Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-02-21 / 8. szám

Szerkeszti: Kövesdi Károly A nyának nem mondták meg, mi a baj. Persze a sápadtsá­got, a rossz vérképe látható jelét, a sántítást, botot, operációt, kezelé­seket nem lehetett eltitkolni. Azt mondták neki, hogy porckorong­sérv. Hitte is, meg nem is. Anyaösz­töne bizonyosan megsúgta neki, hogy többről van szó, mert aggódva szinte naponta áttrolibuszozott hoz­zájuk kis albérleti cselédszobájából, ahol apa halála óta lakott. Már csak a régi biedermeier cseresznyefa dup­laágy egyik fele volt ott a Talizmán utcai villa berendezéséből, a szűk szobában úgy hatott, mint egy össze­zsugorított brontosaurus. Ezen kívül az elsüllyedt atlantiszi múltra egy csonka teáskészlet, néhány címeres- monogrammos ezüst evőeszköz em­lékeztetett, meg a rengeteg fotográ­fia, kezdve az első világháború előt­tiekkel, kronologikus sorrendben egészen a kitelepítés utáni időkig. Olyan volt a fal, mint egy hatalmas kollázs, az eltűnt idő zsúfolt rekvizi- tumaival. A megörökített pillanat varázslatai, rég elporladt arcok mo­solya, kifolyt szemek magabiztos, asszonybűvölő, derűtől vagy méla­bútól fényes pillantásai, arisztokrati­kusan finom csontú kézfejek, me­lyek azóta már a föld humuszállomá­nyát gazdagítják, régimódi dámák térdig érő, porrá lett hajzuhatagai, ódon Kodak-boxszal elkapott családi jelenetek és tréfák vidám hógolyózá­sokkal, vödröket és falusi tűzoltó pumpákat felvonultató nagy húsvéti locsolásai, melyeket mind-mind el­nyelt a habzsoló Kronosz irdatlan szája. Ezekkel az emlékképekkel vette anya körül magát, ezekkel aludt és kelt, az ő társaságukban kortyolgatta reggeli kamillateáját, tekintetük kereszttüzében bújt sze­mérmesen a háziak konyhája felé nyíló ajtószámy mögé, hogy agyon­stoppolt kombinéját levetve belebúj­jon olcsó barhent hálóingébe. Ebben a pöttöm szobában fogadta születés- napi és névnapi látogatóit, a megma­radt rokonság népes táborát, tíz­tizenöt vendéget, miképpen, azt csak az Isten tudja, de mindenki ült valahol, teázott, majszolta a friss, meleg krumplispogácsát és anya hí­res krémesét, nem a magas cukrász­dáit, hanem a két utánozhatatlan, porhanyós tésztalap között megbújó lepényt a sűrű állagú krémmel. Min­dig pompás hangulatban, hatalmas nevetések, ősrégi, Sáros-megyeszer- te híressé vált viccek és stiklik, le­gendás történetek társaságában, me­lyeket a rokonság idősebb tagjai idéztek fel, mindig ugyanazzal a be­vezetővel: „Emlékszel, mikor...“ A felhabzó nevetésekben ilyenkor előbukkant a mélyből, a tengerfe­nék-sírjából, a titokzatos kontinens, az úri Magyarország Atlantisza, el­tűnt tájaival és lakóival egy-egy dombhát csak, a régi birtok sötéta­rany rozsdatábláival; az őszi vadá­szatok erdeje, de csak a legmagasabb fenyők koronáival, a többi, a vadá­szok, hajtők és menekülő vadak oda­lent maradtak, lebegtek, mint valami roppant akváriumban; rombadőlt kastélyok és kúriák tornyai, oszlop­sorai merültek föl a mélyből épség­ben, régi pompájukban: parkok, rit­ka arborétumok, ápolt krikett- és teniszpályák vakítóan fehér inges, vászonruhás, szalmakalapos társaság egy örökkévaló pikniken — hogy az­tán a nevetés elcsitultával