Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-27 / 13. szám
Szél nem mozdult, ág nem hajlott s egy vén varjú úgy ült a fatetőn, mintha múzeumban lenne, üvegszekrényben, ahol általában csak nagytakarításkor mozognak a madarak, hiszen eleget mozogtak életükben. Ült az öreg varjú szép csendben; nem károgott, nem vaka- ródzott, csak szemlélődött, mintha valamire várt volna, ami még nem bizonyos. Alatta a patakon az éjjel meghorpadt a jég, s a jégen egy fél ponty feküdt szétszórva pénzeit, nem ugyan jószántából, vagy mulatozás közben, hanem mert a vidra megfogta az éjjel, evett valamit belőle, aztán otthagyta. A többit már az öreg varjú ette meg reggelire. Azért ül ilyen nyugodtan, mert begye tele van, s ilyen szép, nagy darab halat nem hagy csak úgy ott az ember, azaz varjú. Ha valami vetélytárs jelenne meg akár a levegőben, akár a földön, természetesen hanyatt-homlok vetné rá magát a halra, mert nincs olyan varjúgyomor, amibe még nem fér. Persze a vetélytársak száma sokkal nagyobb, mint kellene, s vannak közöttük olyanok, amelyek utálatosan nagyok és erőszakosságra hajlamosak. így ha például egy rétisas ereszkedne a halra, az öreg varjú nem szólna egy szót sem, mig egy szarka már nehezebben juthatna a zsákmányhoz. Az előbb két kis cinke óvatoskodott a hathoz.- Cin-cin-cincere - mondották eszünk a halból, ha szabad...- Szabad - bólintott a varjú - de ne jártassátok a szátokat, mert idecsődül az egész erdő. Hallgattak is a kékkabátosok és eszegették, amíg egy karvaly végig nem suhant a folyó felett, és éppen csak hogy megmenthették télbenkopott kabátkájukat. Azóta csend van, ámbár mintha valami nem lenne rendben odalent. Mi van ezzel a jéggel? Elvizenyősödött és meghorpadt, ami nem lenne baj -de a hal! Ha ez így megy tovább, a hal csúszni kezd befelé. A vén varjú nem mozdul, hiszen itt van az ideje az olvadásnak, de hogy éppen most... És mereven nézi a halat, ezenközben valaki megszólal alulról.- Kiesik a szemed, varjú barátom, mit szemlélsz oly önfeledten?- Csak úgy nézelődöm - rebbent meg a varjú a rókától. - Vizesed ik a jég... de jobb is már! Hogy a nyári tetvek egyék meg a bundádat! - tette hozzá, persze csak gondolatban.- Nagyon egy helyre néztél.- A jégre néztem.- Gyanús vagy, öreg sírásó.- Hát nézd meg magad! Legalább egy kis fürdőt veszel. Nem árt a bolháknak.- Nana, csak ne sértegessük egymást! Egyszerűen megkérdezem: mi van a jégen, követve megátalkodott tekintetedet, s te rögtön a bolhákat hozod elő. Elég kellemetlen, hogy még most sem kezdtem meg a ved- lést - a fene ezt a telet! - és bizony akad egy-kettő. Szóval: ugye nincs a jégen semmi? Te onnét jól látod, mig nekem át kell mászni ezen a ronda sűrűségen.- Dehogy nincs!- Micsoda?- csillant fel a róka szeme.- Víz.- Ó, hogy a szelek hordják el minden tollad, vén dögész, hát illik élelem dolgában gúnyolódni? A varjú nem válaszolt, mert egy kis cinke reppent megint a halhoz és csendesen megszólalt:- Cin-cin - milyen szép nagy hal!- Jaj! - gondolta a varjú -jaj!... A róka hegyezte a fülét, mert nem értette a kis madarat.- Cin-cin-cincere - mondta most már hangosabban a kis cinke - csodálatos, szép nagy hal...- Jaj! - húzta össze magát a varjú a fán, míg a róka képe csupa ragyogás lett.