Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-04-24 / 17. szám

n érti, senkit sem 'agy, Tivadar, ér- enki. Nulla. Egy érted? Nem érti. ijes borzongás tölt erénylet a magán- ékodban is érzed réne fogni az asz- és meghergelni, íi, alacsonynak és tszik, azt szereti. ;n. Te sem. írből. az asszonyt. Ket- . Tivadarnak az egyet, mint a vad­ét, ibál. idjárt megyünk! ínóságot csinált! m érted. Abból él, embereket, aztán 'agy csak unja az anatban kialszik ünk haza! Vár az 1 kaján vigyorral. akótelepi férfi is na. Netán ő is tud a rossznyavalya! uáros ingerülten, nki. Mindig innen Ki várna egy ilyen ink. át, megrázod, ünk! Záróra. Gye­majd visszazu- szék megroppan a támogatásoddal acsmából. Hangos lőtt be az ajtó mö­ágedetten dörzsöli a ezek elmentek, obnia azt a nehéz gy körülnéz, ma- :lég. Az emberek aztán csak neki van belőle baja. Sohasem akarnak hazamenni. Miért nem akarnak a ré­szegek soha hazamenni? Úgy kell őket kituszkolni. Most is elkiáltotta magát: Záróra! De tudja, hogy még fél óra múlva is noszogatnia kell egyiket-másikat, hogy feltápászkod- jon és elinduljon. Hát milyen élet ez? A kocsmáros nem a lakótelepen lakik. Bérházban, de nem a lakótele­pen. A lakótelepiek még tőle is nyo­morultabbak. Neki a ház előtt kis kertje is van. A lakótelepinek semmi. Legyint. Ma megint későn vergő­dik haza. Ezek miatt. Köp egyet a pult mögött. 3. Az út hazáig rendes körülmények között három percig sem tartana, ám Tivadarral nem könnyű a közleke­dés. Néha meglódul, úgy kell elkap­nod, aztán meg-megáll és noszogat­nod kell, mint egy öszvért. A sötétben árnyékokra figyelsz. Nem látsz-e egy alacsony, ötven kö­rüli férfit, amint kerékpáron elhajt? Jó volna találkozni vele, megnézni, milyen a képe egy kielégült bikának? A fényes ablakok azonban csak a fákat és a bokrokat világítják be, kerékpárost sehol sem látni. Talán még ott szöszmötöl a villanyház kö­rül? Mintha látni is vélnéd a körvo­nalait. Bár meglehet, csak egy fa árnyéka... Vagy a légpcsőházban van még? Most húzza fel a nadrágját, és rohan le? Ha összefutnátok a lépcsőházban! Röhögsz az egészen. Muris egy helyzet! Fejed ugyan nehéz a sörtől, de a tekinteted éber. Tivadar beléd csimpaszkodik, dülöngél. Nem is sej­ti, hová megy, hová viszed... Telje­sen rád bízza magát. Neki mindegy. Dalolászik, néha felüvölt, akkor megrémülsz, az egész lakótelep hall­ja... Később rájössz, hogy a „Rózsa­bokorba jöttem a világra...“ kezde­tű nótát énekli, bár alig hasonlít rá. Egy rózsabokor tövében kivizeli ma­gát, fele a nadrágjára ömlik. Abban már mégsem segíthettél neki. Röhögsz. Rózsabokorba’ jöttél a világra, Ti­vadar! Te mafla... Az a rózsabokor sok tövist hagyott neked erre az életre. Aki rózsabokorban születik, az sok tövist örököl. Micsoda príma aforizma! Tövissel van az út kirak­va... rakva.... va... va... Miközben Tivadar kövér testét gyömöszölöd be a szűk felvonóba, egy férfi suhan el mellettetek. Össze- kacsintansz a lakótelepi köpcös don- juannal... Milyen ijedt az ábrázata! A falhoz lapul egészen, úgy súrol el mellettetek... Csakhogy megúszta! Ha Tivadar hamarább jön! Mindig ez az idegesség, az embernek nincs egy nyugodt pillanata. A potenciára is kihat. Nem is sejti, hogy neked köszön­heti az estét. Berúgattad Tivadart, hogy ő az asszonnyal lehessen. Rosz- szul számítottak, vagy Tivadar érke­zett hamarabb? Mindegy. De az biztos, hogy te vagy a lakótelepi donjuanok védő­szentje. Te véded az asszonyokat, te véded a férfiakat. Mindenkit te vé- desz. Védeni kell őket, mert oly gyámoltalanok a lakótelepi emberek segítséged nélkül, mint a szükségét végző vadállat...- Meghoztam a férjét — mondod az asszonynak, miután kinyitotta az ajtót. Nem lepődik meg, hogy ott lát téged. Ismeritek egymást. Lakótelepi ismeretség. Te, vagy más, teljesen mindegy. A férjén sem lepődik meg, az meg hétköznapi jelenség. Te viszont alaposan meglepődsz, és kissé csalódott vagy, hogy szinte semmit sem látni az asszonyon az átélt izgalmakból. Nem látni, hogy most ment el a szeretője. Talán csak a szemén, ha jobban odafigyelsz... Fáradt, és mégis csillogó... Milyen egy asszony szeretkezés után? Még sohasem nézted meg az asszony ar­cát szeretkezés után... Milyennek kéne lennie? Milyen legyen? Benyomod Tivadart az ajtón.- Ide vigyük, ebbe a szobába — mondja az asszony halkan. - Segí­tene? Gyakorlott mozdulattal Tivadar hóna alá nyúl, megrántja a nagy testet. Erős asszony. Tivadar előreló­dul, neked alig marad munkád.- Mindig így jön haza - mondja az asszony szomorúan. - Nem bírok vele. Nem is akarsz, így van jól, ahogy van - mondanád, de mi jogon ítélke­zel egy asszony fölött, akinek a fér­jét éppen te hoztad haza, s milyen állapotban? Hát, ami azt illeti, nem lehet vala­mi nagy kan ez a Tivadar. Bár ahogy lelógó heréit figyelted, ki tudja, mire volna képes. Vagy mire volt képes évekkel ezelőtt... Az szinte biztos, ebben a lakásban már semmire sem képes. Itt más férfi munkálkodik. Egy köpcös, ötven­éves férfi. ' A konyhaasztalon még ott az égő. A zöld égő. Talán még meleg is. Talán még az asszony is meleg. Ha megfognád... Tivadar veszettül hor­kol, észre sem venné. Kéjes melegség fut rajtad végig. Alig tudsz uralkodni magadon. Az­tán mégis... Majd máskor. Egyszer... Ha majd neked ég a zöld fény. A villanykörtének azonban nem tudtál ellenállni. Kezedbe vetted, forgattad. Meleg, szinte liheg. Mint­ha asszonyi mell simulna a kezedbe.- Jaj, vigyázzon, nehogy leejtse!- szólt ijedten az asszony, és szinte könyörögve nézett rád. - A zöldből csak ez az egy van!- Sajnálom, hogy így történt — mondod az ajtóban, s Tivadar felé böksz. - Jobb volna, ha nem inna annyit.- Jobb volna - mondta az asz- szony. 5. Vajon kinek volna jobb? Már a lépcsőházban morfondí­rozol. Talán neki jobb volna? Talán Ti­vadarnak volna jobb? Biztosan egyiküknek sem. Megle­het, Tivadar többet lehetne az asz- szonnyal. Az asszonnyal azonban már más van. Pedig kezdetben bizto­san sokat voltak együtt, aztán foko­zatosan eltűnt minden: a szerelem is, a vonzódás is. Tivadarnak maradt az ital - jobb híján. Az asszonynak mi maradt? A vágyakozás, az örökös kielégületlenség, a magányosság, a lassú hervadás. Hát nem! Megállít­ja! Kap egy ötvenéves férfit, aki kiegyensúlyozza, aki még hozhat ne­ki valamit az életben. Tivadar már nem hozhat semmit. Csak alkoholbűzt. És félelmet. És szánakozást. Lakótelepi élet: zöld, kék, sárga és piros fények között. Hogy vibrálnak a fények! Milyen díszes ma a lakóte­lep! Szinte megrökönyödsz ennyi fé­nyesség láttán. Talán még az életünk is kifényesedik? A te lakásodban a kék a tévé vibrálását jelzi. Eleonóra tehát fönn van. Vár téged. Nem sietsz. Hadd váljon. Az élet úgyis csupa várakozás. KASSÁK LAJOS: KÉPARCHITEKTÜRA (Ludmila Miáurová reprodukciója) BETTES ISI VÁM Gyufa cím kék TWO BE ARS drava SUPER lucifers alumettes dráva-száva címertartón vörös pajzson két lábszárcsont luciferi lángszórókkal medveszemet néz két medve hagyományos gyufagyárak címer-tüzet exportálnak híd alá küldenéd őket forraljanak teavizet menjenek a víz alá 92. február 6-án Izott, és teljesen A hájat majd hoz- riss paradicsom és A háj és a ba- yapó mondta, ke­it, és megerősíti az hitt ebben, amíg )gy felcseperedett, óztak. Betegesen hogy neki is lesz ;n ünnepre, lu következő pol­ákom azt a disznó intette ki egyszer, k vendégeskedett ngot és paradicso- meghal, én lépek z“ — rikoltott rá : Gracia lett a pol- erencsés csillagzat lindnyájunkat túl dte Osí, aki még a forró disznóvér ét, amely végig- n, amikor a hatal- a testébe. „Senki bennünket ebben an“ - mondta, és a legyeknek, máshogy is lehe- i az apa, aki egy is volt, nem tudta :t átplántálni a fiá- lélekben különbö- álmodozott, de ságban semmilyen en. Ismét a halál , de nem tudott imére vetni, mert ;y türelmesen tar­dobozt, amíg cse- Azok a cseppek, áltak a dobozba, a tűzbe, és olyan bűzt árasztottak, hogy még a szom­szédok is kinéztek az ablakon, a szomszéd trágyadombról is ide vonzotta a legyeket, a vékonydon- gájú, éhes kutyákat is kicsalogatta gazdáik konyhájából. Osí a községháza lépcsőjén állva köpködött, amikor a polgármester megérkezett az utcán keresztül. A délutáni hőségben Osí bűzös hal­szagot árasztott. A járókelők kitér­tek merev tekintete elől, és nagyon figyeltek, nehogy belelépjenek abba az imaginárius félkörbe, amelyben állt. A polgármester feleségének, aki az év 364 napját a varrógépe mellett töltötte a férje nadrágjaival foglala­toskodva, amelyek hamar szétfeslet- tek a csípője körül - olyan világos bőre voTt, mint a gyertyáról lecsöpö­gő faggyúnak. Oltárszag keringett körülötte. Amikor meglátta Ősit, fel­csillant a szeme. Megállt, keresztet vetett, és a pénztárcájában aprópénz után kutatott. De Gracia hallani sem akart róla, hogy netán pénzt dobjon Osínak, megfogta a kezét, és súgva megismételte, úgy, hogy mindenki hallja, amit minden ünnepnap alkal­mával elmondott: „Ne légy bolond! A mi városunkban nincsenek koldu­sok. Ez Mang Naningnak a fia. Ami­kor ünnepnap vagy vásár van, min­dig disznóbelsőségeket eszik.“ „De - próbált ímmel-ámmal el­lenkezni a felesége, amikor férje be­felé húzta az épületbe, - mindenki minket néz.