Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-27 / 13. szám
JOHANNES AMOS COMMENIUS* Boldog öreg, te, polgára az új világnak, mely képeid által minékünk adatott: dolgainkra, pereinkre nézzél bár az égből iidvözülten, vagy fogjon el bár szomorúság értünk, avagy a halált leküzdve az égi titkot őrizd, melyet az Úr bölcsessége rejtett el a földön; ne add föl a reményt: énekeid legyőzik a halált, vetésed magvait nem vette be hiába a föld. időben kezdenek majd aratni, • az isteni végzés betartja tö,%í Megnyílik lassan a természet, boldogtalanoi ha egyesítjük törekvéseinket. Megéred még, Comenius, hog és reményeid, sőt vágyódó ál Gottfri A VILÁG ÚTVESZTŐJE ÉS A SZÍV PARADICSOMA XIX. fejezet A VÁNDOR MEGVIZSGÁLJA A HIVATALVISELŐK RENDJÉT A különböző Más utcába jutottunk hát, s itt mindenféle kisebb- fokozatok nagyobb székeket látok; a rajtuk ülőket így szólították: városbíró úr, várnagy úr, kancellár úr, helytartó úr, bíró urak, kegyes király, herceg, főúr stb. S szól hozzám a tolmács: „Nos, itt vannak az emberek, akik a peres ügyekben ítéleteket hoznak, a rosszakat megbüntetik, a jókat megvédelmezik, s így a világ rendjét fenntartják.“ „Ez persze szép és szükséges dolog az emberi életben“, mondom; „de hogyan toborozzák ezeket az embereket?“ „Egyesek születnek erre, másokat a közösség választ ki azok közül, akik mindenki másnál okosabbnak, tapasztaltabbnak, a jogot és az igazságot legjobban ismerőnek tetszenek.“ „Ez is szép“, jegyzem meg. Ámde éppen körültekintek, s látom, hogy némelyek a bársonyszéket pénzen szerzik meg, mások könyörgéssel vagy hízelgéssel jutnak hozzá, sőt olyanok is vannak, akik önhatalmúlag foglalják el. Miután mindezt megfigyeltem, felkiáltok: „Hé, hé, rendetlenség!“ „Hallgass, te kotnyeles“, int a tolmács, „pórul jársz, ha meghallja itt valaki.“ „De miért nem várják meg, amíg megválasztják őket?“, kérdezem, így válaszol: „Nos, maguk tudják legjobban, hogy alkalmasak-e munkára; ha a többiek is elismerik őket ilyeneknek, mi közöd neked hozzá?“ Én hát elhallgatok, s megigazítva szemüvegem, alaposan szemre veszem őket; csakhamar különös dolgokat látok, nevezetesen azt, hogy közülük csak kevésnek volt meg valamennyi testrésze, s hogy csaknem mindegyiküknek hiányzott egy és más a legszükségesebbek közül. Némelyiknek nem volt füle, mellyel a pórok panaszát meghallgatta volna; másiknak szeme nem volt az előtte zajló törvénytelenségek meglátására; másikról az orr hiányzott, hogy megérezze a szélhámosok üzelmeit; másiknak szájában nyelv nem volt, hogy a néma elnyomottakért szót emelhetett volna; másik kéz nélkül lézengett, és az igazságos végzéseket nem foganatosíthatta; soknak pedig szíve nem volt, hogy azt merje cselekedni, amit az igazság követel. Akiknek pedig megvolt mindenük, azokat gyötrődő embereknek ismertem meg: szüntelenül hajszolták őket, nem is ehettek, nem is ihattak nyugodtan. Ezzel szemben amazok az életük nagyobb részét henyéléssel töltötték. Mondom is: „Miért bízzák a bíráskodást és a jogszolgáltatást olyan emberekre, akik híján vannak a szükséges testrészeknek?“ Tolmácsom azt feleli, hogy csupán énnekem tűnik fel ez így, de valójában másként van. Hiszen, úgymond: „Qui nescit simulare, nescit regnare. Aki másokat igazgat, annak gyakran kell nem látni, nem hallani, nem érteni, még ha lát, hall és ért is egyébként. Ezt azonban te, aki járatlan vagy politikai dolgokban, nem foghatod fel.“ „De hitemre“, válaszolom, „jól látom én, hogy nincsenek testrészeik arra, amire szükségesek lennének.“ „Én meg azt javaslom neked, hallgass, mert ha nem hagyod abba okoskodásaidat, bizony ott szeded össze magad, ahová nem szívesen kerülnél. Vagy nem tudod talán, hogy a bírák gyalázása főbenjáró vétek?“ Elhallgatok hát, és csendben nézelődöm. Nem is tartom fontosnak, hogy elmondjak mindent, ami meglepőt az egyes székeken láttam: csupán két dolgot említek. Az ítélkezések Legfigyelmesebben a tanácsi bíráskodásnál álla- ferdeségei podtam meg, ahol is ilyen neveit láttam a bíró uraknak: Istentelen, Veszekedéspárti, Hallomásból ítélő, Részrehajló, Személyeskedő, Aranybarát, Ajándékszedő, Tapasztalatlan, Tudatlan, Hanyag, Sedre, Mindegy; valamennyiük elnöke és feje, a főbíró pedig Legyenígy volt. E nevekből rögtön következtethettem, milyen bírák ezek; ámde jelenlétemben is adódott egy példa. Őszinteséget megvádolta Rágalmazó, hogy bemocskolt néhány derék embert, minthogy az uzsorásokat fösvényeknek, az iszákosokat meg részegeknek nevezte, s még nem is tudom, mi egyebet mondott. A megidézett tanúk voltak: Pletyka, Hazugság és Gyanakvás; a jogi képviselő egyik fél részére Talpnyaló volt, a másik fél részére meg Fecsegő, akiről azonban Őszinteség azt mondotta, nincsen reá szüksége; amikor a vádlottól megkérdezték, tudja-e', mi a vád ellene, így szólott: „Igen, tudom, kedves bíró urak“, majd hozzátette: „itt állok, és másként nem szólhatok; Isten engem úgy segéljen!“ Erre a bírák összeültek, és előadták véleményüket. Istentelen: „Jóllehet igaza van Őszinteség asszonyságnak, de miért kell annyit locsognia róla? Ha ennyiben hagyjuk, talán még megkísérli, hogy rólunk is nyelveljen; ezért úgy vélem, kapjon büntetést.“ Veszekedéspárti: „Természetesen; hiszen ha egynek elnéznénk, a többi is mind azt akarná, hogy elnézők legyünk.“ Hallomásból ítélő: „Én ugyan tulajdonképpen nem is tudom, hogyan történt az eset, mivel azonban Rágalmazó úr oly fontosnak tekinti, megértem, hogy méltán érez fájdalmat; kapjon büntetést Őszinteség.“ Részrehajló: „Én már régebben is tudtam, hogy e pletykafészek mindent kifecseg; szükséges hát, hogy lakat legyen a száján.“ Személyeskedő: „Jó barátomat érte itt sértés; ennek az asszonynak legalább reám való tekintettel kellett volna kímélnie őt, s nem gyalázkodnia ilyen módon; méltó a büntetésre.“ Aranybarát: „Tudják önök, mily bőkezűnek mutatkozott Rágalmazó úr; méltó a védelmünkre.“ Ajándékszedő: „Így van, s bizony hálátlanok lennénk, ha e percben alul kellene maradnia.“ Tapasztalatlan: „Nekem hasonló esetről nincs is tudomásom; hadd szenvedje, amit megérdemelt.“ Tudatlan: „Én ehhez nem értek, helyeslek mindent, amit önök ítélnek.“ Mindegy: „Bármint legyen is, én mindenbe beleegyezem.“ Hanyag: „Hátha elhalasztanánk e pert? Később talán magától is rendeződik.“ Sedre: „Semmiképp sem! Legyen rögtön ítélet!“ Ítélőbíró: „Nyilvánvalóan; kire is kellene tekintettel lennünk? Amit a jog kíván, annak meg kell lennie!“ S felemelkedve ilyen ítéletet hozott: „Minthogy e fecsegő asszony oly szemérmetlen dologra vetemedett, hogy tisztes embereket mocskol mindenféle módon, fegyelmezetlen nyelvének megfékezése és másoknak való példaadás végett adassék neki egy híján negyven pofon; ügyében ez az ítélet.“ Erre Rágalmazó a prókátorral meg a tanúkkal együtt meghajolt, és az igazságos ítéletért köszönetét mondott; őszinteségnek szintén így kellett volna cselekednie. Ó azonban sírva fakadt és összekulcsolta kezét. Mivel pedig ilyen módon megsértette a bíróságot, elrendelték, hogy szigorúbb büntetést kapjon, s máris vonszolták a kínpadra. Szemem előtt történt e sérelem, nem türtőztethettem hát magam, s hangos szóval kiáltottam: „Ó, ha a világban minden ítélkezés ilyen, segíts meg, mindenható Istenem, hogy ne legyek bíró, és ne ítélkezzem senki felett!“ „Hallgass, kelekótya“, szólt rám a tolmács, és számra szorította a kezét; „esküszöm, hogy fecsegéseddel ugyanilyen büntetést vagy még szigorúbbat szerzel magadnak.“ S lám, Rágalmazó meg Talpnyaló már kezdtek ellenem tanúkat toborozni; én ezt észrevettem, megrémültem, s lélekszakadva repültem ki onnan, nem is tudom hogyan. A prókátorok Amikor aztán a Törvényház előtt kifújtam ma- csalfaságai gam, és a szemem is megtöröltem, látom ám, hogy sokan jönnek pereskedni, s hogy mindegyikük elé prókátorok futnak (Fecsegő, Talpnyaló, Félrevezető, Jogcsavaró és mások), szolgálatra ajánlkoznak. S először is nem azt nézik, kinek milyen az ügye, hanem milyen az erszénye. A törvénykönyvét mindegyik gondosan magánál hordta (amit a teológusok közt nem láttam), s olykor bele-beletekintgetett. Egyik-másik köteten efféle felírást olvastam: „Országos örvények és nyeldeletek“; másokon meg: „Országos okszerű sintérkedések“. Tovább azonban már nem akartam ilyesmit nézni, és bánatosan mentem el onnan. A teljhatalmú Fürgeláb ezt mondja: „A legjobb még hátravan. uralkodók és Gyere, nézd meg a királyok, a hercegek és egyéb ravasz hivatal- fejedelmek kormányzását, akik mind örökletesen nokaik uralkodnak alattvalóik fölött: talán kedved telik benne.“ S bemegyünk ismét valahová, és lám, itt oly magas és széles székeken ültek emberek, hogy csak kevesen közeledhettek és juthattak el hozzájuk, legalábbis a megfelelő eszközök nélkül. Mert mindegyik trónolónak a füle helyén, mindkét oldalon, bizonyos fajta hosszú csövek függtek, s ezekbe kellett suttognia annak, aki közölni akart valamit. E csövek viszont tekervé- nyesek és lyukasak voltak, s így sok szó veszett el, mielőtt a fejhez ért volna; ami pedig eljutott oda, legnagyobbrészt változottan érkezett. Észrevettem ugyanis, hogy nem mindig a beszélő kapta a választ; sőt egyik-másik, bármint kiabált is, az agyvelöhöz sosem jutott el; néha meg olyan válasz érkezett, amelynek az ügyhöz semmi köze sem volt. Hasonlóképpen a szemek és a nyelv helyén is csövek működtek, amelyek az ügyeket gyakran mutatták másképpen, mint amilyenek valóban voltak, s a felelet is másképpen hangzott, mint ahogy esetleg maga az úr gondolta. Miután ezt megértettem, így szóltam: „Ugyan miért nem teszik hát félre a csöveket, és miért nem néznek, hallgatnak, beszélnek egyszerűen a saját szemükkel, fülükkel és nyelvükkel, mint mindenki más?“ „A személy fensége és a hely tekintélye miatt szükséges e körforgás“, magyarázta a tolmács; „vagy te talán azt tartod, hogy parasztok ezek, akiknek bárki érintheti szemét, fülét, nyelvét?“ A tanácsadók Látok azonban személyeket, akik a trón körül intézménye• ólálkodnak, s akik közül egyesek valamit súgnak . • az uralkodó fülébe ama cső mellett; mások ° 1 a szemére tesznek előbb ilyen, majd amolyan pápaszemet; néhányan az orra alatt füstölnek valamivel; vannak, kik a kezét helyezik ide-oda, míg mások a lábát kötik össze, illetve oldják fel; némelyek a trónt javítják és szilárdítják ékekkel, támasztékokkal s így tovább. Látva ezt, megkérdezem: „Kik ezek és mit csinálnak?“ Felel a tolmács: „Ők a titkos tanácsosok, akik a királyt és a nagyurakat tájékoztatják.“ „Én bizony, ha azon a helyen volnék, nem tűrnék meg ilyesmit“, érvelek; „szabad ura lennék tagjaimnak, és szabadon szeretnék cselekedni.“ Erre ő: „Nem kell és nem is szabad megengedni, hogy minden csak egyetlen embertől függjön.“ „Ám legyen“, hajtogatom én, „de e nagyurak a parasztoknál is nyomorultabbak, mert annyira meg vannak kötve, hogy mások akarata nélkül még mozdulniuk sem lehet.“ „Ámde így sokkal biztosabbak dolgukban“, mondja ő; „gyere, nézd meg ezeket.“ BALÁZS TIBOR Sárospatak. Az i Az öreg-öreg iskoláknál talán nem élhet senki szebben... „A látható világ képekben",* megihletődsz kapuinál, valahogy megtorpansz egy percre s mintha könyveken gázolnál olyan félón lépsz a kövekre, Netántán hajdani deákok követik minden léptedet, s valami titkos felvételről a Kazinczy hangja követ, Csokonai, Kossuth megszólít % és Tompa Mihály, Gárdonyi szólja az igét amit te is már el szeretnél mondani és amit nem tanulhat senki és nem taníthat meg helyedben: az öreg-öreg oskoláknál nem ifjúhodhat senki szebben... *Comenius korszakalkotó műve, Sárospat Meg is nézem, hát látom trónoló bizony nem hagyott elűzte tájékoztatóit; ez meg gomnak. Ámde csakhamar n elűzött egynéhány helyett 1 mások, akik megpróbálták, hogy az uralkodó fü fújjanak, hogy tekintetét különféle módokon el jék, kezét és lábát ide-oda húzkodják; főleg p odajött, azt akarta, hogy amit ó a fejébe vett, azt míg aztán e szerencsétlen nagyúr végül is ner kinek engedjen, kitől féljen, és hogyan elégítsen jegyzem: „Már látom, hogy jobb néhány kivála így mindenki viszályának célpontjában leni lehetne-e ezt valahogyan másként elrendezni lehetséges?“, mondja ő; „hiszen ez már a foglal! kitől panaszt, vádat, kérést, folyamodványt, ér\ kell elfogadni, és mindenkinek igazságot kell nem olyan az uralkodó, mint ezek itten.“ a Irnrnmhns S mutat nekem néhányat; urJodók -sósokat engedtek ma*, ságaikat kigondolták, és m« doztak körülöttük, simogai rakosgattak alájuk, szemük legyezővel szellőt támasztottak, felszedték a csókolgatták az úr ruháját és saruját, ám mindes némelyikük az úrnak még a kiköpött nyálát é felnyalta, s dicsérgette, milyen édes. De ez mef tetszett énnekem; főleg azért nem, mert lát uralkodók trónusa általában ingadozott és fel is 1 ülő legkevésbé számított rá, minthogy nem volt sebb támogatók. A vándor ve- Az én jelenlétemben is meg szélybe kerül trón felborult, az úr pedig fc nagy zajongás támad a nép már hoznak is egy másikat, kiáltozzák örvendezve, hogj lesz, mint ahogy eddig volt: körülfogják a trónt, ják, aki hogyan bírja. Én is úgy gondolom (a: mondja), hogy illő dolog a közjóban segédke: s egy-két éket a trónszékbe ütök; egyesek dics« viszont rossz szemmel nézik. Ekkor azonban a lefordult a trónról, összeszedi övéit, és furkós belevág a tömegbe, mígnem mindenki szétszalac a nyakukat szegik. Engem megdermeszt a félek sincs erőm, Fürgeláb azonban, mihelyt hallja, segített még a trónraültetésben és a trón erősítés hogy szintén meneküljek. Bódulat viszont azt sem kell tenni: én meg csak töprengek, melyil beleütközöm a körülöttem forgó furkósbotba, s í: szedem lábamat, és rohanok egy zugba. így veszedelmes dolog a trónon ülni vagy körűim! akár csak így-úgy hozzáérni. Ezért aztán szíves« s a legkisebb szándék sem ébredezett benn« visszatérni kívánjak. Mondtam is kísérőmnek: „ helyeket, akinek tetszik, én nem teszem már so A tanácsadók nélkül még rosszabb
