Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-13 / 11. szám
k régi szokása, hogy :k elmúlt emberek ár- rcjftani. a regényol- :ni a kézben, és elme- ökön. nőkön, férfia- iket Jósika, Jókai és éjszakára a háztetőnk , a verseskönyv sár- i árnyékarcát keresni, i túlvilágról, lehunyt ábrándos olvasóra... YGYULA Mit ebédelt, ha ebédelt, és a pénzt vajon vigyázva órizte-e, vagy megvetette... Frankenburg mit gondolt róla, és kik voltak a nők, akik házassága előtt nemcsak lelkileg szórakoztatták? Kik voltak Júlia előtt valóban érzései, és eme késő öregséget megélt és ezüstfejjel férjhez ment színésznő kiéhezett, testileg elkényszeredett, gyakran borot- válatlan, de tiszta ingú és mindig fényes csizmájú ifjú költőt hogyan és miként szerette? k&gaygg i Petőfi Sándort az éj i verseskönyvére haj- , barna fejemet! riss emlékezésben az legérdekesebb figurá- ember, akiről minden lmodott egyszer-két- júkomkban arról áb- gyszer jácintott ültet- i, bezárják szemeiket ásától, kinyitják fülei- adjok megértéséhez, tét... félbolondot, félálmot, isizmáknak nyekergé- túliak köznapiasságát. jrényét, pesti lapszer- is kalapját, dunavecsei osságát, pesti bürger- chentből való múvelt- áját, szatmári bálát, Költőn, Jókai barátsá- akást és ifjú házasságiné írni mindent, ami íberrel történt, amint ít egykoron, és amint y elgondolta; amint az i elképzelte, és érezte ít, gyávának, hősnek, , után kívánkozó sze- lipás költőnek, elcsa- tnek, tükre előtt nem- ilesztgetó, gondokkal a és éjszaka verseket írnak; és amint valójá- színész, félig szent, ászt, máskor a magyar niért fordította az an- en Coriolánust, és mit , midőn verseit írta, atva látta... És kik szerették még egykori honleányaink közül; leszámítva azon képzelgő, az elaluvó mécses nyújtózkodó lángjának árnyékképeihez hasonlatos fantáziájú idős dámákat, akikbe Liszt Ferenc és Reményi óta minden nevezetesebb magyar ember szerelmes volt? Belvárosi aranymúvesnék vagy frájok? Meglátogatta-e valaha úrihölgy szegényes kis szobájában, vagy megtelt polgárnők elmulattatták? Húsz és egynéhány esztendős volt, falvakban, tanyákon, pusztákon, csillagos ég alatt töltötte éjszakáit... mit gondolt magában? Majd Pesten csavargóit, és a Váci utcában utánanéztek a lomyetten át a dámák, amikor a kávéházba ment. Szerette-e egy idegen nő valahol a verseit, aki színésznőnek akart elszökni a szülői háztól? És „honunk szépei“, dalmos, gyengéd, szívű, jól főző, egészséges, vérbő dámáink mit gondoltak volt az agársovány poétáról?-f Március van, és március volt, s a költő képzeletvilága mindig távol jár a valóságos élettől. Egy fehér köpönyeges osztrák katonatiszt bizalmas naplójában bizonyára több s érdekesebb feljegyzést találhatnánk ama letűnt kor hölgyvilágáról, mint az ifjú Petőfi élményei között. Egy furcsa, idegenszerű és nők előtt kedvetlen ifjú férfi volt ő, olykor a Zrínyi Miklós állásában, máskor a Robes- pierre maszkjában. Volt Tiborc, és volt lantos diák (miután a városból eltávoMéry Gábor felvétele zott, és kézzel fogható eredménytelenséggel énekelt nőkről, akik tán a verseket sohasem olvasták vala); volt gőgös, megvető, hideg és öntelt, aki az aranyművesnéket, mint afféle kacér hölgyeket csak akkor vette