megint visszamerüljenek a hullámsírba, ör­vénylőn és bugyborékolva, lassan és kísértetiesen. Nem maradt az egész­ből egyéb, csak a kis cselédszoba, falain a század fényképes emlékei­vel, mint amikor a visszahúzódó ára­dat hátrahagyja törmelékeit, az idő hordalékát, mutatván, milyen ma­gasan állt, mit mosott ide és mit hagyott itt a víz. Anya majdnem minden nap eltro- libuszozott hozzájuk ebből a szobá­ból, pedig benne járt a hetvenhete- dikben, gyenge volt már, a régi, kimeríthetetlennek látszó energiája észrevétlenül elszivárgott belőle, gyakori légcsőhurutok és aggasztó tüdőgyulladások kínozták. Persze, hogy’ nem akarták megterhelni Ádám súlyos betegségével. Elég volt neki a porckorongsérv meséje. De igazán átejteni nem lehetett. Evekkel később, anya kis zsebnaptá­rait lapozgatva a mindennapok kur­tára fogott krónikájában Ádám ilye­neket talált az 1966-os utolsó előtti és az 1967-es töredék évben: „Ádám nehezen jár, sántít.“ „Kórházban. Kivizsgálnak.“ „Nem vagyok tébécés.“ „Bottal jár, Istenem!“ „Hallókészülékem elromlott. Al­katrész nincs. Bécsben van.“ „Ma jobban vagyok.“ „Zsófival séta Margitszigeten.“ „Nagy alvás." „Temetőben Dénesnél. Megsül­lyedt a sírkő.“ „Rossz éjszaka.“ „Moziban, matinén. Mikimaus rajzfilm. Nagyon jó.“ „Fehérneműt stoppoltam.“ „Ádám!“ minden percet. Valahányszor Ádám belépett a betegszobába, anya tekin­tete ott tapadt az ajtón, talán már órák óta, aggodalmas várakozással, majd a belépés pillanatában arca hirtelen megszabadult a feszültségtől és kisimult. Hamarosan lehunyta szemét és csendesen elaludt. Kipi­hente a várakozás fáradalmait. Ádám pedig leült és megvárta, míg felébred. Mindig hozott könyvet ma­gával, később fordítást, angol vagy német szótárt. Újabban sikerült for­dításokat szereznie, legalább ennyi kapcsolata mégiscsak lett az elsza­lasztott irodalommal. Hiszen a képel­adást unta, s tán éppen ezért nagyon jól csinálta. Júliával együtt, ők vol­tak a műcsarnoki gárda legjobb há­zalói; mivelhogy gyorsan túl akartak lenni az egészen és egy hét alatt teljesítették az egész hónapra elő­irányzott tervet. Ádám üldögélt anya kórházi szobájában, és angol regé­nyeket meg német drámákat fordí­tott. Közben anya fölébredt és fárad­tan sugárzott, hiszen a fia újra visz- szakerült hozzá, az ő vonzáskörébe. Ádám itt érezte meg először, hogy anyának, bármennyire szerette Júli­át, az esküvőjük drámai búcsút és elszakadást jelentett. Most mohón újra kisajátította őt magának. Tudta, nem sok idő az egész. Soha olyan meghitt együttléteket, mint amikor gyerekkorában anya 1792. FEBRUÁR 24-ÉN, KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT FERENCZY ISTVÁN SZOBRÁSZ, A MAGYAR KLASZ- SZICIZMUS KIEMELKEDŐ ALAKJA. A SZÉP MESTER­SÉGEK KEZDETE CÍMŰ ALKOTÁSÁT, AMELY PÁSZ­TORLÁNYKA NÉVEN ISMERT, 1820-1822 KÖZÖTT ALKOTTA. (MÉRY GÁBOR FOTOREPRODUKCIÓJA) GÖRGEY GÁBOR „Ádám?“ „Ádám...“ „Isten segítségével befejeztük a nehéz évet. Mi jön?“ „Istenem, hadd vegyem át tőle. Ruházd rám a betegségét!“ „Szívem fáj. Fulladok.“ „Ne őt, hanem engem!“ Anyát minden jel szerint meghall­gatta az ég. A múló tél fokozatosan kiszívta minden erejét, mint ahogy az idős emberek jó része ilyenkor adja fel, tavasz közeledtén, mintha az elfonnyadt erek már nem tudnák befogadni az új tavasz felbuzgó ned­veit, azt a régi zuhogást és lüktetést, mely egykor feszítette az akkor még rugalmas testet. Az újjászülető élet türelmetlen dobolását ilyenkor már nem bírják a fáradt erek, megpattan­nak, és a távozásra érett öregek márciusban hullani kezdenek. Anya február derekán került kórházba. Nehezen lélegzett, azt mondta, biz­tosan megint tüdőgyulladása van. Protekcióval sikerült elintézni, hogy kétágyas szobát kapjon, és az egy hónap folyamán egyszer feküdt a másik ágyban is valaki, csupán néhány napig. A mindig lemondó, önzetlen, örök életében mások szol­gálatára beállított anya egyszer csak mohó lett és követelőző. Persze, ha valaki narancsot hozott be, most is megszidta érte. De régi tapintatát és szerénységét kiiktatva, naponta és hosszan igényelte Ádám látogatását. Régen, valahányszor kórházba ke­rült, mindig lebeszélte őt a látogatás­ról, bármennyire örült, nem akarta, hogy terhére legyen: „Van elég más dolgod, fiam.“ Most nyilván előbb tudta a diagnózist, mint az orvosok, mert sürgős és halaszthatatlan lett minden együttlét, ki akart használni ápolta őt. Asztmarohamai légszom­jában az ő kezét markolta, abba kapaszkodott, mint egy fuldokló, akit ez az egyetlen kéz tarthat a fel­színen, hogy el ne merüljön a leve- gőtlenség óceánjában. Mint ahogy 1953-ban, amikor a kitelepítés, majd munkaszolgálat bugyrai után mentő­autóval szállították a gyöngyösi kór­házba, s ott a gyors orvosi beavatko­zás, minden injekció ellenére, a meg­fulladás küszöbén elvesztette az esz­méletét - ez már a túlsó part volt — akkor is anya keze hiányzott. Ma is élt benne az az eszméletvesztés előt­ti pillanat, sűrűn, sötétkéken, végül teljesen feketén: akkor is anya kezét kereste, de - életében először - nem találta. És elmerült a fulladásban. Kitelepített nem hagyhatta el kényszerlakhelyét, tehát anya sem látogathatta Gyöngyösön, csak a falu segítőkész körorvosa, Faludy doktor vitte és hozta a híreket. Mégis, egy napon, 1953 július elseje volt, apa is, anya is megjelent a betegágyánál. Apa ünnepélyesen kijelentette:- Egy Nagy Imre nevű ember lett a miniszterelnök, Rákosit félretol­ták, bár én nem hiszem, hogy végle­gesen, az mindig vissza fog mászni. Nagy Imre a többi között bejelentet­te az amnesztiát. A kitelepítettekre is, habár Pestre visszaköltözni most sem lehet, mert az ellopott vagyon visszaigényléséről sincs szó, de a mozgásszabadság, az is valami. Azonkívül eltörölte a parasztoknak a kötelező beszolgáltatást. („1949-1953 között nemcsak a volt uralkodó osztályok, de a kis­polgári rétegek zöme is elvesztette a társadalmi hierarchiában betöltött korábbi helyzetét. Ez a hatalmas társadalmi mozgás 350-400 000 csa­ládot érintett... Az ellenség keresé­sének jelszava, az éberség követel­ménye azt eredményezte, hogy 1951 és 1953 tavasza között a rend­őrség kihágási bírságként 850 000 büntetést rótt ki, főleg parasztokra. A bíróságok 387 000 elmarasztaló ítéletet hoztak... 1,1 millió vizsgálat és feljelentés, nyomán 516 000 ál­lampolgár, zömében termékbeadás­sal elmaradt paraszt ellen emeltek vádat... Az 1953 júniusi közkegyel­mi intézkedés 748 000 főt érintett... Budapestről 17 000 személyt telepí­tettek ki, ez több mint ötezer csalá­dot érintett... A Szabad Nép 1951. június 17-i száma arról tájékoztat, hogy a kitelepített osztályidegenek lakását dolgozók, elsősorban sztaha­novisták vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg... Feljegyzé­sek szerint július 21-ig Budapesten 5292 megüresedett lakásból 2405-öt utaltak ki, 816 kiutalásra kész volt, 121 villát pedig fenntartottak, párt- és állami funkcionáriusoknak, a nép­hadsereg tisztjeinek... A kitelepítet­tek kényszerűen hátrahagyott ingó­ságai a Bizományi Áruház Vállalat kezelésébe kerültek, s a BÁV értéke­sítette azokat...“)- Szóval ujjong az egész falu - fe­jezte be apa.- Téged meg a cigányok - vette át a szót anya - meg akarnak választa­ni királynak. Azt üzenik, gyógyulj meg hamar, és gyere haza. Te leszel a cigánykirály. Anya nevetett, de aztán kiderült, hogy az üzenet valódi, nem vicc. Ádámot várják haza a cigányok. Hát akkor mégsem vették rossznéven a sürgölődését Olga körül? Olga gyö­nyörű lány volt. Csak tizenöt éves, de tökéletes, érett nő. Amikora rend­őrség az első nyár után, késő ősszel engedélyezte, hogy a tanyáról be­költözzenek a faluba, és a benti szoba meg a ház gyors tatarozásánál a szomszédos cigánytelep lakói egyetlen óriás brigádba tömörülve átcsődültek, már akkor feltűnt neki a gyönyörű fekete lány. Mongolosan széles pofacsontja két hatalmas sze­met fogott közre, álmatag és vad volt egyszersmind, hihetetlen, puha macskajárása csípőjét olyan ritmikus szépségű mozgásba hozta, hogy Ádám alig tudta róla a szemét leven­ni. Este, amikor kisétált a tónak nevezhető libaúsztató partjára és a sás között állva hallgatta a békák kozmikus koncertjét, egyszer csak egy árny bukkant fel mellette. Olga.- Ne búsuljon. Majd jobbra fordul az élete.- Nem búsulok, csak gyönyörkö­döm. És az néha olyan, mintha bú­sulna az ember.- Miben gyönyörködik?- Eddig a tóban. Most már benned. Olga felnevetett:- Hiszen nem is lát!- Hiszen ez az. Gyere közelebb. Olga az egész testét működtette a csókban. Ádám keze rásimult a lány tömör mellére, bimbója olyan forró volt, hogy szinte égette a te­nyerét. Azután Olga gyengéden el­tolta magától.- Töbt És ehh is. Néha, heteden Olga szel kibontod egy tapas könnyítet ségét. Á( a kórházi gánytelep Olga miat- Mont gott tárat hogy kös De ha sürj nak más < S akko zét. Erre Anya k később, a De nem h radás göri fogta őt átjárjanak Egy na; hoz a föo tározottar rák, ment három hél- Tehál tyogta Ád onkológiá képe norn ja rehabil neki, hog a kór, úgy-Teh*- Parar orvos.- Koszt Kiment tette, és nem ism a naptárát- Kibul: a Jóistenn Amikor mellékmoi ja, mi vár pai ember zott:- Ugyai a kitűnő oi mint a pir ladás... Ez volt anya kifak- Hagyt ségem! Ne élet rendje Majd ki még egysz a kórházb ablaka ala még föl tűt álljon. Másnap kel, lent anyát, akit támogatta nem volt í tett a ható odalent ^>i Zsófinak, a magasba tett. Ez a a hermetik tátongó szí hatolt át ha integetés, a ós tehetetk látni a két a parkban különös, á keltett. Vaj élményét, : Dúdor István: Kaligrafikus táj (tus, 1986) (Farkas 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom