodás első fecskéi. Hogyan reagálnak vállalkozásotokra a he­lyiek? István válaszolt:- Mondjon, ki mit akar, én úgy látom, előbb-utóbb többen Is le­szünk. Ez nem zárja ki annak a lehe­tőségét, hogy a magángazdák szö­vetkezzenek. Gabonakombájnt pél­dául nem vesz majd mindenki külön- külön, hanem négyen-öten közösen fogjuk üzemeltetni. Ilyen szövetke­zés elképzelhető a tejtermelésben és más területen is. Buzsicky Tiborné elégedetten fi­gyelte fiai szavait.- Nehéz az újrakezdés, de remé­lem, idővel elégedettek leszünk, elé­gedettek lesztek. Mindhárom gyermekére és csa­ládjára gondolt. Örömmel újságolta, a stafétabotot lesz kinek átadni, hi­szen már tíz unoka népesíti be a nagyszülők udvarát, s köztük öt a fiúunoka. Igaz, az unokák többnyire csak a hétvégeken tanyáznak itt, de ki tudja, mit hoz a jövő...? Gazdag József (A szerző felvételei) VASÁRNAPI ELMÉLKEDÉS A nagy felhajtással rendezett május else­jék hangzavarában hosszú éveken át szinte a feledés homályába merült egy szerény évfordulónk. A csehszlovákiai magyar olva­só negyvenhárom évvel ezelőtt kapta kézbe az Új Szó napilapként megjelenő első számát. Ennyi év után se tudok megilletődés nél­kül gondolni erre a dátumra. A jogfosztás, a magyar nemzetiség felszámolására tett sorozatos próbálkozások után fejlécében a magyar dolgozók napilapja megjelöléssel magyar újság jelent meg! Az induláskor hetilapként megjelenő Új Szó már 1948 decemberében biztató re­ménysugárként törte át korábbi kilátásta- lanságunkat. Ám az érzelmi hatásokat félre­téve - ma már sok mindent tisztábban látva - tárgyilagosan fontolóra vehetjük, vajon a magyar napilap mennyire váltotta be a megjelenésével kiváltott reményeket? Azóta is számtalanszor felteszem a kér­dést: az Új Szó milyen mértékben tükrözte az itt élő magyarok valós életét és képvisel- te-e érdekeiket? Indulásakor érdekvédelemre a sajtó meg­szabott keretei között sem vállalkozott. Nem felejthetem el első találkozásomat Lő- rincz Gyulával, a lap első főszerkesztőjével 1949 nyarán. Büszkén újságolta, hogy az első szám százezres példányszámban elkelt, viszont ezt követően rohamosan csökkent iránta az érdeklődés. Szerinte is azért, mert az olvasók a laptól érdekvédelmet vártak, ami nem következett be. A főszerkesztő ezt mosolyogva állapította meg. A pártpolitiká­ban már akkor bennfentes főnök mosolya azok hiszékenységének szólt, akik egyálta­lán ilyesmit feltételeztek. Az Új Szó egyszerűen nem vállalhatta az érdekvédelmet. Csak ezzel a megkötöttség­gel jelenhetett meg. S erre az élére kineve­zett főszerkesztők gondosan ügyeltek. Kez­dettől fogva szigorúan a párt szócsöve volt, egyirányú információkat tálalva, a visszajel­zés különösebb igénye nélkül. A párt a ma­gyar nemzetiség elismerésére akkor kényszerült, amikor a megsemmisítésére tett kísérletek, főképp a nemzetközi esemé­nyek alakulása következtében meghiúsul­tak. Akkor azután a párt szemfényvesztő pálfordulással a nemzetiségi problémák igaz­ságos megoldása élharcosának szerepében próbált a kényszerből erényt kovácsolni. A nemzetiségi politika irányítását a párt szilárdan a kezében tartotta. Az Új Szóét is. És teljesen alárendelte osztálypolitikájának, ami nemzetiségi vonalon is felettébb célra- •vezetőnek bizonyult. A társadalmi rétegek szembeállításával a nemzetiségen belüli cso­portok is szembekerültek egymással. Az ország vezető politikai ereje ugyan szárnyai alá vette a kollektív bűnösnek, lényegében a köztársaság ellenségének kikiáltott ma­gyarságot, de szorításában a kisebbség nem igen juthatott szóhoz, sőt sokszor moccanni se tudott... A múltat, a sérelmeket hallgatásba bur­kolták, mintha mi sem történt volna. Ha néha mégis szólni kellett, mert azért