Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-20 / 12. szám
Mihail Szergejevics és Raisza Makszimovna Ökandúrsága Murát egyáltalán nem bánja, hogy vége az elnököskö- désnek Még nekünk, itt a szomszédban is furcsa ez az orosz - de más szláv népeknél is fellelhető - szokás, hogy az embereket a társadalmi érintkezésben kereszt- és apai nevükön szólítják. Japántól Amerikáig mégis mindenki tudja, kicsoda Mihail Szergejevics és Raisza Makszimovna. A volt szovjet elnöki pár üstökösként robbant be a birodalom komor politikai egére, meleg fénnyel oszlatta fel a ködös sötétséget. S elődeikkel összehasonlítva olyan gyorsan is tűntek el a nagypolitikából, m|nt egy üstökös. De megjelentek másutt, abban a civil társadalmi életben, amely előttük nem létezett az időközben elemeire széthullott hatalmas országban. Gorbacsov exelnök lett, de nem politikai hulla. Gorbacsovék sok mindenben hagyományt teremtettek, amikor a Kremlben voltak, s távozásuk után is szokatlan dolgokat tesznek, példátlan dolgok történnek velük. Teszem azt, gondot okoznak a postának. Ezért fel is szólította a volt államfőt ez az intézmény, tegye közzé új címét, hogy kézbesíteni tudják neki számtalan levelét a volt birodalom minden részéből. Gondoljuk csak el: ki kockáztatta volna meg, hogy levelet, méghozzá támogató, elismerő levelet írjon Hruscsovnak, miután félreállították őt? A többi előd pedig kivétel nélkül koporsóban hagyta el a Kremlt. Mégsem lenne teljesen igaz, ha azt imám, hogy Gorbacsovék egyszerű állampolgárok lettek. Éppen akkor, amikor ezeket a sorokat írtam, német kiadója meghívására Mihail Gorbacsov és felesége „hivatalos jellegű“ magánlátogatáson Németországban tartózkodott. Fogadta őket az államfő, a kancellár, a külügyminiszter, két volt kancellár és további neves személyiségek is. Szó, ami szó, nem minden hivatalban lévő államférfinak jut ki az ilyen megtiszteltetésből. Sőt, a sajtó, a közvélemény sem talált ebben semmi kivetnivalót. Ellenkezőleg, a német lapok egybehangzóan azt írták: Gorbacsovnak ez jár, eny- nyit igazán megérdemel. Érdekelne, mit érezhetett ezt hallva Jelcin Moszkvában, nyakában az összeomlott nagyhatalom gondjával-bajával, visszagondolva a barátságtalan fogadtatásokra Párizsban, Washingtonban. Bizonyára az sem tetszett neki, hogy mint korábban, Raisza ezúttal is ott állt férje oldalán - ahogy illik. Ezt az Oroszországban korábban lenézett nyugati szokást ők igyekeztek meghonosítani, amit Jelcin nyilvánosan kifogásolt. Úgy tűnik azonban, hogy tanulékony: már az ő felesége is vállal társadalmi szerepet. Mihail Szergejevics azonban tartja a szavát: támogatja Jelcint és az általa képviselt politikai irányvonalat. Erre nyomban lemondása után ígéretet tett, s azóta is ennek megfelelően cselekszik. Ezt tette Németországban is, ahol arra ösztönözte a politikai és gazdasági vezetőket, hogy folyamatosan segítsék az utódköztársaságokat, de elsősorban Oroszországot, amely a legtöbb terhet vállalta magára. A hivatalos Moszkva feltűnően fukarkodik, ami a köszönetét illeti, pedig az méltán kijárna a v olt államfőnek. Még akkor is, ha arra igazán nem tart igényt, amit azt több példa bizonyítja. Amerikában az a szokás, hogy a távozó elnök egy emlék- könyvtárat alapít, más államfők különböző alapítványokat hoznak létre, amelyek nemcsak a köz érdekeit szolgálják, hanem a sajátjukat is. Gorbacsov is egy alapítvány mellett döntött, de maximálisan önzetlenül, sőt nagyon is bőkezűen. Létrehozta a politikai, gazdasági és társadalmi kutatások alapítványát, amelyhez Jelcin ugyan adott egy épületet, ami nem kevés, de egész működését a volt elnök úgymond a saját zsebéből finanszírozza. A könyveiért, cikkeiért kapott honoráriumokat sosem tartotta meg, azokat mindig valamilyen emberbarát célra adományozta. Ezentúl ezekből a tiszteletdíjakból akarja fenntartani az alapítványt. A pénztelenségtől nem kell tartania, hiszen megállapodott a Komszo- molszkaja Pravdával, hogy rendszeresen publikálni fog a lapban. Ez azonban nyilvánvalóan csak aprópénz ahhoz képest, amit a The New York Times fog fizetni neki a havi egy cikkért. Az összeget, természeBár a pártetika nem tiltotta az érzelmeket, ildomos volt leplezni azokat. Gorbacsov ezt sosem tette, mindig hangsúlyozta, milyen közel áll hozzá a felesége. tesen homály fedi, de aligha lesz jelképes. Már olasz lapokban is jelentek meg írások Gorbacsov tollából, s most már - az alapítvány érdekeit szem előtt tartva- honoráriumot kér az interjúkért is. Aligha akadna bárki, aki tisztességtelennek tartaná, ha meghagyná magának a tiszteletdíjakat, hiszen ezért a pénzért becsületesen megdolgozik. Nyugdíja pedig, az a 3900 rubel, amit a mindenkori távozó elnöknek még az ó idejében szavazott meg a szovjet parlament, igazán nevetséges összeg - mintegy 60 dollár. Bár az is igaz, hogy Moszkvában egy átlagos család minden egyes tagjára nem jut több havonta, mint 550 rubel. Tehát Gorbacsovék az átlagnál közel négyszer jobban állnak, viszont kiadásaik is vannak bőven. Fenn kell tartaniuk a Koszigin sugárúti háromszobás lakást, az államtól kapott dácsát Moszkva mellett, s a volt elnöki ZIL gépkocsit, amelynek órüle- tesen nagy a fogyasztása. így aztán nem meglepő, hogy a brit televíziónak adott nyilatkozatában február végén Mihail Szergejevics panaszkodott egy kicsit, mondván, ideje lenne már a családra is gondolni, s kénytelen lesz dollárt keresni, mert azért a nem egész 4 ezer rubelért nem sokat vehetnek. Ismételten cáfolta, hogy farmja lenne Finnországban, villája Kaliforniában, Genfben vagy Tibetben! S bár tudatában van annak, hogy külföldön sosem lennének anyagi gondjai, esze ágában sincs emigrálni. Ha Gorbacsov távozna az országból, annak jó néhányan örülnének, sokan megértenék öt, de még többen sajnálnák- erről meg vagyok győződve. Mint ahogy arról is, hogy amit az alapítvány keretében most kezd csinálni, az csak hasznára lesz az országnak. S azt sem tartom kizártnak, hogy a volt elnökre a mainál komolyabb feladatok is várnak. Görföl Zsuzsa A KÖDÖSÍTÉSEK BOSSZÚJA A szembenézés elmulasztásáról - márciusi tüntetések ürügyén Az 1848 márciusában fogant forradalmi és szabadságharcos örökséggel szemben gyakran jelentkezik a politikai kisajátítás szándéka. A Petőfi-szereteten alapuló kultuszba is sikerült belopni hamis szólamokat. A szabadságnak és a függetlenségnek személyével összeforrott eszméjében azonban a haladás hívei találtak igazi ösztönzésre. így volt ez ötven évvel ezelőtt is, amikor Petőfi-jelvénnyel a gomblyukukban a március 15-i budapesti szoborkoszorúzás résztvevői szabad, független Magyarországot követelő jelszavakat harsogtak. A belvároson áthaladó - rendőrségi becslés szerint is mintegy nyolcezres - menet forró hangulatú tüntetését jól láthatták a Duna-parti szállodák ablakából a megdöbbent német főtisztek. A tömeg a Lánchídnál megütközött a rendőrséggel, mely a tüntetést szétverte. Jó tíz éve nem került sor a Horthy-Magyarországon hasonló, demokratikus szellemű megmozdulásra. A tüntetők javarészben szervezett munkások és munkásfiatalok voltak. A demonstráció előkészületei már a hónap elején elkezdődtek. Ekkor látott napvilágot a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalapítását hírül adó felhívás, melyet a szociáldemokrata Népszava és néhány polgári lap is közzétett. A kiáltvány a magyar függetlenségi harcok hagyományainak gyűjtésére szólított föl, de harminc neves politikus, művész és közéleti személyiség, közöttük Illyés Gyula kézjegye is érzékeltette, hogy a valódi cél a munkáspártoknak és a szakszervezeteknek, valamint a polgári erőknek az összefogására épülő legális antifasiszta testület létrehozása, mely lendületet adhat a széles körű függetlenségi mozgalom kibontakozásának. Ez a mozgalom azonban nem öltött szélesebb méreteket. S ennek nemcsak a meghátrálásra késztető hatósági erőszak fokozódása állta útját. Meghatározóan befolyásolta a magyarországi antifasizmus helyzetét és lehetőségeit az a közhangulat, mely számos illúzióból táplálkozott és újabb hiedelmeket keltett. A területgyarapodások önmagukban is a rendszer bázisát erősítették, a hadikonjunktúra javította a megélhetési feltételeket. A magyarországi közállapotok kedvezőbbek voltak, mint a megszállt és hadszíntérré vált országokban. A hátország nem érzékelte a frontkatonák és a zsidó munkaszolgálatosok háborús szenvedéseit. A meglevő állapotok megóvása a nagyobb veszélyeket elháritó lehetőségnek tűnt. A Kállay-kormány Nyugat felé is tapogatózó politikája azt a tévhitet sugallta, hogy a háborút sikerül nagyobb megrázkódtatások nélkül túlélni. Sajátos helyzetet eredményezett, hogy a Horthy-rendszer a korábbi uralmi formák fenntartásával vállalta a hadbalépést a németek oldalán. A szélsőjobboldali pártok nem tudtak kormányzati szerepre szert tenni. A háború idején Magyarország volt az egyedüli közép- és keleteurópai ország, ahol a német megszállásig a parlamenti rendszer baloldali és demokratikus ellenzék fellépését is lehetővé tette; a százezernyi tagságú szociáldemokrata párt is parlamenti képviselettel rendelkezett, s demokratikus és baloldali beállítottságú lapok (Magyar Nemzet, Magyar Szó, Népszava) jelenhettek meg. A Kállay-kormány nem engedett a zsidókkal szembeni „radikális" intézkedéseket követelő német nyomásnak, s a kisembereket sújtó zsidótörvények ellenére úgy tűnt, életben maradásukat nem fenyegeti fokozott veszély. Zsidók, lengyelek és francia hadifoglyok találtak menedéket Magyarországon. Volt hát mit veszteniük az embereknek, amikor Budapest utcáin 1944. március 19-én megjelentek a német páncélosok és az oldalkocsis motor- kerékpárok. A német megszállás váratlanul érte az emberek millióit. Annálfogva is, - hangsúlyozza Juhász Gyula, a neves történész -, mert a Horthy-rendszer hatalmi gépezete és a népi indíttatású demokratikus, valamint baloldali ellenzék között nem alakulhatott ki együttműködés. A veszélyérzet tompítását és a cselekvő ellenállást gyengítette a háború utáni területveszteségek csüggesztő perspektívája is. Míg viszont odaát, a szlovák hegyekben épp a nacionalizmussal keveredő nemzeti önvédelem is gerjesztette a fegyveres felkelés kirobbanását. A köztársaság felújítása területek visszaszerzését is jelentette, nemkülönben a Hitler oldalán játszott háborús szerep el- homályosítását. Amikor Magyarországon 1942- ben az újvidéki vérengzés miatt Baj- csy-Zsilinszky Endre szájából a parlamentben is tiltakozó szavak hangozhattak el, a Tiso-féle Szlovákiában a tudák-rezsim a német nemzetiszocialista mintát követve a mindenre kiterjedő fasizálódás útját járta. Szlovákiában fonák helyzet állt elő: Tiso a vezéri elv elfogadásával, a fasizálódás elmélyítésével igyekezett elejét venni a fudák-táboron belüli szélsőségesek hatalomra jutási kísérleteinek. Ennek részeként vállalta 1942-ben - mint egyedüli csatlós ország - a szlovákiai zsidók saját hatalmi eszközökkel végrehajtott deportálását, amire Magyarországon csak a német megszállás után került sor. A felkelést követő hét hónap alatt a németeknek nem kellett Szlovákiában őrségváltást eszközölniük. A Tiso-rendszer továbbra is képes volt apparátusának működtetésével eleget tenni elvárásaiknak. Mindez meglehetősen szűkkörű felelösségrevonással zárult. Ahogy Janics Kálmán írja a Hontalanság évei című könyvében: „A tömegek a diplomácia befejezett tényei szerint voltak kénytelenek a valósággal szembenézni". Ez pedig egyet jelentett az egész magyar nemzet fasiszta fertőzöttségének és a szlovákiai magyarsággal szembeni árulásnak a vádjával. Míg viszont a szlovákság, a felújított köztársaság alkotó elemeként szinte teljes felmentvényt kapott, sőt, az ítész szerepébe került. Ma is érezhetően tartják magukat a háború utáni beidegződések, minthogy napirendre került a kassai kormányprogramban is kimondott kollektív felelősségnek az elutasítása. S eközben a nyílt szembenézés elmulasztása most áll bosszút rajtunk. Szlovákia fővárosa március hónapjában sajátos tüntetések és szellemidézések színhelye. A szónokok képesek - nem kis mértékben - a szlovák önállóság mai óhaját a háború alatti szlovák állam emlékéhez kötni, elhomályosítva annak fasiszta jellegét. Magyarországon viszont, igaz kevéssé látványosan, egyes politikai törekvések az elmúlt évtizedek fehér-fekete színű történelemszemlélete után a Horthy- rertdszerrel keresnek folytonosságot. A tisztánlátás őszinte elősegítésének újabb, felelőtlen elmulasztása súlyos következményekkel fenyeget. Kiss József 1992. III. 20.
