Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-03 / 14. szám
9 1992. IV. 3. Két közérdekű kérdésre adott választ az elmúlt hónap második fele. Arra, hogy mikor és hogyan folytatódik a vagyonjegyes privatizáció és arra, hogy továbbra is Iván Mik- loá vezetésével irányítja-e majd a folyamatot Szlovákiában a Nemzeti Vagyon Privatizálásával Megbízott Minisztérium. Érdemes azonban mindkét témakörhöz visszatérni, mert a levonható tanulságok nemcsak az első privatizációs hullám még korántsem lefutott mérkőzését tehetik kevésbé üresjáratúvá, hanem főleg a már előkészületben levő második fordulóhoz is nyújthatnak eligazítást. Kezdjük talán a második helyen említett „Mikioé-üggyeV \ KI LASSÍTJA A PRIVATIZÁCIÓT? A támadást a privatizációs miniszter ellen a Demokratikus Baloldal Pártja indította meg azzal az indokkal, hogy „szándékosan lassítja a privatizációs tervek jóváhagyását“, márpedig a DBP minden eszközzel szorgalmazza a vagyonjegyes privatizáció folyamatának fel- gyorsulását. Meglepő érvelés. Több okból is. Visszaemlékezve az elmúlt őszre, amikor olyan nehezen indult (vagy nem is indult) be a vagyonjegykönyvek regisztrálása, s az akkori, december végi végső határidő felé közeledve még millió körül is alig volt a regisztrált vagyonjegykönyvek száma, a fent említett párt a Miklós visszahívására tett javaslatukat támogató többi párttal együtt semmit sem tett azért, hogy népszerűsítse a vagyonjegyes privatizációt. Sőt, inkább olyan kijelentések hangzottak el e pártok egyik-másik képviselőjének szájából, hogy a legjobb volna visszaadni az ezer koronákat. Ami a privatizációs tervek elbírálását és elfogadását illeti, fontos tudni, hogy ezeket a terveket az ágazati minisztériumok felügyeletével a vállalatvezetés dolgozta ki, de azoknak az előírásoknak és elvárásoknak alapján, amelyeket a privatizációs minisztérium fogalmazott meg. Külön kis könyvecskét adtak ki, hogy mit kell az ilyen tervnek tartalmaznia. A tervben szerepelnie kellene annak, hogyan szerezte a vállalat a vagyonát és milyen kötelezettségei vannak, milyen értékű a vagyona, hogyan képzeli el a vállalat jövőjét, milyen időrendben hajtják végre a megvalósítást és a privatizáció milyen módját választják. Hogy a terv pontosan kidolgozott, hibamentes, megvalósítható és persze prosperitást is szavatoló legyen, az nemcsak a minisztérium számára fontos, hanem elsősorban a leendő részvényeseknek - a jelenlegi vagyonjegy-tulajdonosoknak (DIK-ek), Májusban indul a nagy „tőzsdejáték“ akiknek érdeke, hogy a privatizálás után a vállalatból lett részvénytársaság működjön, és nyereséget hozzon. Ezért nem baj, hogy egy-két hónappal elcsúszott a privatizálás határideje, amennyiben az elfogadott privatizációs tervek nagyobb garanciát adnak arra, hogy már az első önálló hónapok után nem jut csődbe a vállalat. Nem vitás, lesz ilyen is, hiszen Csehszlovákiában senki sem képes megjósolni a gazdasági jövőt, de legalább törekedni kell a talpon maradásra, s egy jól kidolgozott privatizációs terv ehhez kiindulási alap lehet. S ha ennek ellenére valaki úgy véli, hogy túlságosan lassú a folyamat, ne a terveket jóváhagyó szakmai bizottságokat kárhoztassa a szörszálhasogatásért (hiszen ők csak a mi érdekünkben „szőröznek“), hanem a hiányos tervek kidolgozóit, ezek felettes minisztériumait vagy a gazdasági csődhelyzet (hosszú távon visszamenőleges) okozóit. Nemcsak azért - nem elsősorban azért - kell gyorsan végrehajtani a nagyprivatizációt, mert bizonyos választási eredmények esetén még akár le is állíthatnák a folyamatot (ezt sokan már lehetetlennek tart(vagyonjegykönyv-tulajdonos) bizalmáról van szó. Az első új információ, amelyet a tanácskozáson jelenlevők tudomásul vehettek, az volt, hogy a va- gyonjegykönyv-tulajdonosok több mint egyharmada adta pontjait valamelyik privatizációs alapnak, de nem mindenki az összes, ezer pontot. Persze, ez a szám még jócskán emelkedhet az előforduló lezárásig. Az emberek a pontok egy részét tartogatják, ami azt jelzi, hogy megértették a vagyonjegyes privatizáció lényegét. Nemcsak azt teszik, hogy az egy év elteltével tízszeres vagy hússzoros összeget ígérő alapba leadják vagyonjegykönyvüket, majd várják az egy év és egy nap leteltét, hogy felmarkolhassák a beígért ezreseket, hanem gondosan latolgatják az esélyeket. Figyelik az alapok reklámjait, mert stílusukból is következtetni próbálnak arra, kik, milyen emberek intézik a társaság ügyeit, s megbízható alapra, vagy csupán légből kapott ígéretekre számíthatnak-e. Ez már az állampolgár részéről aktív hozzáállást jelez, és azt, hogy valamilyen befektetés kapcsán már az elökörben is döntéshozatalra kényszerül. Az első forduló kezdetének dátuma attól függ, mikorra állnak készen az állami vállalatokból lett részvénytársaságok arra, hogy a „nép tulajdonából“ az emberek ják), hanem azért is, mert amíg nem lesz magánkézben a gazdaság jelentős része, addig a modernizálásba és átszervezésbe fektetett milli- árdok hatás nélkül szívódnak fel (vagy inkább tűnnek el) benne. Ezt Miklós miniszter tudja, s leváltása biztosan nem gyorsította volna a privatizációt. E HÓNAPBAN ZÁRNAK AZ ALAPOK Március 19-e remélhetőleg végső választ adott egy olyan kérdésre, amit az ezt megelőző napokban lép- ten-nyomon feltettek: „Meddig lehet még?“. Tehát meddig lehet még befektetési privatizációs alapokra bízni a vagyonjegyeket, s mikor kezdhetnek hozzá a befektetési stratégia kidolgozásához azok, akik maguk vágnak bele ebbe a tózsdejátékkal feléró vagyonszerzési lehetőségbe. A pozsonyi privatizációs tanácskozáson a két köztársaság privatizációs és igazságügyminiszterón, valamint a szövetségi pénzügyminiszteren kívül részt vett Václav Havel köztársasági elnök, jelenlétével is bizonyítva, hogy az ország jövője szempontjából döntő horderejű ügyről, a nyolc és félmillió állampolgár tulajdonába menjenek át. Ehhez jóvá kell hagyni a már említett privatizációs terveket, mégpedig április 11 -ig. Gyula napjának reggelére tehát már minden, az első hullámban privatizálásra kerülő vállalat leadja belépőjét, és alkalmassá válik arra, hogy részvénytársaságként bejegyeztesse magát. Legkésőbb április 21-ig már e részvénytársaságok jegyzékét is ki kell nyomtatni, hogy mindenki, aki még ingadozik a közvetlen és a befektetési alapon keresztül történő részvényszerzés között, e jegyzék alapján dönthessen. E döntés meghozatalára 5 napja lesz, ekkor fejeződik be az előforduló. Ezt követően az alapok megszámolják összegyűjtött pontjaikat, ennek alapján kialakítják, vagy csak módosítják befektetési stratégiájukat, értesítik részvényeseiket. Majd kezdődhet a licitálás abban az országos „tőzsdejátékban“, amely a vagyonjegyes privatizáció kicsú- csosodása és a tulajdonképpeni lefolyása lesz, hiszen mindaz, ami addig történt és történik, csupán előkészület volt. A rajt dátuma május 18-a. EGY RÉSZVÉNY 30 PONT Mire is számítson az, aki saját maga akarja kiválasztani azokat a vállalati részvényeket, amelyeket ez az egyedi alkalom kínál számára? A részvénytársaságok ezer korona névértékű részvényeket bocsátanak ki, amelyek az első forduló megkezdésekor még mind egyforma pontértékűek. Csak informatív és nem pontos adatokra támaszkodó számítások szerint 1 részvény 30 pont körüli értéket képvisel majd, de az első forduló megindulásakor még közzéteszik a pontos adatot. Ezt követően valaki az ezer (vagy megmaradt) pontját megosztja a kiválasztott vállalatok között aszerint, honnan mennyi részvényt szeretne. Ha szerencséje van, akkor az adott vállalathoz nagyjából annyi igénylés érkezett, amennyi részvénye van, és így a vállalat befejezte a vagyonjegyes privatizációt, az állampolgár pedig megkapja a részvényeit. Ha viszont valamilyen oknál fogva túl kevesen igényelték a vállalat részvényeit, akkor ebben a vállalatban semmisnek mondják ki a részvénymegrendeléseket és a következő fordulóban kevesebb pontért, tehát olcsóbban kínálják majd részvényeit. Ugyanez a helyzet, csak fordítva, akkor, ha egy vállalat részvényeit túl sokan igénylik. Akkor szintén nem adnak belőle senkinek (hiszen kit hagyjanak ki), és a következő körben már több pontért, drágábban kínálják őket. Akinek maradt pontja, most elgondolkodhat. Érdemesebb-e olcsón, kevés pontért több részvényt kapni, vagy drágábban egy jobbnak tartott vállalatnál kevesebbet. Az első esetben talán kevesebbet ér a részvény és kevesebb osztalékot „fizet“, de több lesz belőle, míg a másik esetben több lesz az éves osztaléka, magasabb az eladási értéke, de nem lesz belőle sok. Az emberek tehát spekulálni kezdenek. Átcsoportosítják igényeiket, és lehet, hogy most ott lesz túljelentkezés, ahol eddig kicsi volt, máshol viszont lecsökken és újra módosítani kell az árat. így megy ez mindaddig, amíg a kereslet és kínálat ki nem egyenlítődik, amíg a pontok el nem fogynak, a részvények gazdára nem találnak. Aki tehát úgy dönt, hogy teljes ezer pontjával, vagy csak egy részével maga akar a tőzsdén játszani, annak minden bizonnyal izgalmas és valódi pénzre menő élményben lesz része, de számítani kell arra is, hogy a 3.-4., de valószínűbb, hogy az 5.-6. fordulóban kell odafigyelnie az árfolyamok alakulására, gyűjtenie kell az információkat. De a vállalkozó élete már ilyen. Szénási György A komáromi Duna Menti Múzeum gyűjteményében Bizonyára sokan tudják, hogy a magyarságnak már a honfoglalás előtt volt egy különleges, ma már igen nehezen megfejthető írásmódja. Mivel jegyeit nem írták, hanem belerótták különféle anyagokba, ezt az írást rovásírásnak nevezzük. A számunkra ma már furcsa és érthetetlen rovásokat a XV-XVII. században még szkíta, hun-szkíta, hun, majd székely rovásírásként emlegették. A rovásírást feltehetően a Vili—IX. században, a kései nyugati-türk (kazár) birodalom idejében sajátította el a magyarság. Á magyar állam megalapítása, illetve a kereszténység felvétele után a latin írásbeliség általános elterjedése a rovásírást háttérbe szorította, végül pedig -- úgy látszik - a Székelyföld területére korlátozta. Ott találták ugyanis a legtöbb rovásírásos emléket, köztük a csíkszentmiklósi feliratot 1501 -bői és az enlakai feliratot 1668-ból. Vannak azonban máshol előkerült, illetve más nevű rovásírásos emlékeink is, mint pl. a középkori bolognai emlék, vagy a konstantinápolyi (isztambuli) felirat. A nikolsburgi (Mi- kulov) ábécét a magyar rovásírás időrendben első, tollal megörökített emlékeként tartjuk számon. Figyelemreméltó a felsőszemerédi (Horné Semerovce) felirat is, amelyet Püspöki Nagy Péter ismertetett. „Nemzedékünknek és az utánunk lépőknek kötelessége a ma vagy később felbukkanó bármely efféle emlék nyilvántartásba vétele, feldolgozása és gondos, szerető megóvása. Reméljük: a közelebbi-távolabbi jövő kedvező felfedezései révén még újabb jelentős rovásemlékekkel gazdagodhat művelődésünk e különleges öröksége...“ - írta Feren- czi G. és Ferenczi I. a Kriterion kiadásában megjelent Művelődéstörténeti Tanulmányokban (Bukarest, 1979). Ferencziék felhívásszerű sorai engem is arra buzdítottak, hogy nyilvánosságra hozzam, illetve bemutassam a komáromi Duna Menti Múzeum gyűjteményében levő rovásírásos emléket, az aránylag jó állapotban levő lándzsavéget. Az egyik és legfőbb kérdés az volt, hogyan került a rovásírásos lándzsavég a komáromi múzeumba? A kérdés megválaszolása érdekében megkezdődött a kutatómunka, a gyűjteménygyarapodások, illetve az ásatások leleteit is felsoroló jelentések, értesítők, a helyi újságok, valamint a múzeum 1905-1912. évi szerzeményi naplójának a végigolvasása. Ennek ellenére mégsem sikerült a származási, illetve lelőhelyet megállapítani. Lehetséges, hogy Komárom, vagy a vármegye területén került elő régészeti feltárás ®SEXSj (BßQLB CIXZCEB közben, mert Mátyás király gyakran tartózkodott a városban és a vidéken, s neki több mint tízezer lándzsás, pajzsos, kézíjas székely könnyűlovásza, ugyanannyi és ugyanilyen fegyverzetű székely gyalogosa volt, és a vízi haderejében is szolgált majdnem kétezer lándzsás. Vétel útján is idekerülhetett a régiségkereskedőktől, vagy pedig a századfordulón olyan nagy mecénások ajándékaként, mint Végh Adorján, nemesócsai műkedvelő régész, vagy Konkoly-Thege- Miklós, az ógyallai csillagvizsgáló megalapítója. A nagy ajándékozók között találjuk Med- veczky Zsigmond főmérnököt is, aki 1901 -ben az avar-hun fegyverekből álló gyűjteményét ajánlotta fel a múzeumnak. Ezek nagy része Érd falu határából, a Halomdombról származott, ahová a monda szerint a potentiánai és a tárnokvölgyi ütközetben elesett hunokat temették el. Nem kis gondot jelentett a lándzsa készítési idejének meghatározása és szakszerű leírása. Rövidesen kiderült, hogy nincs reményünk az ugyanilyen, már datált lándzsavégekkel való összehasonlításra, és a rendelkezésre álló rovásírástípusok, illetve ábécék sem lesznek elegendőek a mellékelt képen levő jegyek megfejtéséhez. A 330 mm pengehosszúságú gerincéles lándzsa kiszélesedő képűjének felső része hatszögletű, az alsó gömbölyű. A hatszögletű köpűrész egy-egy oldalán, a vasba illesztett két egymás alatti vörösréz lapocskán vannak a rovásjegyek. Az egyik rézlapocskából azonban egy darabka kiesett, ezért az eredetinél kevesebb rovás látható rajta. A köpű alsó, tehát gömbölyű részén eredetileg két, vagy esetleg több körbefutó vörösréz szalag lehetett, azonban most már csak egy van rajta, az is hiányos. Ezen egymáshoz kötött X alakok láthatók, amik esetleg számozásként is felfoghatók, mert a magyar rovásírás régi és újabb számsorában az át nem húzott X a 10-es számot jelentette. A lándzsavég rovásjegyei az első látásra egyáltalán nem hasonlítanak a közismertebb, köztük a Sebestyén Gyula által közölt jegyekre, illetve rovásírásos szövegekre. Ha azonban a szintén általa közzétett „közép-tengeri rovásírás egymással rokon betűsorait“ vizsgáljuk meg, már találunk némi hasonlatosságokat. Ez azonban még nagyon kevés ahhoz, hogy a komáromi múzeum féltve őrzött rovásírásos emlékén a jegyeket megfejthessék. Tok Béla Prikler László felvétele
