Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-13 / 11. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly VAJDA JÁNOS A virrasztók Itt a nagy halott előttünk. Kiterítve mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen. A sírásban elfáradt már Valamennyi jó rokon. Talán mi se volnánk ébren, Hanem mert a torban, éhen Rágódunk a csontokon. A csontokon sem rágódnánk, Dehát - ez a kenyerünk. Nem maradt ránk dús örökség; Fizet minket a nemzetség, Ha sírunk, énekelünk. Már maholnap ez se kell majd. „Elég volt a gyász, a dal, - Ami megholt, föl nem támad, Haszontalan minden bánat! Hajrá, étel, dal, ital!“ Ilyen szelet hallunk is már. Ki legtöbbet örökölt, Annak van a legjobb kedve; Ott van a múlt elfeledve, És eladva ez a föld, Hol pihennek a nagy ősök, Kik szerezték vérükön Azt is, amin ők mulatnak... Idegenek jól aratnak Vérben ázott térökön. Ők alusznak szépen, mélyen; Ébren már csak mi vagyunk: Ők alusznak s nem álmodnak; Mi virrasztunk ébren, haj csak Ébren is mi - álmodunk. Álmodunk mi hihetetlent, El se merjük mondani. A holt szeme félig nyitva; Hátha meg nem volna halva, S lehetne még valami... A nagy tenger-éjszakába Ki-kinézünk olykoron. Mert nem tudjuk, hány az óra, Hallgatunk a kakasszóra, Merengünk egy csillagon. Jó reménnyel, vak reménnyel, Hogy ha megvirradna már! De a hajnal csak nem pirkad, S amit látunk, az se csillag: Bolygó fény, vagy fénybogár! És csak oly csöndes ne volna! De ez úgy fojt, úgy ijeszt... Dalunk is már egyre fárad, Alig ad még bátorságot... Égen-földön semmi nesz... Szempillánk is csuklik immár... S ha az álom elnyomott, S mi is alszunk, boldog Isten! Akkor aztán késő minden - Mozdulhat a tetszhalott!... (1855) E gyszerre azt vettem észre, hogy mozgalmasabb lett a világ! Rónayéknál a vendégek még sűrűbben és számosabban fordultak meg, mint azelőtt. Muzsikáltak a makói cigányok, akiknek ekkor még a bandában nem csupán vonós hangszereik (mint ma), de trombitájuk és bombardonjuk is volt. Jöttek a követválasztások az országgyűlésre. Követ Rónay János lett. Egy idő múlva igen szokatlan látvány ragadta meg figyelmünket: Rónay Jánost, a követet láttuk, amint húsz-harminc, póznákkal ellátott parasztot léptetget a mezőn. Ezt azelőtt sohasem láttuk és nagyon megbámultuk, hogy az emberek se nem kapálnak, se nem kaszálnak, hanem csak jobb- ra-balra lépkednek egy sorba, anélkül, hogy egyéb munka után törnék magukat, az uraság pedig így kiabál KASSAI VIDOR dig vissza reáhajtja a töltött részre. Fegyvertöltéskor ezt a visszahajtott részt (mint fölöslegest) foggal szakították le (ezért, akinek elöl foga hiányzott, az apró fegyverben nem szolgálhatott), ekkor a port a fegyvercsőbe töltötték, a megmaradt papírtokot pedig golyóstul utánanyomták, végre vasvesszővel két- három suhintással ráverték, azután lőttek; ezt azonban a honvédek nemigen kedvelték; egyszer-kétszer lőttek, azután vagy szuronyt szegezve rohantak, vagy megfordították fegyvereiket s annak boldogabb végével manipuláltak. Beszállásolt honvédeink töltényeiket olykor kirakták az asztalra. Kosztosfiúnk elcsent egyet-egyet, s a lőport elosztotta közöttünk; a honvédek sohase keresték, ilyesmire nem értek akkor reá. Nagynéném varrócérnája hosz- szúkás facsigákra volt gombolyítva (úgy árulták). Az üres csigákat én kaptam - ez végig ki volt fúrva. Ennek egyik végét ablakónnal betömtem, oldalán kis lyukat fúrtam s kész volt az ágyú. Folyton háborúztunk, ágyúztunk, csoda, hogy a házat föl nem gyújtottuk. Megostromoltuk a deszkakerítést, vertük tégladarabokkal, botokkal. A szomszédok átjöttek, hogy mi történik portáikkal. Ilyenkor azután minden vitézségünk mellett is mi verettünk meg. Szenvedtünk a hazáért - mondottuk. Még folyton háborúzgattunk, de már nemcsak rácok és szerviánok, hanem németek meg muszkák is szenekik: „Fél jobb, fél bal, balra kanyarodj, állj, indulj“ — azok pedig minden szóra egyszerre mozdultak, azt mondták, hogy az uraság a népet egzecérozni tanítja. Hogy mindez mire való. Nemzetiszínű kokárdák ni, de nemsokára megtudtuk, hogy mire való. Nemzeti színű kokárdák nőttek az emberek kalapjain meg a melleken. Sok embert láttunk kardosán. Nagybátyám prémutánzatú szövetből készült, elöl-hátul lapított jurátus kucsmával a fején, kokárdá- san, kardosán járt. Szép volt ez nekünk nagyon. Aztán hallottuk, hogy „gyünnek a rácok, gyünnek a szer- viányok“. Kiszombor még a Bánságban van, bár épp a határán, azért éppen idáig igyekeztek a rácok meg a szerviánok. Hogy tehát ezt köny- nyűszerrel meg ne tehessék, hát eléjük kellett menni. Nagy embertömeget láttunk átjönni Makóról, sokféleképpen voltak öltözködve. Láttuk még Balogi Bálint kékruhás fődes gazda uramat is széles fringiával lóháton. Legtöbb azonban póröltözetben, ingben, gatyában, póznavégre erősített, fölfelé irányított kaszával. Azt mondták, hogy nemzetőrök. Elmentek Béba felé. Én is kaptam egy hegyes tetejű nemzetiszínű csíkokból összevarrott sapkát. Kokárdája mindenkinek volt. János úrékhoz a Bánság belsejéből menekülő nők és úrfiak jöttek. Némelyik úrfinak igazi kardja is volt (csak kisebb), ezeket bámultuk. Szerettünk volna mi is olyat, de az nagyon drága lehetett. Az igazi kardos úrfiak csapatot alakítottak fiúkból - országszerte így volt akkor. Már megvolt a csapat, a kisdob is, de hiába próbáltak akármit, vagy nem tudott, vagy nem akart dobolni egyik se. Én még kicsiny voltam közéjük, reám se hederítettek. Egyszer az egyik úrfi így szólt: „Próbáljuk meg a Vidort - dobosnak ugyanis kis embereket szoktak tenni“. Nem emlékszem, de majdnem biztosra veszem, hogy én sem tudtam dobolni, mert most se tudok; de már arra emlékszem, hogy jobban ütöttem mégis, mint akármelyik ott, akit erre a nem kapós sarzsi- ra rábírhattak. Jobb szerettem volna ugyan én is fegyverben szolgálni, de oda be se akartak venni. Elfogadtam hát a dobosságot. Többször is voltak nálunk honvédek beszállásolva. A honvédség fegyverei csappantyúsok meg úgynevezett cinderesek voltak. Töltényeik szürke, puha itatóspapír hengercsőből állottak; ennek a csőnek egyik vége zárt volt, fenekén a gömbölyű golyó, ezen fölül a lőpor; a papírcső üresen maradt felső fele perepeitek. Még eddig ugyan nem láttunk belőlük egyet se, de már folyton lehetett hallani, hogy jönnek. A nép ilyenkor összepakolt, s amikor hírlett, hogy jönnek, kitakarodott batyuival a lelei rétre a nád közé. Ez így ment többször, amíg végre a nádat mind letaposták s úgy maradtak a pusztaságban elbújva. Belefáradtak ebbe is, már nem is hitték, hogy jönnek, nem futottak el, s ekkor jött a német éppen. Nálunk otthon is folyton elástak meg fölástak a kertben nehány kopott ezüstkanalat meg egy honvéd atillát, de akkor én mindezt nem tudtam, nem kötötték az orromra. A német bejöveteléről Majfóra ennyit tudok: a honvédség átment a Maroson Kis- zomborra, csupán egy csapat huszár maradt a hosszú és széles Sóház utcán várni, mikor mutatkozik a német. Én anyámmal éppen látogatóban voltam öccsénél, Maier Sándor nemzetőr és fűszerkereskedőnél, amikor újra jött a hír, hogy jön a német. Már nem is hittük, annyiszor jött ez a hír. Éppen azért volt most is odahaza kiterítve a honvédatilla szellőzni. De Schlick vasasnémetjei ezúttal csakugyan jöttek. Anyám kézenfogva éppen hazafelé igyekezett velem. Amikor az utcánkhoz értünk (éppen főút volt), nagy szél és iszonyú por között megpillantottam a fehérköpenyes, fényes sisakos vasasnémeteket, amint száguldottak (a honvédek liszteszsákoknak hívták* őket). Megálltunk a mellékutcában s végignéztük, mint rohantak a nagy szélben és porban (a huszárok tehát már elmentek volt). Azt hittem, rögtön összerdarabolnak bennünket, de biz azoknak több bajuk volt a nagy porral, s reánk se hederítettek. Szurkoltam, de érdekes látvány volt. Elvonultak, s mi hazamentünk. A házakon mindenfelé fehér kendők. A mi kiterített honvédatillánkat meglátta egy vitéz sva- lizsér, nagy lármával kinyitotta a kaput, beugratott, a kardjára szúrta s magasra tartva elvágtatott vele. 1848—49-ben az emberek általában nem olyanok voltak, mint azelőtt, meg azután. A nép sokkal vígabb, az emberek úgyszólván nem is házaikban laktak, hanem az utcákon. Folytonos volt a csoportosulás; csapszékekben folytonos volt a zene és tánc, nemcsak ünnepnap, de hétköznapokon is. Olyan volt, mintha senki se dolgozott volna; pedig ha más nem, de a szabók és lábbelikészítők bizonnyal soha serényebben nem munkálkodhattak, mint éppen akkor; nagy szükség volt honvédöltözetekre. De a nők is sok dolgot adtak nekik; egy része gyászolt, nagy része folyton mulatságokban meg nemzeti ünnepélyeken volt, és amíg emennek fehér vagy nemzetiszínű, amannak gyászruha kellett. Sok fehérneműre is lehetett szükség akkor, mert az ócskákból tépést csináltak sebesültjeink számára, melyeket hölgyeink összegyűjtve küldözgettek szanaszét. Én is tépdeltem, meg a többi gyerek is, és soha sem volt mulatságos, de éreztük, hogy hazafias kötelességünk ez nekünk is. Így voltunk mi gyermekek általában; nem értettünk semmit, de éreztünk mindent, éspedig úgy lehet fokozottabb mértékben, mint akik többet értettek belőle, mert mi nem mérlegeltünk semmit, hanem úgy vettük, amint éppen nekünk jött - éspedig jött... bőségesen. (Oly nagy volt a gyermekekben a lelkesedés, hogy még 1852-ben is Párádon Hermin nővérem és Lajos fivérem poharaikból mindig háromszorra itták ki a vizet, mondván: éljen a haza! éljen Kossuth! éljen a szabadság! Azon kérdésemre, hogy leugranának-e a toronyból, ha ezzel Kossuthot megmenthetnék, minden késedelem nélkül azt felelték: le bizony.) De térjünk vissza. Az iskolák szüneteltek, az a sok gyerek folyton méregette egymást, hogy mekkora, hogy mehet-e már honvédnek, némelyikkel alig lehetett bírni; egyre háborúztak. Remény, várakozás és bizonytalanság uralta meg az embereket. Sok házasság köttetett. Senki se volt biztos, hogy a holnapot megéri; az időt, az alkalmat nem akarta elszalasztani, kivált ha szerelmes volt. Igen sok eset fordult elő, hogy az ifjú férj házassága után egy hónap múlva már a csatatéren lelte sírját; vagy egy-egy vitéz iparoslegény századossá lett és szerencséje mámorában sietett szíve választottját oltárhoz vezetni, mit se törődve múlttal, jövővel, mely úgyis bizonytalan - lesz, ami lesz! A városok ünnepélyes kivilágításai napirenden voltak. Lelkes szónoklatok és lelkes vidámí- tó baklövések váltakoztak egymással. A naponta váltakozó győzelmek vagy vereségek hírei csak úgy nyüzsögtek a levegőben és az egész nemzetet üstökénél fogva tartotta lehatalmító erejével a szédületes mámor. Tüneményes idők. Hogy búcsúzzam el tőletek!? Mint gyermekek igen-igen csekély részt vehettünk benne, nem is értettünk belőle semmit, de éreztük, belterjesen éreztük, mint a lelknsmeretet. Ma el se tudom képzelni, hogy a nemzet fiai még valaha képesek lennének oly mindent magával sodró föllángolásra, mint voltak sd 1848-ban. (Lehetséges, hogy csalódom!) * Érdekes színfoltot jelent az 1848-as magyar szabadságharcról szóló memoár-irodalomban Kassai Vidor napló-részlete. A szerző, aki 1840-ben született, nyolc- kilenc éves fejjel élte át az eseményeket. Szabó Ottó: Ballada a tűzről I.