“ „Az alázat a hatalom alapköve“- mormolta a neje fülébe De Gracia. „Bolondok vagytok, és ostobák“- szólt utánuk Osí, és le nem vette a tekintetét a polgármester ingéről. Kézfejével megtörölte a szája szélét, és köpött egyet a poros járdára. Behunyta a szemét. Öregnek nézett ki, de a homloka fiatalságról árulko­dott. Amikor megérezte, hogy őt nézik, kinyitotta a szemét. Előtte állt Mang Naning, vállán a banánleve­lekbe csomagolt sült malaccal. Mang Naning Osí előtt először homályos foltként jelent meg, de behunyt sze­mén keresztül lassan körvonalazó­dott alakja, amilyen csak neki és a polgármesternek lehetett. Osí kö­pött egyet. A nyál nyílvesszőként hullott arra a helyre, ahová a disznó árnyéka vetődött. A sűrű nyál zölde­sen bugyborékolt és tekergőzött a porban. A tűző napban a bugybo- rékok zöldeskék buborékok formá­jában szálltak az ég felé. Az álomszí­nek átváltozása az éjszakai magány sejtelmes színeivé. Még a szomjas föld sem itta fel azonnal és egy­szerre. Mang Naning tudta, hogy most mindenki őt bámulja, és az ujjai megmerevedtek. összeráncolta a homlokát, és az olcsó la campana cigaretta kiesett a szájából. Ahogy földet ért, a hamu szétszóródott, és a meleg szellőben azonmód összeke­veredett a porral. A kékes erek hevesen lüktettek a halántékán. Szeretett volna még egyszer köpni, de ezzel már úgysem ért volna el semmit. Szükség volt valamilyen változásra, amely véget vetett volna minden változásnak. A belső szervei szinte kiszakadtak, amikor megpróbálta a szájában ka­vargó keserű ízt lenyelni. Amikor megfordult, elviselhetetlennek érez­te a vállán lévő terhet. De Gracia hozzálátott az evéshez, és még azt sem várta meg, hogy •a felesége befejezze az imádkozást. Levetette a barongot, és csak egy mályvaszínű trikó maradt rajta. Ahogy felemelte a kezét, a hónalja alatti szőrszálak száraz szalmaszá­lakként meredtek az ég felé. De Gracia termetes ember volt, mint egy bika, és úgy is lépkedett az 'asztal felé, mint ahogy a bika gázol a rizsföldön. A padló minden egyes lépésénél megcsikordult. Először le­tépte a malac farkát, és amikor ener­gikusan befalta, a csukló alakú cson­tokat kiköpte az ablakon. Aztán le­tépte a fülét, aminek a helyén csak két kiálló olajos porcogó éktelenke­dett. Reccsenés, zörgés hallatszott, ahogy a vendégek tépték a malacot. Olyan volt, mint az égő kaimit-leve- lek ropogása. A nyakától kezdték, mert a bőre ott volt a legropogósabb, és aztán áttértek a két hátsó lábára. A disznó lehámozott, lecsupaszított hasa fényesen csillogott. De Gracia lefosztotta a húst a bordájáról, és a többi férfi is ugyanezt cselekedte. A nők inkább a hátsó lábán lévő szegényesebb részét részesítették előnyben. De Gracia csak akkor hagyta abba az evést, amikor a zsír összesűrűsö­dött a szájpadlása alatt. A hajcsat, amivel elsimította kefehaját, szét­nyílt, és a hátrahulló haja mögül előbukkant bronzszínű, csillogó homloka. Megnyalta az ujját, és fel­állt, hogy kihúzza magát. Az erőlkö­déstől szíve hevesebben kezdett do­bogni. Amikor elörehajolt, lecsú­szott a nadrágja, és látni lehetett a hátsó fertályának két félgömbjét elválasztó barázdát. A karimbuwaya töltetnek savanykás íze volt. A többi vendég minden mozdulatában őt utánozta, és a polgármester a lelke mélyén mosolygott rajtuk. Kéjesen elképzelte, hogyan szárad rá a zsír a szájpadlásukra. „Az üveget, vegyük elő az üve­get!“ - mondta a polgármester. Az ilyen tréfálkozás tetszett a vendé­geknek is. Tudták, hogy Mang Na­ning mindig megtölti a malac belsejét egy üveg rummal vagy anejoval, de mindig hisztérikus nevetésben törtek ki, amikor a polgármester kihúzta. „Ez a legjobb vicc, amit láttam“ - jelentette ki valamelyik vendég, és tele szájjal kacagott,.“ - Mi a fenét keres az üveg a töltött malackában?“ „Mang Naning be akar csapni min­ket“ - jegyezte meg De Gracia, miközben a szeme is könnyezett a nevetéstől. „Nem tudjátok, hogy amióta pol­gármester vagyok, mindig megha­gyom neki, hogy száz személyes ma­lacot süssön. Ilyen méretű disznót ebben a városban sehol sem lehet találni, de ez a vén hülye soha sem panaszkodik. Minden évben töri a fejét, hogy honnan kerítse elő.“ „Bolond!“ - Mang Naning a piac­ról jött, ahol tízszer is sikertelenül kísérletezett a titkos ládikával, és meghallotta Osí ordítását. A hangsai­ban kattogó bogrács megijesztette a kunyhó alatti kakasülőn, ülő tyúko­kat, melyek ijedten kotkodácsolásba kezdtek. Mang Naning érezte, ahogy a hideg, keserű epéje emelkedik fel­felé az epehólyagjából. így is szinte negyven évvel fiatalabbnak érezte magát. Ösztöpösen megragadta a kaimitot megtámasztó szantálfát, és a bambuszlépcsőn felvánszorgott a hangsaiba. Osí, aki Sianangot von­szolta a vendégszobában a bam­buszágy körül, megpillantva Mang Naningot, megdermedt. Sianang ar­ca halálsápadt volt, szinte összezsu­gorodott, és az állkapcsa nem moz­dult. Olyan helyen vérzett, hogy Mang Naningnak égnek állt a haja. A vérszag elnyomta Mang Naning- ban a fiatalság múló pillanatát, és érezte, hogy hatalmába keríti a rosz- szullét. Hatalmas erőt kellett kifejte­nie, hogy kivonszolhassa magát az udvarra. Megkapaszkodott a szan­tálfában, és szép lassan lecsúszott a földre. Némán, üveges szemekkel meredt Sianangra, aki azokra az éj­szakákra gondolt, amikor csak for­golódott az ágyban, és nem tudott elaludni. Mang Naning ideges pislan- tásai kiemelték arcának zsíros bőrét. Nagyon öregnek érezte magát, túl öregnek ahhoz is, hogy sírjon... Sia­nang görcsösen zokogott, és a köny- nyei patakokban folytak. A napfény bevilágított a leégett falon át, és az Osí homlokából ömlő vér vörös csil­lagláncként lángolt. A vendégek hazamentek, de De Gracia lelke mélyén még mindig ne­vetett. Az üvegre gondolt - kitűnő tréfa volt. Ismerte az embereit, de azt nem tudta, hogy az üveg nem tréfa gyanánt került a malac hasába, hanem azért, mert nélküle a sült hús csúszós és véres maradt volna. Ab­ban a pillanatban, amikor a hat rend­őr feltörte a malac koponyáját, hogy hozzáférjenek az eszéhez, Mang Na­ning őrjítő fájdalmat érzett a nyaká­nál. Behunyta a szemét, és azt kíván­ta, hogy bárcsak meghalna. „Egy mocskos gazember volt - jobb is így, hogy meghalt. Semmi mást nem lehetett csinálni.“ És valóban. Osí halott volt, de még mindig tisztán hallotta a saját apját, a disznókoponyát feltörő rendőröket, De Gracia belülről jövő nevetését, és Sianang néma hallgatá­sát, aki abbahagyta a sírást. Mindent tisztán hallott, mert a hallás hal el utoljára. Juhász János fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom