Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
W Négy évtizeden át a határok sérthetetlenségét tekintették Európában a béke és biztonság egyik alapjának. A második világháború utáni status quot senki sem merte nyíltan megkérdőjelezni. De a kelet-európai rendszerváltás nemcsak a politikaiideológiai határokat döntötte le. A berlini fal leomlása kiváltott egy láncreakciót; 1990- ben még csak eltűnt egy határ, amely a német népet kettészakította. Megkezdődött Európa politikai térképének átrajzolása, akkor még nagyobb megrázkódtatások nélkül. Mert az igazi földrengést kontinensünkön és a világban az jelenti most is, és a jövőben még inkább, ha majd nemcsak kiradírozni kell egy határvonalat, hanem újrarajzolni azt. Egy hónappal ezelőtt, amikor ez az oldal elkészült, még csak beszéltek arról, hogy ENSZ-erőket küldenek Jugoszláviába, s még csak ígéretek voltak arra, hogy karácsony előtt esetleg elismerik Horvátország és Szlovénia függetlenségét, a Kremlben pedig csak tervezgették az új szövetségi szerződés aláírását. Akkor úgy véltük, mire ezek az írások megjelennek, talán már új határok is lesznek. De hol és milyenek? Kik örülnek majd és kik érzik magukat sértetteknek? Milyen lesz az új Jugoszlávia és milyen a volt Szovjetunió? De a folyamat nem fog megállni a mi földrészünkön. Tekintsünk előre: Japán visszakapja a Kuril-szigeteket. Precedens Ázsiában - s a példa ragadósnak bizonyulhat. Mi lesz, ha egyszer Afrikában is eszébe jut valakinek: a gyarmatosítók vonalzóval megrajzolt, népeket, törzseket kettészakító embertelen határai szintén megérettek a módosításra? Ma még megválaszolhatatlan kérdések ezek, csak egy dolog biztos: Európa és a világ már sosem lesz olyan, mint 1989 előtt volt. HATBÓL MENNYI? Eltűnt a legnagyobb Egy évvel ezelőtt még az volt az alapképlet, vagyis a szerb-horvát konfliktus lényege, hogy föderáció vagy konföderáció legyen-e Jugoszlávia. Ugye, milyen régen volt, mintha évtizedek teltek volna el. A nyár folyamán a tárgyalóasztal melletti kompromisszumképtelenség miatt Szlovénia és Horvátország kinyilvánította függetlenségét, ami elindította a polgárháborút. Az alapképlet így módosult: teljes horvát függetlenség vagy Nagy- Szerbia? Azért nem lehetett a kettőt összeegyeztetni mert a szerbek igényt tartottak az amúgy is kis Horvátország területének egyharmadára, s az teljesen nyilvánvaló, hogy ekkora terület elvesztése után az önálló Horvátország nem lenne életképes. Belgrádban a posztkommunista szerb vezetés gyanús gyorsasággal mondott le a föderáció megőrzésének eszméjéről. Helyét a Nagy-Szerbia megteremtésének lehetőségébe vetett hit foglalta el, amit úgy próbáltak szalonképessé tenni, hogy bevezették a Kis-Jugoszlávia fogalmát. A lényeg ugyanaz: Szerbiához tartozzék minden terület, ahol szerbek élnek. Tehát a Kis-Jugoszlávia = Nagy-Szerbiához tartozna: Szerbia, Horvátország jelentős része, Bosznia-Hercegovina szerbek lakta körzetei és Crna Gora (régi nevén: Montenegró). Egyelőre nem világos, mit tennének a szerbek a függetlenségét ugyancsak deklaráló Macedóniával, azon kívül, hogy már megfenyegették: úgy járhat, mint Horvátország! A cél tehát világos: egy új regionális nagyhatalom megteremtése a Balkánon, amely európai ügyekben legalábbis a középhatalom súlyával léphetne fel. Egy ilyen nacionalista alapon szerveződő nemzetállamtól a kisebb szomszédokat pedig kirázná a hideg. Talán mondani sem kell, hogy erre sem a Balkánnak, sem Európának nincs szüksége. Tehát nemcsak az a kérdés, hogy a hat köztársaságból és két tartományból álló jugoszláv államszövetség hányfelé szakad, hanem az is, hogy hogyan, milyen határok között szakad. És téved, aki azt hiszi, hogy ez csak balkáni ügy. Az európai nagypolitikában még jó ideig ez lesz az első számú probléma - a nemzetközi kihatások miatt. Szlovénia aránylag olcsón megússza a függetlenségét, az a szerencséje, hogy ebben a köztársaságban nem élnek jelentős számban szerbek. Horvátország már eddig is igen nagy árat fizetett függetlenségéért, és lehet,, hogy még fog is. Bosznia-Hercegovinában a muzulmánok alkotják a legnagyobb lélekszámú népességet, utánuk a szerbek és a horvátok következnek. Az itteni szerb enklávék már kinyilvánították, Jugoszláviához (értsd: Szerbiához) akarnak tartozni. Abban a pillanatban, amint Szerbia ezekre is megpróbálja rátenni a kezét, a horvátországinál sokkal kegyetlenebb, véresebb háború robbanhat ki, ezt a muzulmánok beígérték. És akkor lángra lobbanhat az egész Balkán. Macedónia két tűz közé kerülhet: önállóságát nemcsak Szerbia nem ismeri el, de Görögország (egy NATO-tagállam) Is fenyegetésként fogja fel. S máris nemzetközi vizekre eveztünk. Azt nem kell különösebben magyarázni, hogy miért tekinthető Magyarország a legveszélyeztetettebb szomszédnak. Nem Belgrádon múlott, hogy a sorozatos provokációk ellenére még nem terebélyesedett nemzetközivé a szerb-horvát háború. A Szerbiához tartozó Koszovóban az albánok titkos népszavazáson e tartomány függetlenségére szavaztak, kihirdették az úgynevezett Koszovói Köztársaságot. S bár ez még csak fából vaskarika, de az albán vezetőség jelezte: nem fogják tétlenül szemlélni, ha koszovói testvéreiket szerb részről újabb atrocitások érik. De nemcsak az eddig elmondottak jelentik a gondot. Ami váratlanul érte az embert: a hónapokig tartó békéltető huzavona az egységesülni szándékozó Nyugat-Euró- pát is megosztotta. Mintha nem pusztán az észérvek és a politikai realitások diktálták volna, hogy ki kivel szimpatizál, kit támogat. Németország egyértelműen a horvátok pártján állt, Párizs mintha a szerbek felé húzott volna. Utánunk nyúlt a múlt, a történelem. Megdőltek az évtizedes politikai tabuk. Nemrégiben Dienstbier külügyminisztert kérdezték a tévében ugyanerről, ő sem tudott válaszolni, csupán hangosan gondolkodott és kérdezett. A horvátországi katonai helyzet november végén □ HORVÁTH RSZAO fty..; JUG HADSEREG CS SZERB CSETNiKEK ÁLTAL BIRTOKBA : ' VETT TERÜLETEK-----«• SZERB TÁMADÁSOK EÓ IRÁNYAI fo rte preiS'Ptlica n'Budapt s t Újra kell értékelni az egész jaltai rendszert? Újraalakítani egész Európát? De honnan, és meddig kell visszanyúlni? A második, netán az első világháborúig? Vagy egészen Mohácsig? Ez utóbbit a miniszter már tréfának szánta, de kifejezi a lényeget: semmi sem biztos, minden lehetséges. Ennyire rossz a helyzet? Igen. Csupán egyetlen esély van arra, hogy Európa elkerülje a nagyobb megrázkódtatásokat. Le kell tenni a nemzetállamnak nevezett agyrémről, s minden országban biztosítani a nemzeti kisebbségek jogainak, kollektív jogainak a védelmét, beleértve az autonómiát vagy önkormányzatot - mindegy, hogy minek nevezzük. Tehát Horvátországban a szerbekét, Szerbiában a horvátokét és magyarokét, s lehetne folytatni a sort Romániával, Szlovákiával, Ukrajnával és így tovább. Egyszóval: a konfliktusforrásokat kell megszüntetni. Hogy ez már a jövő évezred zenéje lenne? Sajnos: lehet. És addig? Addig talán jobb lesz félni, mint megijedni. Malinák István Mostanság lenne 69 éves a világ eddigi legnagyobb állama: 1922. december 30-án hagyta jóvá a szovjetek első össz-szövet- ségi kongresszusa a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének létrehozásáról szóló nyilatkozatot, amelyet kezdetben csak négy köztársaság írt alá. Hogyan lett végül is 15 tagköztársaság? Egyrészt osztódással, másrészt hódítás folytán - de szigorúan, „önként". Legalábbis ezt állította Moszkva, a mindenható központ. S elég volt egy kis demokrácia, hogy nyomban kiderüljön: a megbonthatatlan szövetség üres szólam, a tag- köztársaságokon kitört a csillapíthatatlan önállósulási láz. Gorbacsov és megfogyatkozott csapata talált egy gyógyszert, a gazdasági uniót és az erre épülő laza konfederációt, de a kúrát már nem tudták végigcsinálni. Az augusztusi puccs nyilvánvaló célja az volt, hogy megakadályozzák az új szövetségi rendszer megteremtését. S hiába bukott meg a puccs, olyan sokkhatással volt a betegeskedő unióra, hogy tagjai inkább az öngyógyítást választották, tudván tudva: ez nem éppen veszélytelen, s kimenetele is kétséges. De a központ iránti bizalom, úgy tűnik, végleg elfogyott. Ami végleges, s remélhetőleg megváltoztathatatlan: Litvánia, Lettország és Észtország függetlensége. Már tagjai az ENSZ-nek, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek, kérték felvételüket a Nemzetközi Valuta Alapba és a Világbankba, szeretnének mielőbb társult tagjai lenni az Európai Közösségeknek s Brüsszelben nem zárkóztak el a tárgyalások elől. Vagyis elindultak azon az úton, amely visszavezeti őket a nemzetközi élet vérkeringésébe. Ezzel semmivé vált a Molotov-Ribbentrop paktum egyik titkos záradéka, de nem merném azt állítani, hogy már végleg elszakadtak az uniótól. A baltiak a többi 12 szovjet köztársaság gazdasági tUszai, függetlenül attól, hogy mostanság minek nevezik magukat. S bár most a Baltikum lovon érzi magát, csak póniló az, s ha nem vigyáz, egy hintalovon találhatja magát. Arról van szó, hogy a három elszakadt köztársaság nem számolt el az unióval, nem rendezték a tartozásokat és a követeléseket. Ez pedig nem a legjobb ajánlólevél abba az Európába, amelyben az üzlet - az üzlet. Itt nehezen kaphat hiteleket az, akinek nincs biztos(nak látszó) fedezete, márpedig a Baltikumban nem tudni, hogy mi kié. Nehezíti a baltiak ismételt integrálódását az is, hogy hagyták elszabadulni a nacionalizmust, s nagyon messzire mentek a történelem felülvizsgálatában. Olyany- nylra, hogy például Litvániában „sikerült“ néhány háborús bűnöst is a szovjet elnyomás áldozatának feltüntetniük, s ez, természetesen, nemcsak zsidó körökben váltott ki óriási felháborodást. S ugyanaz a Litvánia aligha számíthat jószomszédi viszonyra a lengyelekkel, ha a jelentős számú lengyel kisebbség jogos követeléseit egyszerűen figyelmen kívül hagyja, és még a szovjet időkben is meglévő intézményeiket, iskoláikat is bezáratja. Nagyon rossz ajánlólevél az is, hogy az állampolgárokat nemzetiségük szerint kategorizálják, illetve a realitásokat teljesen figyelmen kívül hagyva szigorú követelményekhez kötik az állampoglárság megadását. S mi a helyzet a többi köztársaságokkal? Akár az uniónak adott kegyelemdöfésként is felfogható az ukránok döntése az önállósulás mellett. Bizonyltja ezt az is, Gorbacsov és Jelcin tökéletesen egyetértett abban, hogy Ukrajna nélkül nincs unió. Akkor mi van? Mi lesz? A közép-ázsiai köztársaságok - Türkmé- nia, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Kirgízia és Kazahsztán - hajlanak az unióra, persze, egy nagy adag szuverenitás mellett. Tudják, hogy szegény gazdagok, hogy forrásaikat nem tudják kiaknázni, termékeiket nem tudják eladni, importigényeiket nem tudják kielégíteni a többiek nélkül. Belorusszia Is marad, meg Azerbajdzsán is. Ez utóbbin nincs semmi meglepő, hiszen Mutalibov volt az egyetlen köztársasági elnök, aki támogatta a pucs- csot. Örményország több jel szerint inkább csak azért marad, mert abban bízik, hogy ha valaki, akkor csak a szövetségi elnök segíthet neki a Karabah körüli sokéves viszály rendezésében. Moldova menne is, meg maradna is. A korábbi határozott, elszakadási szándékot az fogja vissza, hogy a kicsi, 33,7 ezer négyzet- kilométeres területen már három köztársaság van - moldován, orosz és gagauz, s ezek időnként valóságos hadat viselnek egymás ellen, miközben Bukarest állandóan azt szajkózza: nincs nagyobb vágya, mint egyesíteni a román népet. Grúzia menni akar, de jelentős nemzeti kisebbségei nem hagyják. Álláspontjuk: vagy nélkülük válik ki, vagy velük marad. Itt is lóról van szó, meg a másik oldaláról: Tbilisziben a szovjet diktatúrát egy nacionalista diktatúra váltotta fel, az internacionalista túlkapásokat a grúz önkényeskedés. S mit akar Oroszország? Mit akar Jelcin? Szövetséget, de lazát, előnyöket, de nagyokat. Merthogy a köztársaság is nagy. Meg szövetségi - hát szakad, ugyanúgy, mint az unió. A tatárok - kis túlzással - fél Oroszországot követelik, a csecsének meg majdnem megbutatták Jelcint. Úgyhogy csak egy biztos: a világ legnagyobb állama nincs többé. Görföl Zsuzsa AZ ÖSSZEFOGÁS DIADALA Irak rettenetesen elszámította magát, amikor 1990. augusztus 2-án lerohanta Kuvaitot. Ilyen agresszióra, sajnos, volt már számtalan példa, de Irak lépése eddig példa nélküli események sorát indította el. Az Egyesült Államok vezetésével összeállt egy példátlanul nagy politikai és katonai erővel bíró koalíció - félretéve az előítéleteket, az egymás iránti esetleges fenntartásokat. Beindult egy óriási hadművelet, amelynek kimenetele nem lehetett kétséges. Szaddam Husszein makacssága is példátlan volt, semmi áron sem volt hajlandó visszakozni, megszállottan hitt(?) saját erejében, aminek a következménye több tízezer halott lett. A haditechnika győzelmének nevezhető, hogy a szövetségesek oldalán csak néhány tucat katona vesztette életét - többségük a hátországban, nem a harcmezőn. Példátlan a háború befejezése is: az iraki egységek felmorzsolása, a katonák tömeges megadása után a szövetségesek nyomban leállították a hadműveleteket, megkockáztatva azt, ami be is következett: a diktátor maradt a helyén. És nem nyugszik. Mindezek ellenére az Öböl-háború csak egyféleképpen értékelhető: a nemzetközi összefogás diadala volt ez. Egy kicsi országért, az igazságért összefogott a fél világ, helyreállította az eredeti határokat, kemény leckét adott az agresszornak - de lemondott a bosszúról. gzs az ObOl-haborO fegyverei 1992. I. 3. EZ 4 JÁTSZMA MÁR ELVESZETT
