Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-02-28 / 9. szám

Vasárnap 1992. március 1. A NAP kel - Kelet-Szlová- kia: 06.20, nyugszik 17.23 Közép-Szlovákia: 06.27, nyugszik 17.30 Nyugat- Szlovákia: 06.33, nyug­szik 17.36 órakor A HOLD kel - Kelet-Szlová- kia: 04.45, nyugszik 14.27 Közép-Szlovákia: 04.52, nyugszik 14.34 Nyugat- Szlovákia: 04.58, nyug­szik 14.40 órakor Névnapjukon szeretettel köszöntjük ALBIN valamint Albina, Cseperke, Szecsó, Tóbia, Veszte, Zotmund, Zulejka nevű kedves olvasóinkat • ALBIN - két név egybe­esése. 1. A latin Albinus családnév rövidülése, je­lentése: fehér (ti. fehér hajú férfi). 2. A germán Alwin név változata, ennek jelen­tése: nemes barát. • 1892-ben született Rjúno- szuke AKUTAGAVA japán író (t 1927). A VASARNAP következő számának tartalmából KI OLDJA MEG Buzita, Reste, Alsó- és Fel- söiánc, Hím és Perény be­tegellátási gondjait Gazdag József riportja A RÁSZORULÓKON SEGÍTÜNK, DE... Pákozdi Gertrúd beszélgetése Éva Havelkovával, a munka- és szociális ügyi minisztérium dolgozójával a lakbéremelés kapcsán IGAZSÁG? (GAZSÁG?) Egy elitéit vallomása JELENTÉS AF0LYÓNAK Részlet Gál Sándor regényéből Állandó rovataink GYERMEKVILÁG HÁZUNK TÁJA HOGY MIK VANNAK! HUMOR SPORT GALAMBOK, FEKETÉBEN Méry Gábor felvétele A beton Szilárdság és megbízhatóság. A stabilitás szi­nonimája. E rohanó világban biztonságérzetün­ket táplálja a beton, mert tartós. Évtizedekig, talán századokig fennmarad; s vele kevéske a mi halhatatlanságunkból is. Az ember találmánya, büszkék lehetünk hát a betonra. S mert a felfedezések tömkelegében az egyik legfontosabb és zordságával szemben (látszólag) ártalmatlan - a beton szó hallatán feltehetjük a pátosztól sem mentes kérdést: tudá­sa minden gyümölcsét a közjó szolgálatába állít­ja-e az ember? Ugyan! Az ember gyarló lény! Egyedül magára gondolt, amikor az ércből vasat varázsolt, a gőz erejét a saját javára fordította, vagy éppen atom­máglyát rakott. E tetteit a jó és rossz célra való alkalmatosság kettőssége ma is beárnyékolja. Hiszen a vasból ágyút is öntöttek, a gőz hadihajó­kat éppúgy hajtott, mint öntözöszivattyúkat, az atombomba és a gyógyításra használható sugár­ágyúk közti minőségi-morális különbség pedig egyszerűen fokozhatatlan. És még nem szóltam a berliniekről. Nekik hány évig kellett farkasszemet nézniük a betonfallal? És az interkontinentális rakétákat magukba záró betonsilók? Meddig őrzik még szörnyű terhüket? Hány bunker épül addig, míg nem jön el szükség­telenségük ideje? Az első kérdésre már kaptunk választ, a má­sikra pedig biztató részfeleleteket. Persze, arról nem a beton tehet, hogy vissza­élve kiváló tulajdonságaival, általa a rossznak állít figyelmeztető emlékművet az ember. Talán az sem véletlen, hogy a betonról még egy nagyszabású vállalkozás az eszembe jut. Tartóssága, formálhatósága szárnyakat adott a tervezőknek, az építőknek és a veszélyeseket álmodóknak egyaránt. Ilyen veszélyes álmodo­zás diadala a bős-nagymarosi torzszülemény is, amely már-már megzaboláz egy európai folya­mot. Bősnél az égbe nyúló szürke betonfalak depresszióként telepednek a vidékre. Az álmodo­zók falanszteri tájat konstruáltak, a vas és beton rémét, ahol az embernek nincs mit keresnie. Ahol csak a megawattok és a pénzmilliárdok számíta­nak, a lélek nem. Mégis, nagyszerű a beton. Segítségével meg­valósíthatunk merészebbnél merészebb álmokat, örvendezhetünk az általa megnyílt távlatokon. Csak ne esne abba a hibába az ember, hogy kényelme érdekében általa hajtja igája alá a ter­mészetet. Mert a beton nem gondolkodik, a beton eszköz. Ellentétben az élettel. Amely él és élni akar, miként a költő is vallja. S vallomását akár intelmezésként is felfoghatjuk. Mert a beton nem­csak a tájat, az emberi agyat is megülheti. Sót, megkötheti. S lehetünk mindnyájan Kőműves Kelemenek. Sidó H. Zoltán ösztönös környezetvédelem, motyogom, vala­hányszor azt hallom télviz. idején a városlakó háziasszonyoktól, hogy nem teregetnek az er­kélyre, sőt, ha lehet, ablakot sem nyitnak. Mert % mindent beborít a kéményekből előtörő füst és a por. Már gyermekkorunkban megszoktuk az ilyen füstöcskék, szmogok jelenlétét, és felnőttként már csak kevesen kapjuk fel a fejünket, ha a friss hó napok alatt piszkosszürkévé válik, vagy meg kell mosakodnunk, ha végighúzzuk a kezünket a néhány napja használatlan autónk tetején. Megrökönyödve szembesülünk a mindenhová eljutó pernyével és porral, amely halálos bizton­sággal behatol a pórusainkba, hogy megülje még a tüdőnket is. Szégyenérzet tölt el, hogy milyen büszkék is voltunk iskolás korunkban, mivelhogy a barna­szén-termelést tekintve a világelsők közé tarto­zunk. Büszkék voltunk, mert elfelejtették közölni velünk, hogy jobb helyeken ezt a tüzelőt még a szenek elméleti rangsorolásából is kihagyják. Ott pedig, ahol felhasználják, szűröket szerelnek fel. Mi ehhez szegények voltunk, lekéstünk róla, ráadásul a baráti gázt is csak tervezett csigatem­póban vezetgették idáig, így aztán maradt a füst, amely mindenkit - vezéreket és kisgyermekeket egyaránt - könnyekre fakasztott. Hát igen, nem kellene barnaszénnel fütenünk, és a gondok jó része megoldódna. Mindennapi füstjeink előállításában azonban előkelő helyet foglalnak el a zárt helyiségben gátlástalanul bagózó embertársaink is, és a gyer­mekkocsikat felhőbe burkoló autók. Méreg az utcán, méreg a lakásban, sót az erdőkben, a fo­lyók mentén Is. Párlatok és füstök - vízben, szárazon, levegőben. Nekünk, egyszerű halan­dóknak pedig nem marad más, mint türelmesen várni, mikor ér el hozzánk az általános földgázo­sítás, a katalizátoros és a nem dohányzó homo sapiens kora. Türelmetlen várakozásunkban büntetlenül füs­tölöghetünk. Tuba Lajos Egyenletes tempóban haladunk a hegycsúcs felé. Hol tiz, hol húsz méter magasan, a végelát- hatatlanul hosszú drótkötélpálya háromszemé­lyes ülőkéjében. Jobbról a lányom, balról a fiam, lábunkon sílécek. Felnézünk, kék az ég. Lené­zünk, fehér minden. így emelkedünk, kék és fehér között, néhány száz méteren át. Tiszta világban. Feljebb aztán, amikor elérjük a fenyő­ket, bejön a zöld is. A karácsony, az élet - leveleit soha el nem vesztő - fáinak koronái mellett-fölött megyünk el, olykor szinte karnyújtásnyira egy- egy ág, toboz. Csodálatos világ, mondjuk, de aztán hirtelen elakad szavunk. Feltűnnek beteg fenyők, leprá- sak, félig vagy egészen csontvázak. Az Óriás- hegységben láttam ilyen fákat, sót ott sok hektár­nyi erdőt, holtan. A savasesók elérték volna már a Tátrát is? A napfényben ragyogó, sziporkázó, vihar keltén vagy éjszaka jöttén félelmetes, de mindenkor krisztálytiszta, de mindenkor méltó­ságteljes világot? Úgy látszik. A föld egyre maga­sabbra szálló mocskaival, bűzeivel szemben az ormok között is tehetetlenek a felhőt alkotó pará­nyi vízcseppek számlálhatatlan milliárdjai. Rájuk tapad szennyünk. Megeshet, fekete hó hull majd a Tátrára? Felérvén a csúcsra, az összkép megint lenyű­göző. Akár napozhatnánk is, de síkvidéki ember­ként igyekszünk minden percet kihasználni. Elin­dulunk lefelé. Lefelé. Ami a sizés örömeinek szánt hetünk végén már a hazafelét jelenti, az otthont mint irányt és célt. Mondhatnám, a felhők közül eresz­kedünk alá a Csallóközbe. Télből a tavaszba. Hideg havazásból langyos esőbe. Tiszta a leve­gő, ilyenkor nálunk is, megszűri a víz. Megszűri? Magával viszi mocskainkat, bűzeinket. Viszi? Hozza! Vissza a földre A földbe. Mint a mustba, tisztulni nem akaró borba öntött derítő a hordó vagy üveg aljára mindazt, amiben addig láthatat­lan fogolyként vergődött a fény. Seprű, mondják a borászok. De minek nevezzük azt, mit az eső ránt magával, hullván-zuhogván alá a magas egekből? Tudjuk jól, méreg az. Hogy még élünk? Mégis élünk? Mert az eső eső is, mindenek ellenére, víz, mely nemcsak köt, old is, takarít és fényesít, átmossa a föld üregeit, hajszálcsatorná­it, vet jó ágyat a magnak. Csak az a kérdés, meddig lesz képes. Med­dig? Ha így megy tovább életünk itt e földön, ennyi robbanással, ennyi füsttel. Ennyi méreggel. És amikor fák pusztulván, már az oxigén is egyre kevesebb. Meddig lesz fehér a hó ott fent a Tátrá­ban és áttetsző az esőcsepp itt lent, délen? Bodnár Gyula a bizonytalanságról Számos népmese úgy kezdődik, hogy: Egy­szer volt, hol nem volt... A mesék birodalma helyett azonban a valóság rideg világáról próbá­lok meg egy nyúlfarknyi eszmefuttatást. A hét­köznapok bizonytalanságától csak a közélet labilisabb. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy milyen is lesz a holnap. Tehát írásomat így is kezdhetem: Egyszer lesz, mi lesz? Ma a politikai szónoklatokból, nyilatkoza­tokból, bölcs fejtegetésekből durva vitákból pont arról tudunk meg a legkevesebbet, hogy mi vár ránk, az új rendszer oszlopos vezetői hogyan képzelik el a holnapot, mit ígérhetnek nekünk, egyszerű állampolgároknak. Azt már tudjuk, hogy csak hetek választanak el a lakbé­rek emelésétől, hogy még az év első felében körülbelül duplájára emelkednek a postai költ­ségek és drágul a telefon. A legijesztőbb azon­ban az, hogy ha nem sikerül továbbra is draszti­kusan féken tartani a béreket és fizetéseket, mert akkor a tervezett 10-20 százalékos inflá­ció elszabadulhat, és bekövetkezhet a rettegett gazdasági káosz. Azonban az egyszerű munkavállalókat elsze­gényítő terhekről e napokban, hetekben kevés szó esik hivatalos helyekeíl. A politikusokat lekötik az államjogi viták, taktikázások, obst- rukciók és természetesen a közelgő választá­sok! Szerintem a még el sem kezdődött válasz­tási harc legalább már egy éve tart. Az egész alkotmányvita, az ország egységének megőrzé­se, a népszavazás körüli vihar is a választási elöcsatározások jegyében tombolt. Sajnos szó- cséplésnek bizonyult. Közben ugyan a közvéle­mény megnyugtatására több biztató, mérsékel­ten optimista nyilatkozat elhangzott az ország egységéről, hogy aztán az újabb alapvető nézet- különbségek a teljes bizonytalanságba taszít­sák az ország közvéleményét. Ma senki sem tudja, mi lesz a választások után: Két önálló országra szakad-e Csehszlovákia, vagy mégis kiagyalják az együttélésnek valamilyen formá­ját. A politikában nincs lehetetlenség! Ponto­sabban: a lehetetlen is lehetséges. Jó példa erre, hogy felmérések szerint az ország lakosságának többsége népszavazást akart az egységről, azonban a „demokrácia nevében“ a nemzeti politika csalárd oltárán elvetették a nép meg­kérdezését. A programokat olvasgatva ma a legtöbb szlovákiai párt olyan egységes Cseh­szlovákiát szeretne, amelyik tulajdonképpen különálló. A világ egyáltalán nem lelkesedik a szeparatista törekvésekért, Amerika még a mai napig nem ismerte el a Jugoszláviából alakult önálló országokat. Pedig a csehek és szlovákok a jelenlegi kiélezett helyzetben nehe­zen találják meg a közös nyelvet. A kisebbségi magyar politikusok pedig úgy táncolnak, hogy bármelyik alternatíva kerül is ki győztesen a választásokból, azok vegyék figyelembe az itt élő magyarság jogait. Ez a legdiplomatikusabb, amit tehetnek. A csehszlovákiai közjáték azonban csupán egy kis epizód Európában. A dráma a feloszlott Szovjetunióban és a Balkánon folyik. Népek gyűlölködő nacionalizmusa gyilkol, rombol. Másfél tucat „új“ ország tűnik fel a földgöm­bön. Éhesen, elkeseredetten, követelődzve. A kommunizmus csodálatos álmaiból, a jólétből egyszer talán a kapitalizmus megvalósíthat va­lamit. A gazdag országok hosszas huzavona után csupán élelmiszersegéllyel, némi kölcsön­nel és a piacgazdaság elméleti tanácsaival segí­tenek. A szükséges milliárdokat azonban nem tud­ják az új országok gazdaságába pumpálni. Közben Nyugat-Európában a XX. század legnagyobb ideálját próbálják valóra váltani. Egy tucat ország egyesült az Európai Közösség­ben. Jólétet, egyetértést, mesebeli életet ígér­nek a népeknek. Hazánk, Magyarország és Lengyelország is kopogtat a közösség ajtaján, azonban szakemberek becslése szerint esetleg még tíz évet is kell várakozni a bebocsájtásra. Tíz év... Két éve még azt hittük, hogy ölünkbe pottyan a jóléti piacgazdaság. Most meg azt sem sejtjük, mi lesz jövőre, sőt el sem tudjuk képzelni hogyan alakul az ország sorsa néhány hónap múlva, a választások után. Vajon nem kell-e újabb két országot berajzolni Európa térképébe? Szóval a valós mese ma valahogy így kezdő­dik: Egyszer lesz, hol nem lesz.. Mi lesz? Szúcs Béla 1992 I N'i/asárnan A ­füst

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom