Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-02-28 / 9. szám

1960-BAN MÉG KÉT ROMÁN ÉS KÉT MAGYAR OSZTÁLYT NYITOTTAK A ZILAHI LÍCEUMBAN, TAVALY MÁR CSAK EGY MAGYART ÉS NYOLC ROMÁNT - BÁR IGAZ, HOGY A REFORMÁTUS TEMPLOM IMATERMÉBEN AZ 1991/92-ES TANÉVBEN KÉT MAGYAR TANÍTÁSI NYELVŰ GIMNÁZIUMI ELSŐ OSZTÁLYT INDÍTOTTAK. A Csengettyű kórussal Erdélyben A CSENGETTYŰ KÓRUS HANGVERSENYE A ZILAHI REFORMÁTUS TEMP­LOMBAN L átnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, halla­nunk egymást, hogy hallhatók“ - ír­ta egyik költötársának címezve a hetvenes években Csoóri Sándor, de hogy ez az óhaja teljesülhessen, arra elég sokáig kellett várnunk. Mert bármennyire is szajkózták a szocializmus évtizedei alatt az in­ternacionalizmus eszményét, azt sohasem engedték, hogy például a kassai Fábry-napokra akárcsak egy erdélyi előadót is meghívhas­sunk, mint ahogy az is elképzelhe­tetlen volt, hogy mondjuk egy kár­pátaljai színjátszócsoport is bemutat­kozhasson a komáromi Jókai-napo- kon - és hát, persze, mi sem mehet­tünk hozzájuk. Most, hogy a kelet-európai orszá­gokban megtörtént a rendszervál­tás, az is lehetővé vált, hogy a tava­lyi szlovákiai kórusverseny győzte­se, a Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium Csengety- tyü kórusa ott lehetett Romániában a II. Zilahi Nemzetiségi Fesztiválon. A rendezvény tavaly októberben volt, amikor a bukaresti parlament­ben erős magyarellenes hisztériát keltettek. Ezt csupán azért említem, mert a kassai gyermekek szülei szí­vében bizony ott volt a félelem: va­jon elengedjék-e gyermekeiket, nem lesz-e bántódásuk? Ha aggodalmakkal is, de útnak indultunk. A sátoraljaújhelyi határát­kelőhelyen legnagyobb meglepeté­sünkre a szlovák vámtiszt ismerte a Csengettyűt. - Mi újság a másik kassai kórus, a Csermely háza tá­ján? - kérdezte, ugyanis egykor ö is kórustag volt. Hasonló kellemes meglepetés ért a szatmárnémeti magyar-román határ magyar olda­lán, ahol a vámosok csokoládéval kínálták meg a gyermekeinket. Nem Így a másik oldalon. A román vám­tiszt tört magyarsággal, de erős nyo­matékkai azt szegezte nekünk: - Fegyvert visznek? - És amikor látta, hogy kérdése hallatán szóhoz sem tudunk jutni, csattanta második kérdése: - Könyvek vannak?- Csak fotóalbum Kassáról, aján­dékba - bökte ki az egyik tanár.- Az tehet - nyugtázta a vámtiszt, majd parancsba adta, hogy a gyere­kek szánjanak ki az autóbuszból, vegyék magukhoz a csomagjaikat és külön-külön jöjjenek a vámházba. Mindez késő este, fél tíz tájékán történt. Amikor a mogorva tiszt látta, hogy a gyerekek mennyire elnyútten és megdöbbenten kecmeregnek ki a buszból, alighanem megesett a szive rajtuk, és ismét utasított: - Menjenek vissza! - majd megné­zett néhány táskát, és jó utat kívánt. Éjfél előtt érkeztünk Zilahra. Sem­mit sem láttunk a városból, mert nemcsak a sötétség, a sűrű köd is akadályozott bennünket ebben. A lehangoló kép csak Zilah főterén, Wesselényi Miklós szobra mellett változott meg, ahol őszinte szeretet­tel üdvözöltek bennünket azok a családtagok, akik már kora délu­tántól várták érkezésünket. Náluk leltünk három napig otthonra és ta­láltunk új barátokra. Másnap mintha kedvezni akart volna nekünk az időjárás. A Meszes hegység katlanjában verófényben tündökölve tárulkozott elénk az ős­régi Zilah. Persze, az új is, mert ahogy az nálunk is divatban volt, az ormótlan tömeglakások, a beton­dzsungel itt is jócskán megbillentette az építészeti egyensúlyt; és hát mást is! Zilah az 1968-as megyésí- tésig úgy-ahogy megőrizte ősi jelle­gét. Akkor még közel 20 ezer ma­gyar és 5 ezer román lakosa volt. Ma a lakosok száma már meghaladja a 70 ezret, ám a magyaroké a hat­vannyolcas szinten maradt. Elsőként természetesen az Alma Matert, Ady Endre híres gimnáziu­mát kerestük fel. Noha a patinás épület bejárata felett csak román nyelven díszelgett az Elméleti Lí­ceum felirat, nem volt nehéz megta­lálni, hiszen a kapu egyik oldalán Ady, másik oldalán román fordítója, Goga szobra minden kétséget kizá­róan bizonyította, hogy ez az a nagy múltú kollégium, amelynek ugyana­zon padjaiban ült Ady Endre és Maníu Gyula, aki - Benes kortársa­ként - a Román Nemzeti Párt vezé­re és azúj, nagy Románia minisz­terelnöke lett... Nem nézelődhettünk itt sokáig, mert a szakszervezetek kultúrházá- ba, a fesztivál megnyitójára kellett sietnünk, ahol Vígvári József alpre- fektus köszöntötte a résztvevőket, majd Vida Gyula, az RMDSZ parla­menti képviselője más egyéb mellett ezeket mondta:-Mi, szilágysági magyarok be­csületesen, közösen akarunk élni a többségi román néppel. A többségi román nép ellen soha nem uszítot­tunk. Az RMDSZ mind a parlament­ben, mind azon kivül, minden rága­lom és támadás ellenére kitart elvi álláspontja mellett, azaz mi itt Ro­mániában demokratikus intézmény- rendszerek kiépítése közepette kép­zeljük el jövőnket. Otthon akarunk lenni ebben az országban, de nem úgy, mint ahogy azt sokan szajkóz­zák, nem jövevényként! Minket ezer évnek a gyökerei kötnek ide, ezeket kitépni, elpusztítani nem lehet. Bí­zom abban, hogy Európának e sokat szenvedett részében is győzni fog a józan ész, az európai gondolko­dásmód válik meghatározóvá, és az emberek nem gyűlölettel, hanem kölcsönös bizalommal fognak egy­más szemébe nézni. Helyénvaló volt a képviselő be­szédéből kiérződött jó szándék, ag­godalom és bizakodás, bár Zilahon sem a rendszerváltás előtt, sem alatta, sem utána nem volt összetű­zés a románok és a magyarok kö­zött, de az mégiscsak elgondolkoz­tató, hogy a zilahi fesztiválra egyet­len román együttes sem fogadta el a meghívást. Illetve egy elfogadta, de mégsem jött el. Ezen a szombaton 26 népművé­szeti csoport mintegy 600 szereplője lépett itt színpadra, Erdély legkülön­bözőbb részeiről. A rendezvényt a román lakosság csendesen igno- rálta, a közönséget csupán magya­rok alkották. Csak a főtéri presszó­ban hallottam néhány felhorkanást a szeszt kedvelő román legényektől. Egyikük ezt mondta, mintegy a zilahi anziksz elválaszthatatlan tartozéka­ként: - Csak ne igen szervezkedje­nek itt a magyarok, mert megmutat­juk nekik, kik vagyunk! A vasárnapi hangverseny a refor­mátus templomban viszont szép emlék marad. A 17 énekkar közel 900 tagja olyasmit produkált, amire csak a györekeiben erős közösség képes. Jó tudni, hogy Erdélyben a kórusművészet magas művészi szinten működik, és hogy ennyi kó­rus élteti. Ez kétségtelenül áz egy­házak érdeme. A szűkös időkben is ők tartották életben ezeket a kóruso­kat, amelyeknek száma most tovább gyarapszik. Számunkra külön öröm volt, hogy a Homolya Éva vezette kassai Csengettyű a művészi telje­sítményt illetően ebben a közegben a debreceni és a kolozsvári kórussal együtt méltó elismerést aratott. Ma­ga a fesztivál, az ott szerzett élmé­nyek, a zsibói kastély, a kalotaszegi falvak, Kolozsvár és Mátyás király szülőházának megtekintése, Koós Károly sírjának felkeresése sok-sok maradandó emléket rakott a kassai diákok „tarisznyájába“. Befejezésképpen álljanak itt Gás­pár Attila zeneszerző szavai, aki művelődésügyi tanácsosként a leg­többet tette e fesztivál megszerve­zéséért:- Fesztiválunk célja nemzetiségi mivoltunk, kultúránk öntudatos vál­lalása, ápolása, ugyanakkor a tája­inkon élő nemzetiségek közelítése, tisztelete, művészetüknek, hagyo­mányaiknak megismerése, megsze­rettetése. Meggyőződéssel valljuk: akkor tudunk igazán elfogadni, meg­érteni egy népet, nemzetiséget, ha ismerjük nyelvét, hagyományait, ha elhisszük, hogy Isten a saját képmá­sára jónak teremtette az embert. Szaszák György (A szerző felvételei) P alesztinák és izraeliek egy asztal­nál, a NATO brüsszeli főhadiszál­lásán otthonosan csevegnek a kelet-eu­rópai miniszterek, a hidegháborúnak vé­ge: ha valaki, magánykutató, két évvel ezelőtt barlangba vonult volna, s most újból kilépne a homályból a napvilágra, azt hihetné, hogy ugratják. De még meg se melengethetné lelkét, Jugoszláviára, majd a széthullott szovjet birodalom kö­zép-ázsiai tájaira pillantva, vagy Európa keleti felére, ahol - még?, meddig?, egyelőre - békésen versenyre kelnek a mérsékelt, a fenyegető és az agresszív nacionalizmusok, máris rátörne a hideg­lelés. Nincs a világnak olyan sarka, ahol ne sajogna a baj: önkényuralmak, éhínség, ínség, környezetromlás. A szellem és szolgálóinak ügye is sok helyütt - szelí­den szólva - kérdéses. Elegendő volt akár egy órácskát is ott ülnöm a nemrég Bécsben megtartott 56. PEN Világkong­resszus küldöttgyűlésén, ahhoz, hogy rádöbbenjek és felháborodva vegyem tudomásul, pályatársainkat sok helyütt kivégzik, börtönbe vetik, száműzik, meg­hurcolják, tiltás alá helyezik, cenzúráz­zák. A Nemzetközi PEN Bebörtönzött írók nevű bizottságának jelentése hát- borzongató olvasmány. Egy kollégánkat csak úgy iepuffantották az utcán (Peru). Egy másik húsz éve sínylődik börtönben (Vietnam). 1991 szeptemberében össze­* Az írás a Kolozsvárott megjelenó He­likon szépirodalmi hetilap 1991. de­cember 6-i számában jelent meg. sített adatok szerint a most múló eszten­dőben 36 pályatársunkat megölték, 4 a börtönben halt meg, 43 eltűnt, 182-t hosszú lejáratú börtönre ítéltek; 62 újabb letartóztatás történt, 31 írót elítéltek, 107- et rövidebb időre letartóztattak, 16 kény­szerlakhelyen él, 8 bújkál, 6-ot túszként elraboltak, 35 ellen indult bűnvádi eljá­rás, 7-et száműztek, 53 ellen fegyveres támadást intéztek, 18-at halálos fenye­SZÁSZ JÁNOS heves támadás indult Dubrovnik ellen. A mi táviratunk Milosevichez gyorsan