Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-17 / 16. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly MÁCS JÓZSEF Hímes tojás I. A nap már ráült a hegy gerincére, onnan hunyorgatott emberre, baromra, mindenre. Vérvörös színben úszott a fiú szemében kitáruló, elnyújtózkodó nagyvilág. Az estében megnőtt a madarak hangja. De csak rövid ideig. Aztán minden elnémult. A fiú édesanyja zörgött még az udvaron. Hosszú, csontos alakja árnyékot vetett a földön. Mellette Marika ólálkodott. Szoknyáját szorongatta és minduntalan bekényszerítette volna a mamát. Ez nagysokára engedett is Marika unszolásának, de kifakadva, hogy „téged is csak azért adott nekem az isten, hogy szoknyámat ráncigáid. Mintha nem lenne dolgom. Ha bent ülök, éhen vesztek.'“ II. Elmondja Mihályné ezt sokszor napjában, mert a szegény asz- szony csak így tud társalogni a gyerekével. Aztán ahogy suhog befelé a szoknyája, az ajtóban észreveszi Karcsit és rámordul:- Hát te mit ásítasz itt? Nem tudsz a kemencén maradni? Felfázol, megbetegszel, aztán eláshatlak. No, nem hallod, lódulj fel a kemencére. A kisfiú engedelmeskedik, és megint lekuporodik előbbi helyére. Megszokta már édesanyja szavajárá- sát. Egy-egy élesebb szó nem hasogat a lelkében. Megvárja, míg az anyja lerakja a tűzhely nyílásához a fadarabokat és kérő hangon szól:- Édesanyám!-Na?- Vett-e nekem szagosvizet? Az asszony térül-fordul a házban és pattog.- No nézd a nyavalyást. Szagosvíz kéne neki. Pénzért árulják azt te, nem adják ingyen. Karcsit megüti a szó, olyannyira, hogy a lélegzete is elakad, összeszorítja az ajkát, hogy a szeméből köny- nyebben gördülhessen ki két könnycsepp. Édesanyja lopva figyel a fiúra és magába roskadtan ül a székre. Zsuzsikát emeli az ölébe, hozzá beszélget.- Ha pénzem lenne, vennék én nektek mindent. De tudjátok, hogy apátok meghalt. A segélyből nem jut szagosvízre. Nem jut abból semmire se. Míg az asszony beszél, Karcsinak délután szőtt álma foszladozni kezd. Kis szíve a holnapért dobog még egyre, de már önmagát vígasztalóan. És hogy nagy bánatában enyhítsen fájdalmán, engedi könnyét a keze fejére csorogni. így, könnyein keresztül néz az édesanyjára, aki elfordul tőle, kötényét emelve szemére. Nem szól Karcsihoz, hanem a kre- dencből szappant emel ki és azt tiszta vízben fürösztgeti. A habos vízben megmerül a kis üveg. Meg- törli, kifényesíti és a kisfiúnak adja.- No, van már szagosvized, elmehetsz a lányokhoz vele. Karcsi mohón kap az üveg után, és az édesanyja nyakába csimpaszkodik. Szeretgeti, csókolgatja. Any- nyira megzavarta a váratlan esemény, hogy a vacsora is csak ímmel- ámmal ízlett. Jóval kakaskukorékolás előtt felébredt. Lehangoltan, elkeseredetten ült az ágyon, tovább élte még az álmát. Dörzsölgette a szemét és az ablakra tévedt a tekintete; a madarak csicsergése a hajnalhasadásról adott hírt. A nyitott ablakon beáramló, vérpezsdítő levegő az orrába csapott és felvillanyoza a testét. Leugrott az ágyról és odalopódzott édesanyjához. Megkereste szikkadt, csontos kezét és gyengéden mondta:- Édesanyám.- Mit akarsz?- Felöltözködnék, mert már reggel van.- Ugyan gyermekem, hol lenne még reggel? A kakas csak egyszer kukorékolt. Eriggy szépen a helyedre, majd ha kivilágosodik, felkelsz. A kisfiú nem mozdult. Állt az édesanyja mellett, és hallgatta a kis Zsuzsika pihegését és mamája sóhaj- tozását. Szorosabban simult a fáradt kézhez és önérzetében óriásit nőve jelentette ki:- Ha nagy leszek, keresek pénzt magának is, édesanyám. Leszek én is olyan erős, mint apám volt.- Leszel, leszel. Az első lányos házhoz, Bartosék kislányához többedmagával nyitott be. Kórusban mondták a versikét, és a kezek is egyszerre mozdították az üveget. A háziasszony virult az ünnepi pillanat láttán, és meg sem várva a locsolás befejezését, benyitott a módos gazdára valló kamrába, és hozta kötényében a hímes tojást. Mindenkinek adott egyet, csak amikor ő következett soron, megállt az asszony keze félúton, a tojást visszaejtve kötényébe.- Várj csak, fiam, neked ez lesz a jobb - mondta serényen, a kamrából fehér kenyérszeletet hozott, és azt nyomta a fiú markába. Karcsi bódultán támolygott ki az ajtón. Mintha egyszerre megsiketült volna, nem hallott kacajt, zsivajt, semmit. Vánszorgott az alvégen, észre sem vette, hogy elszakadt a csoporttól. Korhadt tahidon pihent, s akkor az jutott eszébe, hogy nem érdemes a gyerekekkel tartania, mert ő azt nem bírná elviselni, ha mindenütt kenyeret dugnának a ta- -rísznyájába. Remegő szívvel nyitott be Farkasék hoz. Lila ajakkal, hófehér arccal szavalt a lány előtt, bár a konyhában nem látott se lányt, se anyát, csak hímes tojást. A szappanos vizet is mintha tojásra locsolta volna. Miután megöntötte a lányt, a háziasz- szony megsimogatta a fejét, dícsér- gette szavalását, szagosvizét és megkérdezte:- Mi van a tarisznyádban?- Fehérkenyér - szepegte Karcsi. Farkasné befordult a kamrába és szelt a kenyérből. Odabillegett vele a kisfiúhoz és beleejtette a tarisznyájába. Jó nagy darab kenyér volt az asszony ajándéka, napszámos embernek is elég lenne egyszeri ebédre. ■ - Marikának is adj belőle, lelkem - figyelmeztette Farkasné. Karcsi szóértöen bólintott, és a pajkosan mosolygó kislányra pislogva elköszönt. Az utcán elpityere- dett. Haragudott a fehér kenyérre, pedig otthon mindig ez után vágyakozott. Most látni sem akarta. Azon töprengett, menjen-e, kopogjon-e tovább, vagy hazatérjen kisírni magát- az édesanyja ölében. De valami arra késztette, menjen és ne hátráljon. Ha a hímes tojás tarisznyába gurulása nem dagaszthatja a mellét, legalább a locsolás örömét kóstolgassa. III. És a gyönyörű tavaszi napon nótázó, kurjongató legényeket mellőzve házalt egyre. A tarisznyája színültig telt kenyérrel, mert a lányos anyák úgy fordulnak a kopogtatóhoz, hogy mit kaptál a szomszédban. A falu legszélső házában megalázóban sírta el magát és könnyes hangon szipogta:- Nekem még sehol sem adtak hímes tojást. Az asszony sajnálkozón, szánakozva tekintett férjére, és így vigasztalta a fiút:- Várj, én adok neked. És a szakajtókendő alól kiválasztotta a két legszebbre kicifrázott hímes tojást. Karcsi valósággal szédel- gett a jutalomtól. Még akkor sem hitte, hogy mit tart a kezében, amikor a Miklósék házához közel, az árokparton feltörte az egyiket. (Méry Gábor felvételei) CSOÓRI SÁNDOR Húsvét másnapján Húsvét másnapján is kiált a kakas, pedig te azt hitted már: túlvagyunk minden áruláson, túl péteri s júdási éveinken. Állunk csak itt az áprilisi kertben a mennybe menendő barackfák között és összeszűkült szemekkel nézzük a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéieit és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül, hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó évszázadunkban éltünk ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván s beengedtük a hazugságot még a versekbe is, be a vérbe, a simogatás, az ölés csuszamlós gyönyörébe - És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú, férfiatlan férfi se undorított bennünket máig! Mintha az ezüsttel bebolyhozott olajfák, leánderek másnak illatoztak volna a hegyen s nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren, az álmukból fölvert madarak közt s nem mi dadogtuk volna mentegetőzve a ránktörő szélnek: senkik vagyunk, senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei. ADYENDRE A. szép Húsvét Odúkat és kriptákat pattant S bús árkokig leér a szava: Ilyen a Húsvét szent tavasza S ilyen marad. Óh, Tavasz, óh, Húsvét, Emberek ősi biztatója, Csak azt szórd szét köztünk: Állandó tavaszi óra S ilyen marad. Miért tudjon Ő az embervérrül, Mikor künn, a Tavaszban Krisztus támad és eszmél, Minden csoda csodát csinál Odúkat és kriptákat pattant. S minden drága fizetség megtérül? Van-e gyönyörűbb ennél?
