Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-04-24 / 17. szám

V

égre egy tartalmas eszmefuttatás, mely exponálja a magyar pedagógusképzés néhány sürgősen orvosolandó problémáját. Bodnár Gyula Fogjuk meg és vigyétek! című írásáról van szó (Új Szó, 1992. III. 18.). Valamennyi megállapításával egyetértek. Közülük kettőt, mint mondandójának mottószerű foglalatát, hadd idézzek: „Csak beszélünk..., de cetliken kívül komoly papírok nincsenek a zsebünkben. “ .dolgaink nemcsak rajtunk állnak vagy buknak. De elsősorban rajtunk. “

Neves publicistánk cikkének fő érdeme, hogy konkrét tények felsorakoztatásával továbbgondolásra késztet, s a kérdést több szempontú, elemző megközelítésével az ab- szenciákra, a halaszthatatlan megoldásokra irányítja az avatottak figyelmét. Lévén a saj- tómagyhatalom, szentül hiszem, hogy az előrelépés érdekében a pedagógusképzésnek mind nagyobb sajtónyilvánosságot kell kapnia. Számtalan súlyos probléma orvoslásában éppen a sajtó közbenjárása bizonyult döntőnek.

A hazai magyar pedagógusképzés nyomorában, mint cseppben a tenger, benne foglaltatik egész jelenlegi kisebbségi sorsunk, helyzetünk. Mindkettő - a mikro- és makroszféra egyaránt - ugyanazzal a hétfejű sárkánnyal küzd: a nincstelenséggel, a megalázottsággal, a kiszolgáltatottsággal. S egy és ugyanazon szellemű „buldózerek“ törnek ismételten a megsemmisítésünkre... Ezért a tanító- és tanárképzés mai időszerű kérdéseire csak oly módon kaphatunk valós választ, ha azokat szoros összefüggésben vizsgáljuk kisebbségi

A HAZAI MAGYAR PEDAGÓGUSKÉPZÉS GOMDJAI

életlehetőségeinkkel, a szlovákiai magyar lét valóságával. Milyen is ez a valóság, és miképpen befolyásolja, azaz béklyózza a pedagógusképzést. Csupán a kiáltó tényekre szorítkozom.

Amíg a köztársasági elnök nem tartja fontosnak, hogy érdemben tárgyaljon a magyar kisebbség helyzetéről, holnapjáról, hogy a mintegy százezres Csemadok-tagság Országos Választmánya elnökének levelét elolvassa és válaszra méltassa, s a hivatalba lépése óta nekünk tett ígéreteit teljesítse;

amígja szlovák politikai pártoknak és mozgalmaknak sincs kisebbségi politikájuk, s „előbb a demokrácia, majd utána a kisebbségi jogok“ sanda politikáját gyakorolják, és teli torokból luaos-untalan azt harsogják, hogy a szlovákiai magyarság élvezi Európában a legteljesebb kisebbségi jogokat, melyek olyannyira túlméretezettek, hogy veszélyeztetik a többségbeliek nemzeti létét, ezért haladéktalanul meg kell kurtítani;

amíg a szlovák kormány elutasítja az ön- rendelkezésen alapuló kisebbségi kulturális autonómiát, vagyis a létünket meghatározó területek (anyanyelv, oktatás, tudomány, művészet) önigazgatási joggyakorlatát, akadályozza a történelmi magyar helységnevek visszaállítását, miközben nem restell demagóg érveket és tudománytalan kitalációkat felvonultatni, amíg jog- és hatalomgyakorlását szélsőséges nacionalista mozgalmak és szövetségek határozzák meg, s nem ő kormányoz, hanem őt kormányozzák;

amíg Pozsonytól Tőketerebesig, Kassától Surányig olyan szellemi légkör uralkodik, hogy a józanabb ítéletű szlovákok csak bizalmasan merik velünk közölni egy-egy, bennünket érintő kérdésben tanúsított nézetüket, különben megköveznék őket;

amíg tehát a szlovák nacionalizmus és sovinizmus ily virulens, amíg a szlovák vezetés megtagadja tőlünk mindazt, ami a szlovák -cseh viszonylatban immár gazdagon terített asztal, nos, addig... sem a pedagógusképzésben, sem kulturális életünk más területein nem juthatunk igazán előbbre - ezt tények sokasága egyértelműen bizonyítja.

Kardos István cikke (Kik és mit?, Új Szó,

1992. III. 27.), mely a kívánatosnál ugyan vázlatosabbra sikeredett, de így is érzékelteti a Nyitrai Pedagógiai Kar akadémiai tanácsának két éve tartó Canossa-járását. Nem az ügybuzgalom, a vállalás, a tenni akarás hiányzott és hiányzik, hanem a másik fél jó szándéka, megértése, a „fogjuk meg és vigyük“ tisztessége. Egy működő demokráciában ez nyilvánvaló s magától értetődő elvárás lenne, hiszen szakmailag bizonyítottan jogos igényről van szp. Ám a mai Szlovákiában, a mai Nyitrán a jogszerű dolgok nem maguktól értetődőek. Tervezeteink, koncepcióink legtöbbször el sem jutnak a Szakmai megmérettetésig, mert ma is, tegnap is a nacionalizmus falába ütközve, már embrionális állapotukban elvetélnek. Miért, hogyan? Hiszen akiknek dönteniük kellene, képzett tudós tanárok, ők ne tudnák, mennyire megalapozottak követeléseink? Tudják, persze, hogy tudjak, csak hát az országos nacionalista pszichózis béklyóz, jégpáncéllal vonja be a szíveket; képtelen ki-ki vállalni a maga döntését, s az azzal járó felelősségeket; kényelmesebb a megszokott testületi döntés mögé rejtőzni, mely biztosítja az anonimitást. E nyilvánvalóan gerinctelen és elvtelen magatartásnál is 'intőbb tényező - mint fentebb már vázoltam - a parlament, a kormány, a pártok, egyszóval az országnagyok - tisztelet a kivételnek — parttalan és dühödt nacionalizmusa, mely olyannyira példamutató és fertőző hatású, hogy hatalmába keríti a szerepét éppen csak tanulgató akadémiai szenátust. S bármilyen nézetkülönbség is legyen közöttük - a fent és lent, a hatalom, a magaspolitika és az alsóbb szinten levő intézet között -, abban, hogy miképpen semmizzenek ki bennünkét, mindig szót értenek. Hogy közben a már elparentált demokratikus centralizmus alapelve szerint cselekszenek, elvakultságukban aligha tudatosítják. Vagy ha mégis, akkor sem zavartatják magukat, mondván: a cél szentesíti az eszközt. A cél pedig nem más - ha ez nincs is tételesen megfogalmazva —, mint élet- és mozgásterünk minél szűkebb keretek közé szorítása.

A központosított, bürokratikus hatalmi struktúra felszámolása nyomán, a hatásköri és döntési jogkörök nagyobbik hányada a felsőbb és alsóbb rangú intézményekre lett átruházva, ami nyilvánvalóan döntő lépést jelent a demokrácia felé vezető úton. Nemcsak a hivatalos ügyintézések redukálódtak és váltak rugalmasabbá, hanem felgyorsult a társadalmi mobilitás, a vállalkozó kedv, s hovatovább egyéb konkrét eredmények is érzékelhetők. E működésbe lendült demokráciának van azonban a kisebbségre nézve egy igen fájdalmas hátránya: az, hogy a létünket (nyelvhasználat, oktatás, kultúra) meghatározó kérdésekben a többség minden szinten rendre leszavaz bennünket, s így esetről esetre ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, mint amilyenben korábban voltunk, azaz: nélkülünk döntenek rólunk. A megoldás kézenfekvő: az önrendelkezés elvéből eredő önigazgatási gyakorlat szentesítése - csakhogy ez is a többség hajlandóságától függ...

Az események menetébe ágyazva, vegyük szemügyre, milyenek a „hajlandóságok“.

Éppen két év§, az emlékezetes Duray-Sidó egyetemtervezet nyomán, Nyitrán is elkezdődött a pedagógiai kar többkarú egyetemmé fejlesztésének tervezgetése, később az agrár- tudományi fakultásokkal való egyesülés lehetősége. Egyidejűleg, természetesen, a magyar igény is megfogalmazódott: mivel a komáromi székhelyű önálló egyetemre vonatkozó koncepciót - magyar segédlettel! - a hatalom elvetette, legalább egy önálló pedagógusképző kar konstituálódjék Nyitrán - az évtizedes pusztítás után még megmaradt omladékokon -, azzal a távlati tervvel, hogy ha elérkezik az ideje, önállósul és Komáromban folytatja működését. A régi-új dékán mindezt megígérte

a parlamenti képviselőknek, ám egy lényeges feltételt szabott: a magyarok támogassák az egyetemre vonatkozó terveit. Ez meg is történt, s így létrejöhetett a konszenzus.

T

eltek-múltak a hónapok, s ügyünket mind mélyebb hallgatás fátyla borította. Távolodván az egyezség időpontjától s közeledvén a kilencvenegy januárjában esedékes dékáni választáshoz, egyre bizonyosabbá vált, amitől kezdettől fogva tartottunk, s ami hamarosan kegyetlen valóság lett: hogy tudniillik a megállapodásnak a magyar karra vonatkozó tételeit az új kari’ vezetés, hivatalba lépése után nyomban, egyetlen mozdulattal lesöpörte az asztalról, és később sem volt hajlandó róla érdemben tárgyalni. Miközben az egyetem terve egyre gyorsuló iramban haladt a megvalósulás felé, a magyar akadémiai tanács, Kardos tanár úr vezetésével, mind nagyobb nyomatékkai sürgeti a magyar karra vonatkozó tervek elfogadását, melyet igen okosan azzal indokol, hogy a hat karra tagolt egyetemi struktúrában óhatatlanul konstituálódnia kell egy önálló magyar karnak is, különben a magyar tanító- és tanárképzés helyzete szakszerűtlenné, széttöredezetté, áttekinthetetlenné válik, egyszóval a korábbinál is albérletibb helyzetbe kerülne... Mindhiába... Az alapállás ismételten elutasító.

Mára a Nyitrai Egyetem tervéből - a szlovák parlament februári döntése értelmében - valóság lett, miként a három agrártudományi és a három pedagógusképző kar is evidencia. Ebbe a tágas szerkezetbe azonban mi nem fértünk bele. Pedig maga az oktatási miniszter nyilatkozta, hogy: Nyitrán a magyar pedagógusképző kar önállósodásának megvannak a feltételei... (Zárójelben hadd jegyezzem meg: a magam és bizonyosan sokunk véleménye, hogy népességünk nagyságát tekintve - egybevetve a szlovákok számával és felsőfokú intézményeikkel - nem egyetlen karra, hanem egy, négy-öt karral rendelkező egyetemre lennénk jogosultak, hogy mielőbb felzárkózhassunk Európához.)

Akkor hát miért...? Szlovák részről mérlegelő, érdemi válasz máig sem hangzott el. Csupán a kategorikus „nem“. Vagy: „Még mit nem, hiszen a vanból is le kell faragni...“ Ezért is, meg a dolgok logikájából adódóan, úgy vélem, előbb á saját portánkon kellene rendet teremteni, oly módon, hogy politikusaink a maguk egyéni érdekein és a pártérdekeken felülemelkedve, egységesen és rendíthetetlen hittel felvállalnák népünk sorsdöntő ügyeinek képviseletét, amelyre őket képviselői mandátumuk egyébként is kötelezi.

Külön-külön e krédót bizonyára, valamennyi képviselőnk tudja és vallja, ám csapatmunkájuk az esetek többségében nem ezt bizonyítja. Energiájuk egy részét, jól tudjuk, lekötik a mozgalmukon belüli, illetve a mozgalmak közötti egyenetlenségek, rivalizálások, kicsinyes presztízsügyek, s újabban a közelgő választásokra‘rájátszó demagóg és attraktív megnyilatkozások. Eme acsarkodások némelyike talán valóban elkerülhetetlen, hiszen napjaink Kelet-Közép-Európájának fő jellegzetessége a társadalompolitikai polarizálódás, a hely- és pozíciókeresés, az adott konstellációból eredő elvi-politikai profil kimunkálása. Ám ha a kisebbség helyzete, hosz- szabb vagy rövidebb távú érdekei-feladatai úgy kívánják meg, a legkevesebb, amit elvárhatunk tőlük, hogy fogjanak össze és szolgálják a közjót, megmaradásunk szent ügyét.

S

ajnos, a tények mást mutatnak: az a magyar-magyar szót nem értés, amely kilencven tavaszán a Jókai Egyetem tervezete körüli vitában, a prágai parlamentben, lábra kapott - s azóta is folytatódik legutóbb (februárban) az SZNT-ben kísérteties hasonlósággal megismétlődött. Az történt ugyanis, hogy két évnyi abszencia után, egyik politikai mozgalmunk képviselőcsoportja felvállalta a vakvágányra futtatott magyar kar ügyét, miközben egy másik mozgalmunk képviselői ezt nemcsak hogy nem támogatták - pedig a parlament oktatási bizottságában maga a miniszter és még néhány szlovák képviselői is támogatta hanem merőben más, kivihetetlen indítvánnyal rukkoltak elő. Kivihetetlen, mert megvalósításának (lásd a tervezet szövegét: Új Szó, 1992. II. 13.) a mai Szlovákiában nincsenek meg a feltételei; szakmailag elfogadhatatlan, amolyan vázlatos és homályos fogalmazvány. Legnagyobb vétke azonban az a puszta tény, hogy akkor került terítékre, amikor a két év óta vajúdó önálló magyar kar ügye végre a kedvezőbb irányvétel reményével biztatott, s éppen ezért az ellentáborral sikeresen megvívandó csata és a kívánatos eredmény -elérése feltételezte képviselőink egységes és rendíthetetlen kiállását a közös ügy mellett. Ehelyett, mint már annyiszor, most is triumfált a megosztottság és széthúzás, mely döntően befolyásolta az ügy ismert kimenetelét. Hogyan is lehetne másképpen, hiszen a magyar egyetértés és közakarat hiánya eleve kompromittálja a még annyira koncepciózus követelést is.

Azért fájlalom a most elmulasztott lehetőséget, mert sajátos körülményeink, neki-neki- feszülő kísérleteink s a belőlük levont tények, tanulságok arról győztek meg végérvényesen, hogy e nagy horderejű kérdésben külön-külön egyetlen intézmény sem nyerhet csatát. Sem a magyar pedagógusszövetség, sem a Csema- dok, sem a tudományos társaság — noha mindhárom intézményünk kidolgozta a maga oktatási koncepcióját -, sem pedig a nyitrai magyar akadémiai tanács, bármennyire is erőlködjék. Csak közös erőfeszítéssel, az álláspontok összehangolásával, s ami döntő: a legfelsőbb politikai képviselet, a törvényhozás szintjén születhet meg a kívánt eredmény.

H

a az egyetemtervezetet annak idején le is söpörték az asztalról, egy későbbi időpontban, sorainkat rendezve, újra be kellett volna terjeszteni, és ismételten újra meg újra..., nem pedig meghátrálva, rossz kompromisszumot kötni és hagyni, hogy ama „feltételszabással“ éket verjenek soraink közé. Az ékek nyomán keletkezett repedések azóta egyre szélesedtek, s a következmény: az egyetem terve azóta sem került sehol napirendre, de nem került tető alá a kompromisz- szum gyanánt megígért önálló kar sem. Hiszen ily sorsdöntő, létünket meghatározó kérdésekben csak kimunkált alapelveken nyugvó, koncepciózusán megfogalmazott és következetesen betartott követelmények révén juthatunk előbbre - ha ma még nem is, holnap igen -, megteremtve ezáltal a megoldások igazi, célravezető módját, azt, hogy sorsunkról mi dönthessünk, és ne mások.

Révész Bertalan

1992. IV. 24.

LŐRINCZ JÁNOS FELVÉTELE