Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
- Tíz éven belül megbocsátasz ezért az éjszakáért. Soha.- Aztán még tíz év, és elfelejted. Soha.- Újabb tíz év, és már nem is tudod, miért volt a nagy felhajtás. Soha, mondtam végül. Biztos volt a dolgában. De hát ez magától értetődik egy ezüstérmes tíz- próbázónál. Éveken keresztül figyelemmel kísértem sportpályafutását az iskolában. Ezt ő is tudta. S amikor az olimpiai győzelemmel hazaérkezett, hálaadó csütörtökön eljött hozzám. Egyedül voltam a newporti házunkban, apa meg anya St. Mo- ritzban, jövendőbeli férjem még San Franciscóban élt. Évekig rajongtam érte, s akit annyiszor megcsodáltam a pályán, most ott állt a küszöbön, testi valójában. Elgyengült a térdem. Hát hogyne engedtem volna be? Italt töltöttünk, beszélgettünk, és néztük a szürke, elhagyatott lagúnát, amelyen ponyvával lekötött száz meg száz vitorlás táncolt egy ütemre az első őszi vihar ■csapkodó esőjében. Bár a hírnév még csak most kapta szárnyára, az én szememben már réges-régen nagy renoménak örvendett; mind a két nővérem lefeküdt vele, és nem győztek hencegni ezzel. Elragadó fiú volt, csupa izom, kivételes testi adottságokkal, hogyne feküdtek volna le vele? De én nem álltam kötélnek. És most itt volt, mintha csak nyilvántartást vezetne egykori évfolyamtársairól, akik a diploma után egy évvel szanaszét szóródtak a világban, öt évig sikerült kitérnem előle. Anyám egyetlenegyszer vette szavamat: meg kellett ígérnem, hogy csak vele nem! De nem az akaraterőmön múlott, hogy megtartottam a szavam. A dolgok véletlen alakulása játszott a kezemre két ízben is. Az első alkalommal törölték a járatot, amellyel apa Los Angelesbe ment volna, így Palo Altóban maradt, és elvitt vacsorázni. S legközelebb, amikor úgy alakult, hogy beavatást nyerhetnék a nagy titokba, váratlanul meghalt az anyai nagyanyám - álmában érte a halál -, s el kellett repülnöm Syracuse-ba. Szóval éppen csak hogy megúsztam. Estefelé két újabb martini, újra rázendít a vihar, nyugat felől mindenünnen alacsonyan szálló, súlyos fekete fellegek a háborgó Csendesóceán fölött, a kandallóban mohos tölgyfahasábok égnek. Az ezüstérmes tízpróbázó kihevülten, kényelmesen hever a vastag bölénybőrön, hibátlan arcélén, határozott járomcsontján meg-megcsillan a narancsszín tűzfény. Ezúttal nincs menekvés. Olyan forrónak érzem a hasam, mint a kéménykürtőt nyaldosó lángok. A lábam között lassan nyílni kezd egy óriási rózsa, szirmai szinte hallható percegéssel bomlanak ki. De tartom magam még egy óráig, és még tovább, míg a dokkok meg a vitorlások eltűnnek, belevesznek a sötét esőverésbe. Nem akarom ót, bár az a rózsa sóhajtozik, nem, igyekszem elterelni a figyelmét, biztatom, meséljen még az olimpiáról. De minden hiába. Egyszerűen feláll és levetkőzik. S ezek után már gyerekjáték neki, hogy engem is meztelenre vetkőztessen. De valahol a homlokom mögött, valami végtelenül kicsi helyre zsugorítva én magam, az igazi valóm rejtve marad előtte. S mielőtt rémülten beleveszek karjának kötelékébe, mielőtt gúzsba fognának kőkemény combjai, egyvalamire még képes vagyok: leveszem nyakamról a nagyanyámtól örökölt gyémántfüggőt. Jól emlékszem, bárhogy is remegtek az ujjaim, sikerült kikapcsolnom vékony, szoros, antik kapcsát. S jól emlékszem, ahogy letettem a szüleim ágya melletti éjjeli asztalkára. De azért dulakocitam vele egész éjjel. Hogy milyen volt, tulajdonképpen nem is tudom. De olyan hosszú, sötét éjszakát nem éltem sem azelőtt, sem azóta. Manapság erőszaknak nevezik az ilyet. De talán mindig is erőszak volt. Ámbár, az igazat szólva, meg nem erőszakolt. Szenvedéllyel a magáévá tett. De nem váltunk eggyé. Tudatosan merültünk alá, s egy rövid, eszméletlenül mély álom után hajnalban tiszta tudattal bukkantunk föl ismét. Ismerve őt, jobban mondva a sporteredményei ismeretében, igazán nem találhattam ebben semmi meglepőt. S magamat sem hibáztathattam. Ilyenkor csak test az ember. De az is előfordulhat, hogy ugyanakkor ott vagyunk mi magunk is, és kívülről szemléljük a testünket. Hányszor olvassa az ember, hogy valaki meghalt, és saját, utólagos beszámolója szerint távozóban lepillantott önmagára, búcsút vett a testétől, és csak egy orvos vagy egy rátaláló járókelő közbelépése hívta vissza s kényszerítette rá, hogy újra egyesüljön a testével. Hát velem is ez történt azon az éjszakán. Nem rögtön, csak az első forduló után, még mielőtt megadtam magam a gyönyörnek. De hát hol van? - hallottam rejtett valóm kérdését. Eljött értem; a magáévá tett; magamba fogadtam- s úgy éreztem, még nincs ott, nincs sehol. Afféle srófra járó tenyészbikákkal néha már csak a hecc kedvé- "ért is lefekszik az ember, de ez nem olyan volt. Valami más. Nem az ijesztett, hogy tőlem távol van, hanem hogy önmagától van távol. Azt elviseltem volna, hogy nincs velem, szinte mindannyian átestünk már efféle gyötrelmen. De ez rettenetes volt. Árra számítottam, hogy ezen az éjszakán megízlelem azt a gyönyört, amelyet öt esztendőn át nélkülöztem, megízlelem, ahogy a nővéreim megízlelték. Ezt el sem tudtam volna képzelni. Reggel felé a gyűlölet fémes íze töltötte be a torkomat, hirtelen fanyarra változtatva az édes gyönyört, amit a hús adott. De nem az ajkam érezte, nem a nyelvem, hanem az, aki felébredt, és figyelt bennünket: én magam, a homlokom mögött. És ez így ment egész hajnalban, abban az órányi cseperésző csöndben is, amíg szünetet tartott a vihar, amely egyre csak jött, hozta az esőt a gomolygó égből, míg a szürke keleten végre hideg fényt kezdett sugározni a nap, amelyet azán még három napig nem lehetett látni. Mi lehet ez? - tűnődtem. Mi az, ami olyan rettenetesen nincs rendjén? Túlságosan fiatal voltam még, nem tudhattam. De ő észrevette; tudta. És könyörtelenné vált. Sajogva, sírva tértem magamhoz. Nem tudtam, hogy ez a kétségbeesés, hogy örökre tönkretettek. Húsz esztendő múltán már tudom, hogy kell végződnie egy ilyen éjszakának- nem így, vigasztalan zokogással, nem egyetlen nagy sebbé tépett testtel. Nem! A test tán összetört, moz- dulásnyi ereje nincs, de mosolyog, békésen dudorászik, és csodálatos módon összeszedi magát, feltámad, mintha magából a gyönyörből született volna újjá, a partra kifutó fekete hullámok tajtékából. Nem, erről szó sem volt. És ő tudta. Könyörtelen volt, nem törölte le a könnyeimet, egy szóval sem vigasztalt azért, amit velem tett. Addig még soha senki, de én megsejtettem a titkát: minden adottsága megvolt, csak egy nem. Nem volt... mije is? Nem volt lelke. A magabiztossága, a szép teste, a ellenállhatatlan varázsa egy szörnyetegé. És ő tudta, hogy megláttam benne ezt az ürességet, még mielőtt ránk borult volna az éjfél. És én mégis, tudva, hogy mit teszek, vele maradtam reggelig. De mi kényszerített? Miért? Mert nagyon fiatal voltam még, mert nem bírtam vele? Talán. Ma már azt hiszem, szánalomból tettem. Szánalomból, vagy azért, mert képtelen voltam elhinni, hogy ilyesmi lehetséges, és szükségem volt rá, hogy remélhessem: ez nem lehet igaz. Vagy keserűségből, amiért ekkorát csalódhattam, amiért így rászedett a vágyam, a testem éhsége. Könyörtelen volt, mert nem tudott más lenni. Talán szándékosan tárta fel előttem a titkát, mintha könnyebb lenne elviselnie az ürességet, ha megoszthatja velem. Ha a karjába vesz és vigasztal, ha úgy tesz, mintha minden