min­dent mégse lehetett elhallgatni, akkor épp a sérelmezettektől várták el a sérelmezők iránti megértést. A lapot így a magyar olvasó nem érezhet­te maradéktalanul a sajátjának. Mégis az övé volt. Nemcsak azért, mert anyanyelvén más tájékoztatást nem kapott, hisz akkor a tévé még csak születőben volt, és a Moszk­vától megfélemlített magyar politikának hosszú éveken át még a tárgyilagos külső szemlélőként se volt számunkra mondani­valója. A lap az olvasóé volt azért is, mert a szerkesztőség (legalábbis egy része) nem érte be a neki kirótt rabszolgai szereppel. Gyakran szembekerült a főszerkesztővel és a pártközponttal is. így volt ez az 1956-os magyarországi események értékelését és az ún. személyi kultusz felszámolásának hazai gyakorlatát illetően is. De említhetném a helységnevek magyar használatát és a ma­gyar iskolaügyet is. A szerkesztőségen belü­li végtelen vitákról ugyan az olvasó nem tudhatott, de a lap hangviteléből feltétlenül erre is következtethetett. A hatvanas években a lenini nemzetiségi politika béklyói is lazultak. Addig elfojtott erők törtek a felszínre és a nagyobb társa­dalmi robbanások elkerülése végett a párt­nak enyhítenie kellett a diktatúra szigorán. A nemzetiségi politikában is. Bátortalanul az Új Szó is hallatta hangját. Foglalkozni kezdett sajátos nemzetiségi problémáinkkal. A valóságban ekkor kezdett szilárdulni köz­vetlenebb kapcsolata az olvasókkal. Ezt mutatja a hatvanas évek emelkedő pél­dányszáma. Azért a fékrendszer tovább működött. A magyar iskolák jövőjéről szóló szerkesz­tőségi cikk például a pártközpont sajtóosz­tályával teljes hat héten át tartó kemény vitát követően, akkor is csak alapos nyirbá- lás után jelenhetett meg. Jelenlegi viszo­nyaink közepette aligha tudja valaki is el­képzelni, mit jelentett akkor ilyen vita, lényegében szembeszállás a hivatalos néze­tekkel. Többnyire a főszerkesztő támogatá­sa nélkül. A szerkesztőségen belül is megindult az erjedés. Sajnos, az 1968-as drámai esemé­nyek szerkesztőségünkben is a kibontako­zás végét jelentették. A progresszív erők jelentős részét kiebrudálták, az ott maradia­kat megfélemlítették és a társadalom többi szféráihoz hasonlóan megkezdődött a nor- malizálók két évtizedes uralma. Csak ennek az időszaknak a lezárása után válhatott az Új Szó - történetében először- maradéktalanul az itt élő magyarság lapjá­vá. A szerkesztőség fennállása óta először maga szabhatott irányt munkájának. Párt­cenzorok nélkül pályázat útján maga vá­laszthatta meg főszerkesztőjét. S végre más küldetése mellett vállalhatta olvasói oly rég várt érdekvédelmét is. A váltás se volt olyan könnyű, mint azt korábban hittük. Az egy párt ránk erősza­kolt gyámságától szabadulni akarván még alig lélegezhettünk fel, amikor jelentkeztek az újonnan megalakult pártok. Nem is min­den esetben lovagias eszközökkel próbálták birtokukba venni egyetlen magyar napila­punkat. A múlt tapasztalatai azonban a megváltozott körülmények ellenére is óvatosságra intettek. Nem akarunk egyetlen párt szolgálatába szegődni, mert küldeté­sünknek érezzük nemzetiségi kisebbségünk minden rétegének szolgálatát. A rendszerváltás után akadtak, akik a lap címének megváltoztatását szorgalmazták, ezzel is jelképezve a múlttal való szakítást. Az Ú> Szó indulása óta kisebbségünk életé­nek krónikása, tartalmával, színvonalával, hibáival és erényeivel e kisebbség nem ép­pen könnyű sorsát jükrözi. Nem a címtől- a múlttól kellett megszabadulnunk. Hogy ez mennyiben sikerült, ítélkezzenek az el­következő nemzedékek. A lap addig is min­den számával tovább írja napjaink és saját történetét. Zsilka László Egy évforduló ürügyén * 1992. V. 1. BUZSICKY PÉTER

Next

/
Oldalképek
Tartalom