- Most megbüntetlek, vén trágyadoktor - és majdnem óvatosság nélkül surrant át a sűrűségen, leugrott a folyó magas partjáról, és egy perc múlva már ott ette a szép darab pontyot a varjú alatt.- Kár - siránkozott a varjú -, káár az ilyen tolvajba! A róka csámcsogva nézett fel. Ebben a pillanatban éles nyúl- sírás hangzott fel az erdő mélyéről, s a rókán mintha végigvágtak volna!- A területemen! Az Én területemen! És elrohant. Lent pedig, a völgy aljában az egyik vadász azt mondta a másiknak:- Fújd meg még egyszer. És a csalogató sípból még egyszer megjajdult a megfogott nyúl éles panasza, mintha egy másik róka fojtogatná... Az öreg varjú szomorúan ült a fatetőn mindaddig, amíg csak egy puskalövés végig nem zengett az erdőn. A varjú bölcs, öreg varjú volt, aki tudta, hogy ahol vadásznak, ott marad is néha valami, azért déltájban elvitorlázott arrafelé, ahol a puska szólt. Ismerte azt a völgyet és rövid körözés után megtalálta a helyet, ahol meglőtték a rókát, megnyúzták, és megtalálta a rókát is, kabát nélkül, amit a szűcsök gereznának neveznek. A varjú szeme elégedett volt.- Lám-lám, mégiscsak meglesz a halam. És őrizni kezdte most már a rókát. x A vadászházban a rókabőr már ki van feszítve, s azt mondja az egyik vadász a másiknak:- Csodálatos szép ez a bőr: csak nagy telek után ilyen szép a rókabőr márciusban. SZÉP ERNŐ í rágok Tavasznak ibolya a virágja, A nyár rózsát hoz a világra, Az ősz a krizantémot költi fel, A tél jégvirágot lehel. DEVECSERI GÁBOR Beröpül az ég a házba Beröpül az ég a házba, tele lesz a szoba éggel, tele lesz a téli ember keskeny szive szélességgel. Először csak ködkámzsában jön a tavasz leskelődve, aztán ez a kámzsa széthull csupa virág lesz belőle. Miért pusztultak ki a sárkánygyíkok? Az évmilliók távoli ködébe vesző ősélet „titokzatos szörnyetegei“ köréből a dinoszauruszok, magyarán a sárkánygyíkok váltak a leghírhedtebbekké. A földtörténeti középkorvan, mintegy 220-270 millió évvel ezelőtt a szárazföldeket és vizeket uraló sárkányokat már hajdani mesekönyveink borzongató képeiről legendássá avatta képzeletvilágunk. Ám hogyan is következhetett be pusztulásuk? A legvalószínűbb válasz: nem tudtak alkalmazkodni a hőmérséklet-változásokhoz. A dinoszauruszok felület-tömeg aránya igen alacsony volt, márpedig a hőcsere a testfelületen át megy végbe. Ismeretes, hogy a ma élő hüllők termore- gulációja abból áll, hogy a krokodil vízbe megy, ha melege van, és a napra fekszik ki, ha a teste lehűlt. Az óriás testű, páncéllal borított dinoszauruszok esetében ez a hőszabályozási módszer nagyon gyenge hatású lehetett. így kihalásuk legvalószínűbb oka az, hogy képtelenek lehettek hőháztartásukkal a harmadidőszakkal beköszöntő változásokat követni. (OV) XXX Harmadidőszak (harmadkor) - tercier: a földtörténeti újkor idősebb szakasza: az emlősvilág teljes kifejlődése jellemzi. Óharmadidőszakra (paleogén) és újharmadidö- szakra (neogén) tagolódik. Az öregasszony meg a hal (Svéd népmese) Volt egyszer egy öregasz- szony, aki egyedül élt házában, egy domb tetején. Sok gondja- baja volt szegénynek, de különösen három dolog keserítette meg az életét. Először is az, hogy olyan életlen volt a fejszéje, hogy több órán át tartott, amíg felaprította a tüzelőt. Másodszor, hogy egész nap szőtt a szövőszékén, de az elkészült kelme soha sem volt olyan hosszú, amilyennek szerette volna. A harmadik keserűsége pedig a dombocska volt, amelyre nagon fárasztó volt felcipelni a vizet a forrástól. Egy szép napon az öregasz- szony kis rocskájával egy fickán- dozó halat merített ki a forrás vizéből.- Isten hozott! - mondta az öregasszony. - Rég volt, amikor utoljára hal került az asztalomra.- Igen, de én mégis azt hiszem, hogy jobb lenne, ha visz- szadobnál a vízbe - mondta a hal.- Hogy a csudába! Te beszélni tudsz? - kérdezte meglepődve az öregasszony. - De hát miért ne egyelek meg?- Azért, mert az lenne a legostobább dolog, amit tehetnél - válaszolta a hal. - Ha megkíméled az életem, három kívánságodat teljesítem. Igaz, az öregasszonynak nagyon sok kívánsága lett volna, de arra gondolt: az a biztos, amit a kezedben tartasz. Habozott, vajon visszadobja-e a halat. Az újra megszólalt.- Nos, nincs három kívánságod? Hogyne lett volna. Elsőnek a tűzifa jutott az eszébe.- Jó, hát akkor azt kívánom elsőnek, hogy mindaz, amit a kezemmel megütök, összetörjön.- így legyen! Mit akarsz még?- Másodiknak azt kívánom- mondta az öregasszony, és eszébe jutott a kelme -, hogy mindaz, amihez hozzáérek, legyen hosszú.- Legyen úgy, ahogy akarod!- mondta a hal. - Mit kívánsz utolsónak? Az öregasszony ezúttal a dombra és a vízzel teli nehéz rocskákra gondolt.- Jó, hát akkor azt kívánom, hogy rocskáim maguk járjanak le a forráshoz vízért, és maguk is hozzák fel azt.- így legyen! - mondta a hal. Ekkor az öregasszony elengedte a kis halacskát. És lássatok csodát! Mindkét vizesvödör elindult fölfelé a dombon. Az öregasszony annyira mókásnak találta ezt a látványt, hogy hosz- szas kacagásba tört ki.- Soha az életben nem láttam még ilyet! - kiabálta. Hahotázott és ugrált, majd az ámulattól és az örömtől összevissza csapkodott a karjaival. így történt, hogy a bal tenyerével ráütött a térdére, mire az - reccs! eltörött. Siralmas vége lett a nagy örvendezésnek. Az öregasszonynak le kellett ülnie a kis tahidra, és ott sirt, könnyezett. S ha az ember sír, olykorolykor meg kell törölnie a szemét. Az öregasszony is előbb a szeméhez emelte kötényét, majd megtörölte az orrát. Erre azonban olyan hosszúra megnőtt az orra, hogy leért egészen a köténye szegélyéig. Hogy még mi történt aztán, nem tudom, lehet, hogy az a szegény öregasszony még mindig ott ül a hídon, és sír, sír, sír... Egyházi Katalin fordítása MADÁRGYÜLÉS Mindkét rajz egy madárgyűlés résztvevőit ábrázolja, ám mindkét csoportképen látható két-két olyan madár, amelyik csak egy-egy összejövetelt tisztelt meg jelenlétével. Megtalálod őket? EGY KIS LOGIKA Az óramutató járásának irányában haladva, vajon milyen szám kerül a kérdőjel helyére? Készítette: B. A. A Í á”“2 \ Jö •\ I A “t / / i X • 5 ‘Mi. \ x yüx •Jut!*V V Megfejtés A március 13-ai számunkban közölt feladatok megfejtése: a jobb oldalin páratlan a 14-es és a 16-os, a bal oldalin a 8-as és a 7-es; induló. Nyertesek: Uszkay István, Nagykapos; Takács Péter, Gömöralmágy; Mezei Mária, Ipolyhídvég; Kovács Zoltán, Zsély; Izsák Tamás, Izsa. ASM EABH FEKETE ISTVÁN Már ci US Szerkeszti: Tallósi Béla Gondolkodom, tehát...