volna tudomásul, ha azok szerelmét koldulják, holott a városban jurátusok pengették a sarkantyújukat, és a divatlapszerkesztő volt a legismertebb lion. Tizenhat éves kisleányokkal beszélgetett, bizonyára olyan komolyan és megfontoltan, amint a tanulásait cselekedte, holott azok a tánciskola vagy a gellérthegyi búcsú élményeiről szerettek volna hallani; szíve tele volt robbanó indulatokkal a férfinemen levő emberek iránt, mindenkit megvetett, toronymagasból nézett, főként e kor íróit és költőit... Bedőfi nevű karikatúrára gondolt, akit ellenségei megszólottak, holott éjszaka nőkre is gondolhatott volna... Laborfalvi Róza személye mérgesítette és gyújtogatta a haragját... a Pilvax kávéházbeli tehetségtelen írók miatt szorongatta az öklét... barátja sem volt: hogyan gondolhatott volna komolyan és hosszadalma- san egy hölgy harisnyakötőjére? Társtalanul, némán, panasz nélkül, jajkiáltást elnyelve távozott el Magyar- országról. Sohasem lehet megtudni, hogy mit gondolt valóban magában a márciusok, a tavaszok, az ifjak, a magyarok költője! (1916) nnnnnnniMimmMMmTMmTTTnrm SLAWOMIR MKOZEK A fajtalankodó Híre futott, hogy a parkban egy fajtalankodó grasszál. A sötétség leple alatt odamegy a járókelőkhöz, gyorsan ötszáz zlotyt ad nekik, majd nyomtalanul eltűnik. Elsőként a pénztárosunk esett áldozatául. Falfehéren támolygott be a vendéglőbe, vadonatúj ötszázast tartott a kezében. Elmesélte, mi történt vele, aztán rendelt egy kört, hogy lemossa a gyalázatot. A hír villámgyorsan szétröppent, és érthető izgalmat okozott. Különösen a szülők nyugtalankodtak. Attól féltek, nehogy a fajtalankodó cselekedetei demoralizálják a gyerkőcöket. A titokzatos személyt elnevezték „sátányszömynek“. A park elhagyatott, kivilágítatlan, rég várható volt, hogy valami disznóság történik ott. Ennek ellenére elhatároztam, hogy kockáztatok és másnap végigmegyek rajta. Elvégre nem vagyok gyáva. Az éjszaka vaksötét volt, de már a kapuban észrevettem, hogy a parkban nagy tömeg sétál. Látszik, hogy van mersze a népnek, és holmi-féle fajtalankodó nem fölemlít meg bennünket. Hanem kiderült, hogy éppen ö, a disznó, ijedt meg, mert járkáltam fel-alá -, de a fajtalannak se híre, se hamva. No várj csak, gazfickó, gondoltam magamban, nekem van időm, ráérek - addig maradok, amíg a többiek el nem mennek. Majd én megmutatom neked! Csak éjfél után maradtam egyedül a parkban. Hideg volt, szitált az eső. Őszi éjszaka. Furán éreztem magam. A bokrok közül végre előmászott valamiféle alak, és odajött hozzám.- Akar ötszáz zlotyt? - kérdezte.- Legyen - feleltem. - Engedek az erőszaknak. Mire ó: - Én is akarok. Ide egy ötszázast, és mehet. Látom, hogy rendes ember, teljesen normális, vasdoronggal... s nem ám ferdehajlamú. Mindössze nyolcvankét zloty harminc grosimat vitte el, több nem volt. A pénztáros sokáig védekezett a nyomozás alatt, hogy az ötszáz zlotyt a fajtalanko- dótól kapta, nem pedig a pénztárból vette ki. De végül beismerte, s a város megköny- nyebbülve fellélegzett. Én sem sajnálom a veszteséget. A legfontosabb, hogy a társadalom egészséges. Nincsenek köztünk fer- dehajlamúak. Kopasz-Kiedrowska Csilla fordítása TOMPA MIHÁLY Sándor bácsi Kész deczember Már a kelmed Fehér haja, ősz szakála! De a szíve, A kedve még Mindig az áprilist járja. S ő a talpán Mégis ember; Egy étetés neki Kassa; Csak azért is Elmegy addig, Hogy magát kisétálhassa. Élte lakzi... S gyógyszer torkán Nem ment még le egy gyüszűnyi, - Mi bordában Szőtték fonták, Hogy el nem tud immár nyűni?! Olyan föld ő, Hol bürök, gyom, Rózsa, gyógyfű föltenyésznek; Vidor kedve Röpkedő méh: Hord azokról édes mézet. Hatvan évet Hord a hátán, S megszentülni mégis jókor? Nem szelídül, Még hamisabb! Olyan kelmed, mint az ó bor. Gondja nincs a Nagy világra, A hol vér és tinta folynak; Maradjon bír A vitéznek, A sok betű meg a molynak! Bor a teje Vén gyereknek; Jó az új is, jobb a régi! Igyunk egyet, Jó barátim! Mindig csak ez a vers végi! Nem ad gondot S pénzt kamatra, Zárja bé majd más az ajtót! Úgy is minden Hasztalanság: A mi csak lesz, a mi csak volt! És viradtig Dínom-dánom, Szó1 a kakas egyszer, kétszer, De e hangtól Úgy irtózik! Búvik tőle, mint szent Péter. Tudomány, hír, Hatalom, fény: Látó vakság, fényes járom: Egyik ember Mélybe sűlyed, Más elvész a magasságon! Búvó-hely a Pincze öble, A tivornyák ősi vára; S halálig nem Kapitulál: Ő esik el utoljára. Kelmed, látom, Tartja, a mit Salamon szólt hajdanában: Mikép a nagy Bölcsességben Hasonló nagy búsulás van! Egykor úgyis, A mint tudjuk, Zászlótartó volt a hadban; A zászlóból Már csak a nyél, A hős tettből egy kulacs van! Nem is búsult Életében; Jól teszi, bármit mond a pap! Kik foltozzák E világot: A bölcsek sem boldogabbak! CSUSZKA SZANDRA 6. OSZTÁLYOS RIMASZOMBATI TANULÓ TOMPA MIHÁLY KÖLTŐHÖZ A BARBUZIN IDŐ-EXPRESSZEN Mire gondolt a költő bácsi, amikor eztet a versét írta? Valóban élt-e 1860 táján Hanván ez a Sándor bácsi, akiről szól, vagy csak úgy ki tetszett találni? Véletlenül nem az egykori, bordalokat, szerelmes, hazafias meg mindenféle más verseket író barátjára gondolt-e, meg arra, hogy ki tudja, valahol talán még most is életben lehet, csak elbujdosott a nagy hírnév, dicsőség, börtön, akasztófa, honorárium, leánykák és mindenféle politikusok elől? Allegória-e a zászló nyele meg a kulacs, vagy talán tényleg maga is azt tetszett gondolni, hogy csak annyi maradt meg akkorára a 48- ból? A bürök, gyom, gyógyfű olyan általános, én inkább valami szebbet, Mécsvirágot, Bajnokfüvet vagy Délikét írnék, ahogy a virágregéiben is olvastuk... Azt a versszakot, amelyik úgy kezdődik, hogy Tudomány, hír, Hatalom fény... egyáltalán nem is értem, mi az, hogy „Látó vakság“?, és hogyan veszhet el valaki a „Magasságon“? Ezeket biztosan majd csak a nyolcadikban tanítják... Ennek az egész versnek a formája meg olyan, minthogyha vállas, keménykalapos bácsik sorakoznának egymás után. Ja, és még tényleg, hogy el ne felejtsem, úgy tetszik gondolni, hogy nem nagyon jó igen sokat tanulni, mert akkor majd nagyon szomorúak leszünk; valóban jobb a hülyéknek, vagy csak az a paraszt bácsi hiszi ott a faluban, akiről ez a vers is szól...? ^■> OvtsJi Nagyszerű ember volt, ki először halhatatlannak állítá a lelket. Nagyszerű, ki először megtagadta. Mi az oka, hogy annyi hitetlen ember van a világon? Tán nem egyéb, minthogy némelyek azt akarják, hogy igen is sokat higgyünk. A bájt mindég a lepel adja. Madách Imre