elkészült, tüstént fel is adták, délben már az osztrák rádió röpítette világgá a Nem­zetközi Pen tiltakozásáról szóló hirt. Dubrovnik ostroma persze folytatódott. A PEN követelte az iráni kormányzat­nál Salman Rushdie halálos ítéletének visszavonását, ellenkező esetben iránel- lenes kulturális világbojkottra szólítja fel a kormányzatokat; tiltakozott a pekingi­nél a tibeti kulturális genocidium ellen és Toll (PEN) és papír* getés ért. Középkori idők járásához mél­tó lajstrom... A PEN nem irodalmi társaság, hanem irodalompolitikai szervezet. Bár alapitó­ja, Galsworthy óvta, elsáncolta a politi­kától, a PEN, minthogy eleget akar tenni az alapszabályaiba foglalt elveknek, töb­bek között az írói szabadság és méltóság védelmének, jóllehet tartózkodik minden pártpolitikától, ám nem az írót, a tágabb értelemben a szellemet érintő közügyek­től, a nagy politikától. Épp a szlovének által fogalmazott és Belgrádba küldendő táviratot stilizáltuk, hogy szüntessék be Dubrovnik ostromát (ahol két írótársunk is meghalt), amidőn megérkezett Zág­rábból a horvát művelődésügyi miniszter sürgönye, miszerint aznap reggel újabb bizottságot alakított, mely tanulmányoz­za a kisebbségekről és a harmadik világ­ról szóló televíziós adások rágalmazó és megalázó jellegét, abból a célból, hogy intézkedéseket javasoljon a világ min­den illetékes kormányzati szervének. A modern sorsból fakadó szenvedély mintha az irói kíváncsiságnál is maga­sabbra hágna. A Nobel-díjas Joszif Brodszkij (vagy Brodski?), amikor meg­nézte névjelvényemet, nem azt kérdezte, milyen nyelven vagy mit Írok, hanem: „Maguk miért nem lépnek szövetségre Lengyelországgal, Csehszlovákiával és Magyarországgal? Vigyázzanak, ellenke­ző esetben rövidesen meghódítják ma­gukat a németek.“ A PEN vállalja a pragmát kényszerből ivetö lelkiismeret szószólójának sze­lt. A lengyel Artúr Miedzyrecki a mer­őnek válaszolva mondta, hogy eny- tudunk tenni, hát azt se végezzük el, módunkban áll?! A próféta főnév ntése nem csak a jövendőre vonatko- hanem az igazság kimondójára is. , . vi'ihallni Itt­Ám vannak az irói létnek oly aprónak tűnő vonatkozásai, amelyek mintha elke­rülnék a PEN figyelmét. Az Írónak nem csak méltósága, de mestersége is van, s ha azt nem gyakorolhatja zavartalanul, ugyancsak méltóságán esik folt. Akad nem egy ország, ahol az írónak nem telik betevő falatra, ahol nincs papir, amire írjon, vagy amelyre kinyomtassák műve­it. Ahol a kiadók pénztelenül tengődnek s a műszakilag elmaradt nyomdákban áramhiány miatt állnak a szedögépek. Sok helyütt továbbra is csak a világ fejlett, gazdag országainak irodalmát jegyzik, s az irodalmi szegénykonyhákon étkezők közül csak a forgandó szeren­cse emel át egy-egy toliforgatót a napos oldalra. A PEN nem segélyegylet, de keblében talán mégis elkelne egy bizottság, mely az írók társadalmi-gazdasági helyzeté­vel, az irodalom anyagi feltételeivel fog­lalkozik. Avagy attól fél a költők, esszéis­ták és regényirók nemzetközi szerveze­te, hogy ez ügyben hozott határozatai­nak és javaslatainak ugyanannyi hatá­sa lesz, mint a Belgrádba küldött táv­iratnak? ♦ * •* 1992. II

Next

/
Oldalképek
Tartalom