Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
Szerkeszti: Kövesdi Károly A nyának nem mondták meg, mi a baj. Persze a sápadtságot, a rossz vérképe látható jelét, a sántítást, botot, operációt, kezeléseket nem lehetett eltitkolni. Azt mondták neki, hogy porckorongsérv. Hitte is, meg nem is. Anyaösztöne bizonyosan megsúgta neki, hogy többről van szó, mert aggódva szinte naponta áttrolibuszozott hozzájuk kis albérleti cselédszobájából, ahol apa halála óta lakott. Már csak a régi biedermeier cseresznyefa duplaágy egyik fele volt ott a Talizmán utcai villa berendezéséből, a szűk szobában úgy hatott, mint egy összezsugorított brontosaurus. Ezen kívül az elsüllyedt atlantiszi múltra egy csonka teáskészlet, néhány címeres- monogrammos ezüst evőeszköz emlékeztetett, meg a rengeteg fotográfia, kezdve az első világháború előttiekkel, kronologikus sorrendben egészen a kitelepítés utáni időkig. Olyan volt a fal, mint egy hatalmas kollázs, az eltűnt idő zsúfolt rekvizi- tumaival. A megörökített pillanat varázslatai, rég elporladt arcok mosolya, kifolyt szemek magabiztos, asszonybűvölő, derűtől vagy mélabútól fényes pillantásai, arisztokratikusan finom csontú kézfejek, melyek azóta már a föld humuszállományát gazdagítják, régimódi dámák térdig érő, porrá lett hajzuhatagai, ódon Kodak-boxszal elkapott családi jelenetek és tréfák vidám hógolyózásokkal, vödröket és falusi tűzoltó pumpákat felvonultató nagy húsvéti locsolásai, melyeket mind-mind elnyelt a habzsoló Kronosz irdatlan szája. Ezekkel az emlékképekkel vette anya körül magát, ezekkel aludt és kelt, az ő társaságukban kortyolgatta reggeli kamillateáját, tekintetük kereszttüzében bújt szemérmesen a háziak konyhája felé nyíló ajtószámy mögé, hogy agyonstoppolt kombinéját levetve belebújjon olcsó barhent hálóingébe. Ebben a pöttöm szobában fogadta születés- napi és névnapi látogatóit, a megmaradt rokonság népes táborát, tíztizenöt vendéget, miképpen, azt csak az Isten tudja, de mindenki ült valahol, teázott, majszolta a friss, meleg krumplispogácsát és anya híres krémesét, nem a magas cukrászdáit, hanem a két utánozhatatlan, porhanyós tésztalap között megbújó lepényt a sűrű állagú krémmel. Mindig pompás hangulatban, hatalmas nevetések, ősrégi, Sáros-megyeszer- te híressé vált viccek és stiklik, legendás történetek társaságában, melyeket a rokonság idősebb tagjai idéztek fel, mindig ugyanazzal a bevezetővel: „Emlékszel, mikor...“ A felhabzó nevetésekben ilyenkor előbukkant a mélyből, a tengerfenék-sírjából, a titokzatos kontinens, az úri Magyarország Atlantisza, eltűnt tájaival és lakóival egy-egy dombhát csak, a régi birtok sötétarany rozsdatábláival; az őszi vadászatok erdeje, de csak a legmagasabb fenyők koronáival, a többi, a vadászok, hajtők és menekülő vadak odalent maradtak, lebegtek, mint valami roppant akváriumban; rombadőlt kastélyok és kúriák tornyai, oszlopsorai merültek föl a mélyből épségben, régi pompájukban: parkok, ritka arborétumok, ápolt krikett- és teniszpályák vakítóan fehér inges, vászonruhás, szalmakalapos társaság egy örökkévaló pikniken — hogy aztán a nevetés elcsitultával megint visszamerüljenek a hullámsírba, örvénylőn és bugyborékolva, lassan és kísértetiesen. Nem maradt az egészből egyéb, csak a kis cselédszoba, falain a század fényképes emlékeivel, mint amikor a visszahúzódó áradat hátrahagyja törmelékeit, az idő hordalékát, mutatván, milyen magasan állt, mit mosott ide és mit hagyott itt a víz. Anya majdnem minden nap eltro- libuszozott hozzájuk ebből a szobából, pedig benne járt a hetvenhete- dikben, gyenge volt már, a régi, kimeríthetetlennek látszó energiája észrevétlenül elszivárgott belőle, gyakori légcsőhurutok és aggasztó tüdőgyulladások kínozták. Persze, hogy’ nem akarták megterhelni Ádám súlyos betegségével. Elég volt neki a porckorongsérv meséje. De igazán átejteni nem lehetett. Evekkel később, anya kis zsebnaptárait lapozgatva a mindennapok kurtára fogott krónikájában Ádám ilyeneket talált az 1966-os utolsó előtti és az 1967-es töredék évben: „Ádám nehezen jár, sántít.“ „Kórházban. Kivizsgálnak.“ „Nem vagyok tébécés.“ „Bottal jár, Istenem!“ „Hallókészülékem elromlott. Alkatrész nincs. Bécsben van.“ „Ma jobban vagyok.“ „Zsófival séta Margitszigeten.“ „Nagy alvás." „Temetőben Dénesnél. Megsüllyedt a sírkő.“ „Rossz éjszaka.“ „Moziban, matinén. Mikimaus rajzfilm. Nagyon jó.“ „Fehérneműt stoppoltam.“ „Ádám!“ minden percet. Valahányszor Ádám belépett a betegszobába, anya tekintete ott tapadt az ajtón, talán már órák óta, aggodalmas várakozással, majd a belépés pillanatában arca hirtelen megszabadult a feszültségtől és kisimult. Hamarosan lehunyta szemét és csendesen elaludt. Kipihente a várakozás fáradalmait. Ádám pedig leült és megvárta, míg felébred. Mindig hozott könyvet magával, később fordítást, angol vagy német szótárt. Újabban sikerült fordításokat szereznie, legalább ennyi kapcsolata mégiscsak lett az elszalasztott irodalommal. Hiszen a képeladást unta, s tán éppen ezért nagyon jól csinálta. Júliával együtt, ők voltak a műcsarnoki gárda legjobb házalói; mivelhogy gyorsan túl akartak lenni az egészen és egy hét alatt teljesítették az egész hónapra előirányzott tervet. Ádám üldögélt anya kórházi szobájában, és angol regényeket meg német drámákat fordított. Közben anya fölébredt és fáradtan sugárzott, hiszen a fia újra visz- szakerült hozzá, az ő vonzáskörébe. Ádám itt érezte meg először, hogy anyának, bármennyire szerette Júliát, az esküvőjük drámai búcsút és elszakadást jelentett. Most mohón újra kisajátította őt magának. Tudta, nem sok idő az egész. Soha olyan meghitt együttléteket, mint amikor gyerekkorában anya 1792. FEBRUÁR 24-ÉN, KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT FERENCZY ISTVÁN SZOBRÁSZ, A MAGYAR KLASZ- SZICIZMUS KIEMELKEDŐ ALAKJA. A SZÉP MESTERSÉGEK KEZDETE CÍMŰ ALKOTÁSÁT, AMELY PÁSZTORLÁNYKA NÉVEN ISMERT, 1820-1822 KÖZÖTT ALKOTTA. (MÉRY GÁBOR FOTOREPRODUKCIÓJA) GÖRGEY GÁBOR „Ádám?“ „Ádám...“ „Isten segítségével befejeztük a nehéz évet. Mi jön?“ „Istenem, hadd vegyem át tőle. Ruházd rám a betegségét!“ „Szívem fáj. Fulladok.“ „Ne őt, hanem engem!“ Anyát minden jel szerint meghallgatta az ég. A múló tél fokozatosan kiszívta minden erejét, mint ahogy az idős emberek jó része ilyenkor adja fel, tavasz közeledtén, mintha az elfonnyadt erek már nem tudnák befogadni az új tavasz felbuzgó nedveit, azt a régi zuhogást és lüktetést, mely egykor feszítette az akkor még rugalmas testet. Az újjászülető élet türelmetlen dobolását ilyenkor már nem bírják a fáradt erek, megpattannak, és a távozásra érett öregek márciusban hullani kezdenek. Anya február derekán került kórházba. Nehezen lélegzett, azt mondta, biztosan megint tüdőgyulladása van. Protekcióval sikerült elintézni, hogy kétágyas szobát kapjon, és az egy hónap folyamán egyszer feküdt a másik ágyban is valaki, csupán néhány napig. A mindig lemondó, önzetlen, örök életében mások szolgálatára beállított anya egyszer csak mohó lett és követelőző. Persze, ha valaki narancsot hozott be, most is megszidta érte. De régi tapintatát és szerénységét kiiktatva, naponta és hosszan igényelte Ádám látogatását. Régen, valahányszor kórházba került, mindig lebeszélte őt a látogatásról, bármennyire örült, nem akarta, hogy terhére legyen: „Van elég más dolgod, fiam.“ Most nyilván előbb tudta a diagnózist, mint az orvosok, mert sürgős és halaszthatatlan lett minden együttlét, ki akart használni ápolta őt. Asztmarohamai légszomjában az ő kezét markolta, abba kapaszkodott, mint egy fuldokló, akit ez az egyetlen kéz tarthat a felszínen, hogy el ne merüljön a leve- gőtlenség óceánjában. Mint ahogy 1953-ban, amikor a kitelepítés, majd munkaszolgálat bugyrai után mentőautóval szállították a gyöngyösi kórházba, s ott a gyors orvosi beavatkozás, minden injekció ellenére, a megfulladás küszöbén elvesztette az eszméletét - ez már a túlsó part volt — akkor is anya keze hiányzott. Ma is élt benne az az eszméletvesztés előtti pillanat, sűrűn, sötétkéken, végül teljesen feketén: akkor is anya kezét kereste, de - életében először - nem találta. És elmerült a fulladásban. Kitelepített nem hagyhatta el kényszerlakhelyét, tehát anya sem látogathatta Gyöngyösön, csak a falu segítőkész körorvosa, Faludy doktor vitte és hozta a híreket. Mégis, egy napon, 1953 július elseje volt, apa is, anya is megjelent a betegágyánál. Apa ünnepélyesen kijelentette:- Egy Nagy Imre nevű ember lett a miniszterelnök, Rákosit félretolták, bár én nem hiszem, hogy véglegesen, az mindig vissza fog mászni. Nagy Imre a többi között bejelentette az amnesztiát. A kitelepítettekre is, habár Pestre visszaköltözni most sem lehet, mert az ellopott vagyon visszaigényléséről sincs szó, de a mozgásszabadság, az is valami. Azonkívül eltörölte a parasztoknak a kötelező beszolgáltatást. („1949-1953 között nemcsak a volt uralkodó osztályok, de a kispolgári rétegek zöme is elvesztette a társadalmi hierarchiában betöltött korábbi helyzetét. Ez a hatalmas társadalmi mozgás 350-400 000 családot érintett... Az ellenség keresésének jelszava, az éberség követelménye azt eredményezte, hogy 1951 és 1953 tavasza között a rendőrség kihágási bírságként 850 000 büntetést rótt ki, főleg parasztokra. A bíróságok 387 000 elmarasztaló ítéletet hoztak... 1,1 millió vizsgálat és feljelentés, nyomán 516 000 állampolgár, zömében termékbeadással elmaradt paraszt ellen emeltek vádat... Az 1953 júniusi közkegyelmi intézkedés 748 000 főt érintett... Budapestről 17 000 személyt telepítettek ki, ez több mint ötezer családot érintett... A Szabad Nép 1951. június 17-i száma arról tájékoztat, hogy a kitelepített osztályidegenek lakását dolgozók, elsősorban sztahanovisták vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg... Feljegyzések szerint július 21-ig Budapesten 5292 megüresedett lakásból 2405-öt utaltak ki, 816 kiutalásra kész volt, 121 villát pedig fenntartottak, párt- és állami funkcionáriusoknak, a néphadsereg tisztjeinek... A kitelepítettek kényszerűen hátrahagyott ingóságai a Bizományi Áruház Vállalat kezelésébe kerültek, s a BÁV értékesítette azokat...“)- Szóval ujjong az egész falu - fejezte be apa.- Téged meg a cigányok - vette át a szót anya - meg akarnak választani királynak. Azt üzenik, gyógyulj meg hamar, és gyere haza. Te leszel a cigánykirály. Anya nevetett, de aztán kiderült, hogy az üzenet valódi, nem vicc. Ádámot várják haza a cigányok. Hát akkor mégsem vették rossznéven a sürgölődését Olga körül? Olga gyönyörű lány volt. Csak tizenöt éves, de tökéletes, érett nő. Amikora rendőrség az első nyár után, késő ősszel engedélyezte, hogy a tanyáról beköltözzenek a faluba, és a benti szoba meg a ház gyors tatarozásánál a szomszédos cigánytelep lakói egyetlen óriás brigádba tömörülve átcsődültek, már akkor feltűnt neki a gyönyörű fekete lány. Mongolosan széles pofacsontja két hatalmas szemet fogott közre, álmatag és vad volt egyszersmind, hihetetlen, puha macskajárása csípőjét olyan ritmikus szépségű mozgásba hozta, hogy Ádám alig tudta róla a szemét levenni. Este, amikor kisétált a tónak nevezhető libaúsztató partjára és a sás között állva hallgatta a békák kozmikus koncertjét, egyszer csak egy árny bukkant fel mellette. Olga.- Ne búsuljon. Majd jobbra fordul az élete.- Nem búsulok, csak gyönyörködöm. És az néha olyan, mintha búsulna az ember.- Miben gyönyörködik?- Eddig a tóban. Most már benned. Olga felnevetett:- Hiszen nem is lát!- Hiszen ez az. Gyere közelebb. Olga az egész testét működtette a csókban. Ádám keze rásimult a lány tömör mellére, bimbója olyan forró volt, hogy szinte égette a tenyerét. Azután Olga gyengéden eltolta magától.- Töbt És ehh is. Néha, heteden Olga szel kibontod egy tapas könnyítet ségét. Á( a kórházi gánytelep Olga miat- Mont gott tárat hogy kös De ha sürj nak más < S akko zét. Erre Anya k később, a De nem h radás göri fogta őt átjárjanak Egy na; hoz a föo tározottar rák, ment három hél- Tehál tyogta Ád onkológiá képe norn ja rehabil neki, hog a kór, úgy-Teh*- Parar orvos.- Koszt Kiment tette, és nem ism a naptárát- Kibul: a Jóistenn Amikor mellékmoi ja, mi vár pai ember zott:- Ugyai a kitűnő oi mint a pir ladás... Ez volt anya kifak- Hagyt ségem! Ne élet rendje Majd ki még egysz a kórházb ablaka ala még föl tűt álljon. Másnap kel, lent anyát, akit támogatta nem volt í tett a ható odalent ^>i Zsófinak, a magasba tett. Ez a a hermetik tátongó szí hatolt át ha integetés, a ós tehetetk látni a két a parkban különös, á keltett. Vaj élményét, : Dúdor István: Kaligrafikus táj (tus, 1986) (Farkas 1