rendben lenne közöttünk, s ez a mi vad szeretkezésünk éjszakája maradandó emlék lenne, a lét ajándéka, az élet egyik lehetséges elégtétele, kedvesebb lett volna, mint a legtöbb férfi. Igaz, akkor is utáltam volna magam, amiért hagyom, hogy színleljen. Ehelyett azonban megmutatta nekem az igazságot - és ez elviselhetetlenül könyörtelen volt. És még hozzátette azokat a gyűlöletes szavakat is: „Megbocsátasz“, „Elfelejted“. És ahogy megesküdtem, nem bocsátottam meg, és nem felejtettem el, amit azon az éjszakán szenvedtem. Sápadt szó arra az erőszak. Lélektelen test a karomban. Lélektelen test a testemben. Amikor elment, elvitt tőlem valamit. Nem azt, amiért jött - pedig voltak az életemben percek, amikor azt is készséggel odaadtam volna a szerelmesemnek. A nagyanyám gyémántfüggőjét vitte el. Ahogy ott feküdtem a szüleim ágyán, a szemem tele könnyel, kezem-lábam erőtlen, nem gondolta, hogy látom, amint öltözködés közben zsebre vágta. Kimenőben még odaszólt: - Annyi baj legyen, ha úgy érzed, soha többé nem kell látnod engem. Kint a hallban felnevetett. Hallottam a nevetését, mikor kinyílt az ajtó, majd újra bevágódott. Még kint is hallottam nevetni az eső hideg függönyei között, és hallottam a sportcipője surrogását, amint végigmegy a deszkapallókon. Nem tudnám megmondani, menynyire gondoltam komolyan, amit dühömben vágtam oda azon a reggelen. De húsz év múltán meg kell állapítanom, hogy nem bocsátottam meg és el sem igen felejtettem azt az éjszakát. És most itt fekszik előttem a Hayacinth ravatalozóteremben. Sokra vitte az életben húsz esztendő alatt. Egy vagyont keresett jachtok adásvételével, éppen itt, Newport- ban. Több mint tízmilliós forgalmat bonyolított le évente. Jobb üzletbe bele se vághatott volna. Ma már talpalatnyi bérbe adható hely sincs a dokkokban. Merő véletlenségből jöttem Newportba, valami ingatlan dolgát kellett elrendeznem, és egyszer csak meglátom a gyászjelentést. Vízbe fúlt. Egy milliárdos hetvenmé- teres motoros jachtján, a Palace-en vendégeskedett, amely Anacapa mellett a ködben zátonyra futott és darabokra tört. Két nap múlva találtak rá, mérföldekkel távolabb sodródott a mentőmellényében. És milyen pompásan néz ki: puha szőke haja húsz esztendő múltán ezüstös, bronzszínű arcának szögletes síkjai jól mutatnak a kozmetikus ecsetje nélkül is. Az öltözéke stílszerű: sportemberhez illő sötétkék blézer, fehér kasa nadrág, elegáns fekete lakk mokaszin. Délelőtt tíz óra, de ő nyugodtan alszik. A gyászszertartás tizenegykor lesz. Egymagám vagyok vele a légkondicionált helyiségben, amelyet elborítanak a virágok: horgonyok, cirkálók, vitorláshajók virágból kötve. Zümmögnek a ventillátorok; a világítás egészen gyenge; a ravatal mellett pislákolva égnek az elektromos gyertyák. Mikor megszólal a gyászzene, ráébredek, hogy már késő van, mindjárt elkezdődik a szertartás. Semmi nem változott; nem oldódott meg semmi; nem lettem okosabb semmivel. S hirtelen, szinte ihletszerűen eszembe jut: a gyémántfüggőm még nála van! Vissza akarom kapni. Legyőzöm az undoromat, belenyúlok a koporsóba - finom, fényezett rózsafából van persze, antik bronzveretes fogantyúval -, és ráteszem a kezem a nyakára. Igen, a vörös és fehér selyem nyakkendő csomója alatt valami keményet érzek. Ujjaim behatolnak az ing alá - közben szorosan behunyom a szemem, ne kelljen látnom a hideg, kék vegyszerekkel telepumpált, mozdulatlan holttestet -, megmarkolják, s a nagy felületűre csiszolt, régimódi, tojás- dad gyémánt a kezemben marad, s vele szakad egy darab a láncból is, amely már nem a nagyanyámtól örökölt finom platina, hanem valami modem, lapos s-alakú szemekből álló, tizennyolc karátos aranylánc. A gyászzene most már hangosabban szól, minden percben bevonulhat a családja, a barátai. Mennem kell. A kijáraton át, a koporsó túloldalán. Az ajtó a falba süllyesztve, kilincs nincs rajta. Vajon hogy működik? A mennyezet peremén a kazettás üvegpanelek mögött fölerősödik a világítás. Az ajtó mellett egy lemezen két kapcsoló van - melyik mié? Felkattintom az egyiket. Az ajtó meg se mozdul. Hanem valahol a közelemben gépezet zaját hallom. Megfordulok, és látom, hogy a hátsó falban félrecsúszik egy panel, aztán felizzik mögötte egy gázkemence tüze. Hirtelen lobbanás, hevesen égő lángok lobogása. Gépszíjak surrogása hallatszik. A koporsó hátsó lapja lecsapódik, s a holttest mint egy csúszdán csúszni kezd rajta fejjel hátrafelé, át a falban levő nyíláson. A lába megbillen a fényes fekete cipőben, s a test tehetetlenül, megállíthatatlanul csúszik a lángok közé. Amint a lábak eltűnnek, leereszkedik egy újabb panel, egy vastag kvarcüveg ablak lezárja a csúsztatópályát. Az egész helyiség viliódzik, ahogy a test serceg a hamvasztókemence hevében. A koporsó hátlapja most visszaemelkedik a helyére, s ott marad velem az üres láda, fehér szatén bélése még őrzi az eltűnt test formáját. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, de a kezem már a másik kapcsolón matat. Zajtalanul szétnyílik előttem az ajtó, kilépek rajta, és megindulok a keskeny folyosón, olyan gyorsan, ahogy csak bírok, miközben a cipőm sarka bele- belesüpped a vastag, barna szőnyegbe. A folyosó végén könnyedén nyílik a súlyos ajtó, és én kint találom magam a parkoló fekete aszfaltján. Majd megvakít a tűző augusztusi napfény. Á ravatalozóterem és a kápolna bejárata elé Lincolnok, Cadil- lacek, Mercedesek gördülnek ünnepélyes sorban, és jó néhány Rolls- Royce is. Beszállok a kocsimba, a nagyanyám gyémántját bedobom a pénztárcámba. Reszket a kezem, időbe telik, amíg beletalálok az indítóba. Alig látok a napszemüvegen át. De olyan gyorsan hajtok ki a parkolóból, amilyen gyorsan csak merek, és igyekszem nem is gondolni arra a zűrzavarra, amely a hátam mögött most van kitörőben. Zentai Éva fordítása A befagy pat tel A varjak föl gén, anélkül, 1 megcsúszott v három-négyen dugták a fej gyors egymás vájták. Kopá visszhangzott elnyelte a füze júmagasságig forgácsok. Ma kedt károgásul ratlanul szél ke hamai magasb; nyű havat, me gőben, és lera kák mögé. A 1 kedtek. A tóból hir hallatszott. Szamkó abb valamint a 1 megfigyelését, Nyomban me esett. A vai számycsapkod a levegőbe err rányban elrep mótosan föltá ben bőven mt venni az apró két a varjak a Akkor hangzc segélykiáltás, könnyebben t; pontosan meg! érkezett, s elin Csakhamar i léknél. A vízb pillant meg. Eg ja megragadni nincs már hoz2 A test simán, desen elmerül, marad ideje h; Éppen csak hí tott kezével a f kában a ruhájs egyszerű. Mag; tét, közben he guggol, s a lé kirántja a fuldc Szamkó élőt hever. Először a lí emeli, fejjel lef után sietve mag amint csuromv összerázkódik, nyitja föl a egymásutánbar héja újból lezí fény, melyet a megkétszerez, ját. De nemsol keskeny hasac kált, tágra nyitj; csodálat tükröz — Élek? — s; a szó. Fölül, és : lila ujjaival g< paszkodik Szai jába. Szamkó nag bólint, szélest Közben Ivette í mogatja.- Megmentőr a lány. — Szerel hoz bújik, állái De nyomban s arcán a legnaj megkérdezi: — — hangja most Keze remeg, a dik, s csak egy elkövetkezendő - enyhít a pillái - A nővéred? lassan.- Igen, a növi Ivette.- Mi van vele Szamkó.- Ott, ott van kető kezével a eltorzul, összer; tői, szörnyülköc Danusa! — kiá ő esett bele ... i fulladt... — jajo nul belemélyesj dett ujjait a hób Szabó Ottó rajza JASCHA KESSLER
